Új Szó, 2017. december (70. évfolyam, 276-299. szám)
2017-12-30 / 299. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. DECEMBER 30. 1 .9 Grendel Lajos író Kemény Zsigmond: Özvegy és leánya -Két évszázad telt el Kemény Zsigmond születése óta, és ez még mindig nem volt elég Kemény írói nagyságának elismeréséhez. Pedig ő az igazi, Jókai csak második. Dosztojevszkijjel rokonvonásokat mutat több regénye, így tulajdonképpen a 20. századi regényírás legjobb előzménye a magyar irodalomban. Hégli Dusán az Ifjú Szivek művészeti vezetője Színház és diktatúra a 20. században. Nem kimondottan csak a színházról és a diktatúra viszonyáról szól, hanem általában a diktatúráról. A cenzúra legdurvább foka az öncenzúra. Amikor már nem kell leszólni, amikor már mindenki magától tudja, mit nem lehet, mert az egzisztenciájával, a karrierjével vagy akár a színház bezárásával játszik. És ennek eléréséhez nem kellett fegyver. Michal Hvorecký író Ralf Rothmann: Tavasszal meghalni. Bár a könyv rendkívül sötét és aggasztó eseményeket ír le, a stílusa szokadanul lírai. Kis felületen sikerült a szerzőnek felvázolnia a náci birodalom végét, de azt is, milyen nehéz lesz mindezek után felépíteni egy szabad és demokratikus országot. Az apokalipszis képei a remény sugaraival váltakoznak. Karafiáth Orsolya költő, író Radcliffe Hall: A magány kútja. A leszbikus irodalom alapműve. A maga idején a könyvet betiltották és nem kisebbek álltak ki mellette, mint Hemingway. Joggal. A Stephen nevű nő küzdelmét bemutató, gyönyörű lírai nyelvet beszélő könyv katarktikus olvasmány. Matus Kostolný a Denník N főszerkesztője Daniel Majling: Ruzká klazika. A könyv egy hamisítvány. Ügy tesz, mintha az orosz klasszikus irodalom válogatása lenne olyanok számára, akik nem olvasnak túl sokat. Komoly irodalomnak tetteti magát, közben szemenszedett tréfa. De a sok szar, a tyúkokkal űzött szex és más romlottságok ellenére a szöveg mindvégig nagyon intelligensen szórakoztató. Tamás Gáspár Miklós filozófus Turgenyev: Első szerelem. Ez az elbeszélés azt mutatja meg, hogy nincs rettenetesebb, mint a szerelem. Minden jó könyv nyugtalanító; mert az emberi állapot nyugtalanító. Matej Tóth olimpiai bajnok gyalogló Dominik Dán krimiregényei. Egyeden hibájuk - két nap alatt elolvasom őket, és utána fél évet kell vámom a következőre. Kedvenceim közé tartozik még Paul Young A viskó című műve. Egy-egy részletét bármikor újraolvasom. Peter Balko író Albert Manguel: Az olvasás története. Esszenciája mindannak, aminek a szerző a szakmai és személyes életét is feláldozta: a képzelet és irodalom szere- tetének. A könyv egy külön fejezetet szentel az olvasónak, mert a szerző az olvasást - csakúgy, mint az írást - ajándéknak tekinti, amely lehetővé teszi, hogy olyan helyekre hatoljuk, ahova csak a kiválasztottak léphetnek be. Cs. Liszka Györgyi a Vasárnap főszerkesztője Michel Houellebecq: Behó- dolás. A regény első látszatra a most oly aktuális problémáról szól, nekem leginkább azt üzente, hogy legyen bármilyen világnézet az abszolút győztes, még a bölcselők, az értelem és a felvilágosultság letéteményesei is kényelemért, fizetésért előbb- utóbb mellé állnak. MIT OLVAS? Tőzsér Árpád költő Már csak egy isten menthet meg bennünket Nem is olyan régen még, ahogy más „mindenevő”, én „mindenolvasó” voltam. Igen