Új Szó, 2017. április (70. évfolyam, 77-99. szám)

2017-04-07 / 82. szám, péntek

www.ujszo.com I 2017. április 7. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Egy csokor vadvirág Újabban az emberek egyre kevésbé tudnak ajándékot elfogadni F elszálltam a buszra és rám rivalít egy gyerek. „Néni! Adok virágot! Kérsz?” Meglepődve nézem. Öt­éves forma, huncut szemek, tejfog­híjas száj, elöl nagy, csipkés szélű metszőfog tolakodik ki az ínyéből. Várakozva (vagy inkább remény­kedve?) nyújt felém egy csokor vadvirágot. „Kérsz?!” „Kérek!” Lekászálódik az ülésről, és nagy örömmel odaadja a kicsit már fonnyadt csokrocskát. Megköszö­nöm neki, meg az anyukájának is, aki szó nélkül figyel. Jobban szem­ügyre veszem őket. Van négy kis­gyerek, az én kisfiúm a legidősebb, védőn ölel át egy másikat, a mama, egyik kezében hasonló csokrocská­val, a kocsit tartja, amiben egy baba fekszik, mellette pedig egy kislány áll. Ő az, aki odarikkant nekem. „De ugye, nem fogod kidobni, amikor leszállsz?” „Dehogy dobom”, mon­dom neki. „És mit fogsz vele csi­nálni?”, kíváncsiskodik. „Hát, be­teszem egy vázába!” Ezt hallva a gyerekek örömujjongásban törnek ki. Aztán amikor megüresedik mel­lettem a hely, a kisfiú odaül. „Má­soktól is kérdeztem, hogy akamak-e virágot, de senki nem akart”, pana­szolja. „Biztosan nem hallották, amikor kérdezted tőlük”, válaszo­lom neki. Nem szól, csak kíváncsian néz, jól megnéz magának, mintha azon gondolkodna, érteni fogom-e, amit mondani készül, de aztán ki­mondja. „Én is ezt gondoltam. Azért kiáltottam rád olyan nagyot, hogy meghalld. De biztos hallották, mert ha nem, akkor miért néztek mind rám? Biztos nem akarták a virágo­mat. Pedig mindenkinek akartam adni egyet. De nekik nem kellett.” Hát csak ámulok ennek a kicsi gye­reknek a bölcsességén. Mert az én értelmezésemben épp azt a nagy igazságot mondta ki, hogy újabban az emberek egyre kevésbé tudnak ajándékot elfogadni. Nem olyan ajándékokról beszé­lek, amiket valaki tessék-lássék gyorsan kerít elő, igazából nem ér­dekli, mivel szerezhetne örömet. Mint amikor egy ismerősöm, akiről köztudott, hogy nem szereti a por­fogókat, hatalmas faragott pelikánt kapott, azzal a kommentárral, hogy „nem tudtam, mit vegyek, hát meg­vettem az elsőt, amit megláttam”. De az ismerősöm jólnevelt ember, aki ajándék pelikánnak nem nézi a fogát, elfogadta a madarat, és őszintén megköszönte (észrevettem, hogy az ajándékozó akkor kicsit el- szégyellte magát). Ja, még előtte ki­bontotta. Mert manapság sokan azt sem tudják. Hogy az ajándékot illik megnézni. Olyan ajándékokról beszélek, amit átgondolva, szeretettel adnak. Egy: sokan meg sem nézik. Kettő: kibontják, és elkezdik mondani, hogy ez miért nem jó nekik. Három: el vannak telve a saját őszintesé­güktől. Merthogy ők nem alakos­kodnak, meg merik mondani! Elfogadom, hogy az ilyen ajándék sem talál mindig célba. Hiszen, ahogy mondani szokás, mindenünk megvan. De akkor sem értem, mire jó ez? 19 ÉVIG ^ TARTOTT AZ AMNESZTIA... AKKOR BAŠTERNÁK ÚÔY 2035-BEN KERÜL SORRA... (Cartoon izer) Ami a rostámon fennakadt SZILVÁSSY JÓZSEF A KDH, Budajj és Bugár Több mint két évtizede figyelem Anna Remiášová tekintetét. Azon a szörnyű napon mérhetetlen fájdalmat tükrözött fia halála miatt, akit az au­tójával együtt felrobbantottak. Három évvel később megvetés villant a szemében, amikor rózsacsokrot vágott Mečiarhoz. Egyébként pedig min­dig hihetetlen eltökéltséget sugárzott, hogy amíg él, minden idegszálával azért küzd, hogy leleplezzék a gyilkosokat és ifjabb Michal Kováé