Új Szó, 2017. február (70. évfolyam, 26-49. szám)
2017-02-09 / 33. szám, csütörtök
www.ujszo.com | 2017. február 9. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR Egy szelfi anatómiája A szlovákiai politikában minden szlovákiai magyar valaki magyarja FINTA MÁRK élesen mosolyog Menyhárt József, az MKP elnöke Igor Matovičcsal, mindenki egyszerű emberével azon a csípőből az éterbe engedett szelőkén, amit a két pártvezér lőtt, miután hétfőn találkoztak a magyar párt székházában. Menyhárt oldalán több mint háromszáz, Matovičén pedig csaknem hétszáz lájkra volt jó a kép, ami nem is rossz. A kommentek itt is, ott is meglehetősen szórakoztatnak, Matovič oldalán valaki megjegyzi, az MKP új elnöke Bruce Willisre hasonlít, mire az Egyszerű Ember hozzá is fűzi, hogy este meg is nézi a hollywoodi szívtipró egyik filmjét. Az utolsó cserkészt csak ajánlani tudom, a magyar szinkronja zseniális. Persze az olvasó számára egyértelmű, hogy Matovič nem tudná értékelni a magyar szinkront és a benne található áthallásokat, hiszen tudomásunk szerint nem bírja a magyar nyelvet. Se így, se úgy. Nem egész hat évvel ezelőtt, a Radičová- kormány idején például ő volt az, aki megfúrta a kisebbséginyelvhasználati törvényt, mert rejtett „el- magyarosítást” látott benne - igen, . ez a szótár volt a jellemző akkoriban, mikor Szlovákiában még adunak számított a magyarkártya. És igen, jól emlékszik a kedves olvasó arra is, hogy Matovičnak a kettős állampolgárság intézményével is komoly gondjai voltak, Orbán Viktor akkori látogatásán például hatalmas, piros szívvel a kezében kérte, hogy a magyar kormányfő „ne vegye el a mi magyarjainkat, mert szeretjük őket”. Nos, igen, a mi magyarjaink. Gondolom a kedves olvasó számára is bántó, ha valaki a „magyaljának” tekinti őt, és akkor kapja elő a fiók mélyéről, ha épp szükség van rá. Pedig a szlovákiai politikában valahogy úgy tűnik, minden szlovákiai magyar valaki magyaija. Robert Fi- co például minden bizonnyal jelenleg a Híd politikusait tekinti saját, különbejáratú magyarjainak március óta, az MKP-t pedig eddig a Fidesz magyaljainak tekintették sokan. De Matovič - emlékezzünk csak vissza - úgy tűnik, szintén szeretne magának saját magyarokat. Már a választások előtt is sokat tett ezért, levélben szólította fel a magyarokat, hogy az MKP-t válasszák, csak hogy keresztbe tegyen egyik ősi ellenségének, Bugár Bélának. S most, fél évvel Menyhárt elnökké választása után ismét feltűnik, udvariassági látogatásra érkezik. S aki úgy gondolta, hogy a híres, novemberi magyar-magyar után hamarosan a Híd és az MKP politikailag is jól leül egymással, hát nagyon tévedett. Az MKP ugyanis azóta ugyan tárgyalt, ám - a csaknem egy évvel ezelőtt elküldött Hídmeghívó ellenére - nem Bugárékkal, hanem az Egyszerű Emberekkel. Persze az MKP azzal tárgyal, akivel csak akar, teljes és elidegeníthetetlen joga van hozzá. És a párt szempontjából bizony az sem rossz, hogy végre a szlovák politikai fősodorból is észrevette valaki, hosszúhosszú elszigeteltség után. Ám a novemberi megyei választásokon való, óvatos optimizmussal várt esetleges MKP-Híd együttműködés szempontjából az, hogy Menyhárt József Bugár nemezisével szelfizik boldogan, mielőtt még leült volna tárgyalni a Híddal, nem túl jó ómen, és igen magas labda Bugámak. Sebaj, most már legalább időben felkészülhetünk a „ki, hol, miért nem akart együttműködni” háború következő fordulójára. M&M I 7 A gútai eset CZAJLIK KATALIN N em könnyű feladat véleményt alkotni a megtorpedózott