korán lettem homo legens, talán 15 éves koromban, rimaszombati diákként, mikor is a környezet hatására megfogadtam magamban, hogy ott, Mikszáth gimnáziumi tanulmányainak a városában, minden Mikszáth-művet elolvasok. (Emlékszem, az Akii Miklóssai hagytam abba.) Felnőttként meg egyszerűen nem akartam lekésni a szépirodalom, a történelem, a filozófia stb. újdonságairól (egyre valami csodára, valami megváltó élményre, irodalmi megvilágosodásra vártam), hosszú-hosszú éveken, évtizedeken át halomra vásároltam az irodalmi műveket, szenzációkat, számos folyóiratot járattam - egy (elég hosszú) élet kellett hozzá, hogy rájöjjek: a le- hetedent akarom. Most (immár nyolcvankét évesen) sokszor szinte én is hallom (mint Orbán Ottó az egyik versében) „koponyacsontom reccsenéseit, ahogy magába akarja fogadni a nálánál nagyobbat ”. Következésképpen már inkább csak „újraolvasok”. A régi, meghatározó olvasmányaimat újra fellapozom, régebbi, számomra emlékezetes versköteteket bújok, az alázúzott, vagy másként megjelölt részeket újra ízlelgetem, s ha új, ismeretlen könyvbe fogok, akkor inkább csak tudományos publikációkba, amelyekben nem csalódhatom túl nagyot, s ha mégis a legfrissebb jelenkor szépirodalmának vékony, kockázatos jegére tévedek, csak a legszigorúbb irodalomkritika rostáján fennmaradt új regényekkel, verskötetekkel kísérletezem (sajnos, azokat is egyre mérsékeltebb kíváncsisággal nézegetem, olvasgatom). Mintha már minden csak ismétlődne bennük! Vagy nem is csak „mintha”?! 250 éve az ember ádagéletkora még csupán 35 év volt. Az akkori embernek minden új volt, amivel az anyagi és szellemi életben találkozott. A 35 év nem volt elég az ismédődésekre-döbbenéshez. A 82 év viszont már sok is. A költészetben érzem a legkevésbé a létezésünk ismédődéseit. Feltehetően a jó vers van a legközelebb ahhoz az emberben rejtőző transzcendenciához, amelyet Csapiár Vilmos a még egészen friss, 2016-os könyvében (erről alább még bővebben lesz szó) reflektív tudattxik nevez, s amelyben az emberre annyira jellemző teremtés-mozzanat leginkább tettenérhető: a boldogulni kívánó ember az idegrendszerében felépíti annak a külvilágnak a modelljét, amelyben boldogulni szándékozik, s ebben, a kísérlet szintjén (mintegy a képzeletében, tudatában) megvalósítja az általa legeredményesebbnek vélt stratégiavariációt. Ez a belső kísérletező-variációs képessége valószínűleg az az ismételheteden adottsága, amelynek alapján Kosztolányi anno ki merte mondani, hogy „Ilyen az ember. Egyedüli példány”. Na, szóval az Üj Szó kérdése így hangzik: Mit olvas?, de én ma már csak arra tudok válaszolni, hogy miket olvasok?, mert egyeden nap több könyvbe is belenézek, esedeg újra olvasom őket. Pillanatnyilag ezek a könyvek vannak az íróasztalomon s a könyvtáram szabadpolcán a legközelebb, karnyújtásnyira tőlem, jelezve, hogy ezeket mostanában újra meg újra kézbeveszem, olvasgatom: Sea- mus Heaney versei (Európa, 1980), Wallace Stevens: Pasziánsz a tölgyek alatt. Versek (Európa, 1981), Gottfried Benn versei (Európa, 1991), Ted Hughes: Varjú. Versek (Orpheusz, 1997), Sylvia Plath versei (Európa, 2002), Alfred North Whitehead: A természetfogalma. Természetfilozófia. (Typotex, 2007), Jacques Roubaud: Vala mi: fekete. Versek (Kalligram, 2010), Kőrizs Imre: A másik pikk bubi. Versek (Kalligram, 2016), Csapiár Vilmos: Istennel vagy nélküle. Gondolatnapló a reflektív evolúcióról (Kalligram, 2016). A felsorolásból is látni, hogy az én olvasási toplistámon messzemenően túlsúlyban vannak a versek. Ebben a műnemben időnként még felfedező olvasásra is vállalkozom. Mindenképpen felfedezés számomra például a fiatal költőnek számító (bár 1970-ben született, tehát már nem a legfiatalabb) Kőrizs Imre második kötete, A másik pikk bubi, amelyről nemrég kritikát is írtam (a kecskeméti Forrás 2017/7. számában jelent meg az írás), a Raáonális homály beszédes cím alatt. Szintén a felfedezés örömével olvastam a már egyáltalán nem fiatal Csapiár Vilmos könyvét, az Istennel vagy nélküle című, meg- határozhatadan műfajú művet. (A szerző éppen a napokban ünnepelte a 70. születésnapját.) A könyv alcíme többet mond a fő címnél: Gondolatnapló Spengler és Richard Dawkins (Az önző gén szerzője) történelmi látomásait veszi alapul, de én Whitehead működéselméletét is a könyvet ihlető gondolatok között látom (így került Whitehead „természetfilozófiája” is újra az asztalomra): Csapiár is úgy gondolja, a kozmosz és az emberiség történetének mozgatórugója éppen a szakadatlan és megállíthatadan működés. S ezzel, úgy vélem, tökéletesen egyet is lehet érteni. De azzal már kevésbé, hogy ebből törvényszerűen valamiféle „félig élőlényeknek, félig technikai kombinációknak”, sőt „teljes emberi biomutációknak” kellene következnie. Az ember nélküli emberiség vagy ember nélküli történelem (Lyotard kifejezése) a mai ember számára meglehetősen ijesztő, az emberi énelem viszont azért értelem, hogy önmagával szemben is képes fellépni és hatni. Csapiár ezt a lehetőséget, mikor a jövő kilátásait „fürkészi”(az ő kifejezése) nem veszi számba. Pedig jelentős gondolkodók gondolják úgy, hogy van az ellenállásra lehetőség. Paul Virilio, az ismert dromológus (sebességkutató) az elektromos ellenállást hozza fel példának arra, hogy a saját őrültségei ellen lázadó értelem nagyon is elképzelhető: az áram továbbhaladása csak az ellenállásnak köszönhetően lehetséges, anélkül a villamosság mindent elégetne, romba döntene. S a tudós még megjegyzi: mi sem kollaborálhatunk a technika őrületével, nem emelhetjük azt, új istennek, magunk fölé. Az emberi lét transzcendens kiterjedéseit viszont Csapiár sem tagadja, sőt azt mondja, hogy az időben mindig más és más istenre lesz majd szükségünk. Ez mintha egybecsengene a híres Heidegger-axiómá- val: „Már csak egy isten menthet meg bennünket”. S csak remélhetjük, hogy ez az elkövetkező „isten” nem a technika, hanem az ellenállás istene lesz. S mindettől függetlenül vagy éppen az elmondottak jegyében melegen ajánlom Csapiár Vilmos könyvét minden értelmes olvasó asztalára: régen tapasztaltam ennyi szellemi izgalmat ilyen aránylag kis terjedelmű könyvben. a reflektív evolúcióról - a mű maga a jelenkor filozófiátlan magyar irodalmában igazi intellektuális csemege. Bár legalább annyira szépirodalom (s ilyen vonatkozásban talán a tudományos-fantasztikus irodalommal is tart némi rokonságot), mint bölcselet. Röviden talán azt lehetne róla mondani, hogy politikai elfogultságoktól mentes, filozófiai és irodalmi ihletésű, józan 21. századi emberiségkép és keserű utópia. A szerző nemrég, egy interjújában azt mondta: könyvében Darwin,