elrab­lóit. Most végre törölték a hírhedt amnesztiákat, főleg a nyilvánosság és a civilszervezetek nyomására. Ezt éveken át a KDH szorgalmazta a legkö­vetkezetesebben. Miután kibukott a parlamentből, főleg Ján Budaj (Ol’aNO) küzdött az ügyért. A tárgyilagos elemző nem hagyhatja figyel­men kívül Bugár Béla és a Híd képviselőinek érdemeit. Bugár az egyetlen politikus, aki 2000 óta minden parlamenti voksoláson jelen volt, amelyen Meéiar amnesztiáiról szavaztak, és mindig az eltörlésüket támogatta. Most fontos szerepet töltött be a két vonakodó koalíciós pártelnök meggyőzésé­ben, csakúgy, mint a hidas Peter Kresák alkotmányjogász. Nem volt egy­szerű. Anna Remiášová megenyhült tekintete most reménykedést sugároz. Kipaterolnáka Közóp-európai Egyetemet Ismét Orbán Viktortól hangos a nyugati média. Neves magyarországi és külföldi tudósok tiltakoznak a CEU, vagyis a Soros György által alapított Közép-európai Egyetem ellehetetlenítése, a tanszabaság és az egyetemi autonómia eltaposása miatt. Januártól csak akkor működhet oklevelet adó, unión kívüli felsőoktatási intézmény Magyarországon, ha működésének elvi támogatásáról államközi szerződés rendelkezik és odahaza is akkre­ditált képzést végez. Márpedig ezekkel a jogosítványokkal a CEU jelenleg nem rendelkezik - érvelt Balog Zoltán emberi erőforrásminiszter. De csak kibuggyant belőle a lényeg: nem érdeke Magyarországnak, hogy olyan nemzetközi befolyásolási kísérleteknek engedjen teret, amelyekkel törvé­nyesen választott kormányt vagy elnököt akarnak ellehetetleníteni. Sze­rinte Soros György szervezetei ilyen álcivil ügynökszervezetek. De miért rontott neki nagy hirtelen a CEU-nak a kormány? A választ például a The Guardianban Cas Madde, a Yale Egyetem professzora adta meg, aki két évig a pesti egyemen oktatott: ,A CÉU-ban minden benne van, amit Orbán Viktor megvet: a kritikus, a független, a globális és a multikulturális elem,” A jogi norma Áder János aláírására vár, esetleg alkotmánybírósági normakontrollon is kiköthet. A csatának nincs vége, a CEU-nak meg sem­miképp, hiszen Bécs és több város is bejelentkezett a tudományos körök­ben rangot kivívó szellemi műhelyért. Főhajtás - interneten Bő egy hete repítette szét a világháló, hogy elhunyt Kolár Péter. Meg­kövültén néztem a hírt, a számítógépen pedig soijázni kezdtek az emléke­zések, például Balajti Lajostól. Takács András Pozsonypüspökiről a gö- möri emlékeit idézte: Péter a hegedűjén az iskolai tánckar korrepetitora­ként százszor, tán ezerszer is megismételte a dallamokat, amíg társai szinte tökéletesre csiszolták azt a produkciót, amellyel első magyar tánccsoport­ként országos sikert arattak. Többen alázatos munkáját süvegelték meg, amelyet a Csemadok kassai titkáraként, a Fábry Napok szervezőjeként, a szövetség országos elnökeként végzett. Előttem az emberpróbáló évek sej lettek fel, amikor 1990-ben az ő erőfeszítéseinek is köszönhetően önál­lósult a Thália Színház, amelynek igazgatója lett, majd hat év múltán le­váltották, de 1999-ben visszahívták. „Lám, a harcok ideg- és lélekroncso- lása!” - osztotta meg fájdalmát Pálfy G. István Budapestről. Göncz László Muraszombatból megvallotta, Péternek köszönhetően lett még mélyebb a kötődése Kassához és Máraihoz. „Egymás után hagynak itt kortársaink, de a sors ajándékai közé tartozik, hogy közelebbről ismerhettük Pétert, tisz­telhettük páratlan munkásságát” - csatlakozott Muzsnay Árpád Szatmár­németiből és Boros Jenő volt pozsonyi nagykövet Budapestről. Ezek a szívből feltörő szavak is igazolják, hogy Kolár Péter nem