gútai iskola-összevonásról és az egész ügyről, már csak azért is, mert sokszereplős, sok érdeket ütköztető történetről van szó, ráadásul beleszólt a nagypolitika is. Mégis próbáljuk meg, már csak ezért is, mert sok jel utal arra, hogy a „gútai eset” kicsiben leképezi a hazai magyar oktatásügy kórképét. Mit tudunk? Van egy kisváros, ahol négy alapiskola működik, ebből három magyar. Két önkormányzati, egy egyházi. A két városi fenntartású magyar iskola között nagy egyenlőtlenségek vannak, ugyanis az egyikbe nagy számban járnak szociálisan hátrányos helyzetű gyerekek, ezért sok szülő a másik iskolát preferálja. (Arról nem is beszélve, hogy az egyházi iskola a maga 1,8 millió eurós magyarországi támogatásával elszívó hatással van a két önkormányzati iskolára, de ez a történetnek egy egészen más dimenziója, amely a magyarországi oktatáspolitika hatásait illeti, ezért ezt most hanyagoljuk. Ám az ügy szempontjából a kérdés egyáltalán nem mellékes...) Szóval. A tanév kezdete előtt már az a veszély áll fenn, hogy az egyik iskolában nem is tudnak első osztályt nyitni, mert nincs elég kisdiák. Mivel a község demográfiai mutatói évek óta kedvezőtlenek, az ön- kormányzat készíttet egy tanulmányt a gútai magyar iskolaügy fenntarthatóságáról, amiből az derül ki, hogy a két városi fenntartású magyar iskola összevonása a legelfogadhatóbb megoldás. Ezek után érthető, hogy a polgármester és a képviselő-testület többsége ezt a lépést preferálja, s meg is születik a döntés. Mi történik ezután? Megszólal a vészcsengő. Bezárnak egy magyar iskolát!!! Ez aktivizálja a két magyar pártot, központilag, egymást túllicitálva kezdenek el tiltakozni a képviselő-testület, s az egyébként MKP-s polgármester döntése ellen. S az érvek? Két magyar iskola több mint egy, illetve, a gútai eset precedenst teremthet, más települések is követhetik a példát. Polgár- mester szőnyegre, fejmosás a pártközpontban, majd a bejelentés: mégsem írja alá az összevonásról szóló döntést. Most pedig úgy néz ki, mindenki boldog, a pártoktól a petíciót aláíró szülőkig, marad a két magyar iskola, a probléma megoldva. Pedig dehogy van megoldva! Csak megint a homokba dugtuk a fejünket, és senki sem meri nevén nevezni a gyereket. Merthogy a probléma az, hogy kevés a gyerek, sok az iskola, ráadásul a többség az egyik városi iskolát preferálja. Erre kézenfekvő megoldás lett volna a két intézmény összevonása, hangsúlyozzuk: összevonása, ami végképp nem egyenlő az egyik bezárásával! Csakhogy ahhoz nem kellett volna a két pártnak hisztériakampányt indítani, s működésbe hozni a még a mečiarizmus alatt szerzett reflexeket, hogy bántják a magyar iskolát. Igaza van az MKP-nak, amikor megállapítja: a gútai ügy hatással lehet a hazai magyar iskolaügy egészére. Ä jelen állás szerint sajnos a szó legnegatívabb értelmében lesz hatással. Precedenst teremt ugyanis, olyan értelemben, hogy az iskolabezárás, de már az összevonás is megengedhetetlen a magyar iskolaügy reformja szempontjából, aminek a szükségességéről viszont olyan sokan olyan szívesen beszélnek. Igen ám, de akárhogy is szorzunk, osztunk, a csökkenő diáklétszám mellett - márpedig, hosszú ideje ez a trend - az említett lépések nélkül nem fog menni. Az azonban végképp nem mindegy, hogy a kedvelt eufemizmussal racionalizációnak nevezett folyamat tervezett módon fog-e megtörténni - mint ahogy az Gútán történt volna az eredeti döntés szerint, vagy a tehetetlenség törvénye alapján - mint ahogy az most várhatóan Gútán fog történni, egyszerűen azért, mert az egyik iskolából elfogynak a gyerekek. A történet ezért valójában arról szól, van-e bátorságunk szembenézni a problémákkal, és néha fájó lépéseket is tenni a megoldás érdekében, vagy inkább újra behunyjuk a szemünket, s mindenáron fenntartjuk a status quót és a pillanatnyi komfortérzetünket. A gútai eset nyugtalanító választ ad erre a kérdésre. Igazán csak magunk ronthatjuk el A véleményrovatok sorsa, hogy gyakran sötét jóslatok, kedvezőtlen forgatókönyvek bukkannak fel bennük. Korrupció, csalás, véres háború. A hír már csak ilyen - általában rossz. Most tehát következzen egy kis optimizmus, magunknak, itt Európában. A történelem számtalanszor megtanított már minket, európai népeket egy fontos leckére. Megtanulhattuk volna, hogy igazán csak magunk ronthatjuk el a sorsunkat. Nem mások tesznek minket tönkre, azt a privilégiumot élveztük sokáig, hogy csak mi tehettük magunkat tönkre. Amikor mi - magyarok, németek, mások-hoztunk fatális döntéseket, amelyek a történelem menetében népek, emberek és országok sorsát fordították meg. Az elmúlt századok arról szóltak, hogy saját hibáinkért fizettünk meg drágán. Most is pontosan ez történik. Ebben viszont az a fantasztikus hír, hogy a saját kezükben van a sorsunk! Még mindig. Ezt a világ számos országa egyáltalán nem mondhatja el magáról. Néhány évtizeden belül elmossa a tenger, kiszárad a termőföldje vagy egy-egy regionális hatalom kiszolgáltatottja. Ehhez képest Európa még műidig nagy, gazdag és sok tekintetben nagyon hatékony. Még műidig két atomhatalom van a kontinensen. Mi vagyunk a világ legnagyobb osztatlan belső piaca, ahova mindenki szeretne bejutni, kufárkodni egy kicsit. A migráció célpontja vagyunk, mert jóléti államokat tudunk működtetni, különösen a világ fejlődő részéhez képest. Egyszerűen vonzóak vagyunk, a turizmus egyik fő célpontja a világ többi része számára. Mi vagyunk azok, az eurázsiai kontinens e kis nyugati csücskén, akik képesek voltak a világ fejlődését évszázadokon át meghatározni. Amikor Napóleon hódítani indult, a zsebében azért már ott volt a Code Civil, a mai napig alapokat adó polgári törvénykönyv, velünk maradtak az emberi jogok is a francia forradalom óta. Kitaláltuk a hatalom megosztását, elsősorban a megannyi „Mohács” miatt, ideje volt túllépni a háborúinkon. A demokráciák egymás közt egészen más, békésebb kapcsolatot kezdtek kialakítani, mint a korábbi monarchiák és a körülöttünk születő autokráciák és pártállamok. Kitaláltuk az európai közösséget, amely a kilencvenes évekre uniót alkotott körénk. Európai fiatalok millióit küldjük egymáshoz tanulni, dolgozni, hogy már csak a kontinensen kívül lássunk egzisztenciális veszélyt. Kialakult e fenti vívmányokra épülő értékközösség, szabályainak betartása és betartatása alapvetően azt a célt szolgálja, hogy újra és újra megmentsen műiket saját magunktól. És másokat is, ha hagyják. Ennek az Európának kell most összekapaszkodnia. Más út nincs: vagy összefogunk, vagy leszalámiz- nak minket. Amikor egymás torkának estünk a kontinens közös befolyásának védelme helyett, annak két világháború lett az eredménye. Nem vonhatunk be külső erőket a belső vitáinkba. Úriember módjára le kell játszani a meccset az erős Európa falain belül, hogy a versenytársaink a világban ne kaphassák meg Európát könnyű cselszövéssel, pénzzel vagy tőlünk idegen ideológiákkal. A belső vitáink rendezéséhez pedig éppen hogy a legjobb alkalom a külvilágban dúló káosz. Mikor, ha nem most kell összefogni?!