szürke, hanem szerény és aligha pótolható eminenciása volt közösségünknek. Félig magyar, vagy tán egészen az KOLLAI ISTVÁN N éhány nap múlva elérke­zik József Attila szüle­tésnapja, azaz a költészet napja. A magyar költő­nek, mint évtizedekkel ezelőtt kide­rült, volt egy erdélyi féltestvére. Kortársáról, az egyik legnagyobb román költőről pedig nemrég újra felmerült, hogy édesanyja magyar lehetett. Egy kis kulturális krimi kö­vetkezik Közép-Európából. Néhány hónapja mutattak be egy magyar-román kétnyelvű könyvet Csíkszeredában, Ferenczes István tollából. Az Arghezi/Ergézi című könyv „98 százalékos bizonyosság­gal” állítja, hogy a múlt század egyik legnagyobb román költőjének, Tudor Arghezinek az édesanyja egy szé­kelyföldi magyar cselédlány volt. Ez a feltevés a szerző szerint már az 1970-es évektől benne van a magyar irodalmi köztudatban, csak eddig még senki nem tárta fel e legenda hátterét. Ezt pótolná most az új kuta­tás, ami a szerző reményei szerint bekerül a román irodalmi kánonba. A kötetről beszámoló erdélyi ma­gyar hírportálok kiemelik, „Ergézi Rozália története szomorú”. A szé­kelyföldi cselédlány Bukarestbe ment szolgálni, ahol szerelmes lett egy cukrászsegédbe; a kapcsolatuk­ból gyerek születik. A cukrászsegéd azonban a karrier reményében egy gazdag családba nősül be, a cseléd­lánytól született fiút viszont nevére veszi, így a kisgyerek - a későbbi neves költő - egy középosztálybeli bukaresti családban nő fel. A magyar lánytól való származást már korábban többen pedzegették. Bizonyítékul azok a pletykák szol­gáltak, hogy Tudor Árghezi tudott magyarul, asztalán mindig volt egy magyar-román szótár. A most feltárt történetben talán a legmegrázóbb elem, hogy az anya szolgálatba állt a román családhoz, így - mint nevelő­nő - igazából saját fiát ő maga ne­velte fel, titokban. A bukaresti költő gyerekkora körül így rajzolódik ki egy nyomasztó kulturális krimi. Eközben Budapesten hasonlóan kusza életutak szövődtek: József Áron szappangyári munkás egy nap elhagyja családját. Máig nem vilá­gos, miért tette; feltehetőleg nem volt más nő az életében, és végre már fia is volt, az akkor hároméves József Attila, akinek megszületését retten­tően várta. Az apa, József Áron min­denesetre pestiesen szólva „lelépett”, és a család már nem is hallott felőle sokat; egyszer még a romániai Cra- iovából adott életjelet, majd eltűnt 'a horizontról. Az irodalomtörténet azonban itt is eloszlatta a homályt. Kiderült, hogy József Áron újranősült egy magyar asszonnyal, Kiss Rozáliával: közös gyermekük is született, aki tehát Jó­zsef Attila féltestvére volt. E féltest- vémek bár anyja magyar volt, az apa Iosif Áron néven „román életet” élt Temesváron, ismerősei szerint törve beszélte a magyart, temetése pedig az első ortodox gyászszertartás volt a lakótelepen. A kisgyermek román nevet kapott, és Mircea Iosif néven élte életét Temesváron. Az ő nemze­tiségét talán nem is illendő ennél mélyebben firtatni, mivel három­évesen paralízisben megnémult. És hogy ennyi kusza életút után legyen egy kis happy end: Mircea Iosifot a magyar írószövetség egy­szer felkereste, és egy fotót adtak ne­ki magyar féltestvéréről, József Atti­láról. Ekkor derült ki, hogy a pesti rokonság léte őt is érdekelte: egy is­merős visszaemlékezése szerint „szellemi fogyatékossága ellenére megértette, miről van szó, és magá­nak követelte a fényképet”. József Attila fotóját végül haláláig őrizgette, és „mutogatta mindenkinek, hogy az neki valakije”.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom