Új Szó, 2017. február (70. évfolyam, 26-49. szám)

2017-02-09 / 33. szám, csütörtök

KULTÚRA 8 I 2017. február 9. lwww.ujszo.com „Erősen hat rám a környezet” Egy magyar műfordító, aki Pozsonyban kezdte elhinni, hogy tényleg íróvá válhat Totth Benedek (Fotó: Oláh Gergely Máté) JUHÁSZ KATALIN Totth Benedek körülbelül ötven regényt fordított le angolról magyarra - Az éhezők viadalától a Szép új világon át Cormac McCarthy-ig - mielőtt saját regénnyel jelentkezett. A Holtverseny nagyot durrant, 2015-ben megkapta érte a legjobb elsőkönyvesnek járó Margó- dijat. Akkoriban ópp Pozsony­ban volt, itt tudta meg a jó hírt. A Visegrádi Alap irodalmi rezi­densprogramjának keretében a négy visegrádi országból 8-8 iro­dalmár tölthet pár hónapot Prágá­ban, Krakkóban, Budapesten vagy Pozsonyban. Miért választotta a szlovák fővárost? Főleg a közelség miatt, mivel csa­ládos ember vagyok, és nem akar­tam túl messze tölteni a három hó­napot. Kamasz koromban többször jártam Pozsonyban úszóversenye­ken, ami persze egészen más helyzet volt, de talán közrejátszott a válasz­tásnál. Fel is tudtam idézni az akkori érzéseket, hangulatokat, pedig a vá­ros rengeteget változott huszonöt év alatt. Az ösztöndíj idején szerveztek nekünk különböző programokat, el­utaztunk Kassára egy író-olvasó ta­lálkozóra, ahol a fordítóink segítsé­gével bemutatkozhattunk az érdek­lődőknek. Az én egyik novellámat direkt erre az alkalomra fordították le szlovákra. De szerencsére nem vit­ték túlzásba a programokat, úgy­hogy azt csinálhattam, amiért jöt­tem: egész nap írhattam. Publikálási kötelezettségünk sem volt, aminek azért örültem, mert egy regényen kezdtem dolgozni Pozsonyban, és nem szívesen közöltem volna belőle részletet, amíg nincs kész. Nemrég nyilatkozta, hogy ez alatt az idő alatt hitte el, hogy tényleg íróvá válhat, illetve mind­ez sokkal tovább tartott volna, ha nem jut el Pozsonyba. A Holtverseny után elakadtam ki­csit. Meglepett a nagy siker, és a könyvvel kapcsolatos, hosszan tartó érdeklődés, aminek persze nagyon örültem. De szerettem volna már pontot tenni ennek a fejezetnek a vé­gére, és továbblépni. Rákaptam az írás ízére, és szerettem volna valami újat alkotni. Ebből a szempontból is pont a legjobbkor jött a pozsonyi ösztöndíj. Az első két hétben egy­folytában írtam. Mindent, ami az eszembe jutott, míg végül ki nem kristályosodtak az új regény alapjai. Változott az új regény koncepci­ója a helynek köszönhetően? Mennyire volt inspirativ a város? Ezt még nem tudom felmérni, de valószínű. Erősen hat rám a környe­zet, illetve minden, ami történik kö­rülöttem. Akkor is, ha konkrétan nem arról írok. A szállásom például a Kramáre nevű kórházi negyedben volt, ahova ritkán jutnak el turisták, talán nem véletlenül. Mégis a maga módján annyira inspirativ volt szá­momra ez a szokatlan környezet, hogy sok minden beszivárgott a re­génybe az atmoszférából. Az embe­rek is hatottak rám, sokat beszélget­tünk a lengyel írókollégával, és sok helyi magyarral is barátságot kötöt­tem. Az előző ösztöndíjasok aján­lottak nekem egy belvárosi kocsmát, ahol mindig találni Pozsonyban dol­gozó vagy tanuló magyarokat, akik­kel lehet pár szót váltani. Egy sikeres első regény nagy te­her is lehet, mert most nyilván olyan remekművet várnak öntől, ami nem hasonlít a Holtversenyre... Az biztos, hogy valami teljesen mást szeretnék letenni az asztalra. Az első könyvem kisebb-nagyobb megszakításokkal tíz évig készült, ezért első körben el kellett szakad­nom a nyelvezetétől, a világától. Rá­jöttem, hogy többé-kevésbé Po­zsonyban is ugyanazt a vonalat foly­tattam, ismételtem magam. Ezért később félre is tettem ezeket a feje­zeteket. Vagyis az lesz majd a har­madik regényem, ha minden jól megy. A másodikhoz egy tavalyi felkérés adta az ihletet. Alternatív 1956-os novellákból készült egy an­tológia, amelyben azzal a gondolat­tal játszottak el a szerzők, hogy mi lett volna, ha másképp alakulnak az események. Oda írtam egy poszt­apokaliptikus történetet, amelyben az amerikaiak beavatkoznak, ezért a magyar forradalom totális háborúba torkollik. Már akkor éreztem, hogy sokkal több van ebben a témában, mint amennyit egy novellányi terje­delemben meg tudtam írni. Megkér­deztem a kötet szerkesztőjét, Csema- Szabó Andrást, lenne-e kifogásuk ellene, ha folytatnám ezt a történe­tet. Fél év alatt sikerült is megírnom az első változatot, ami a normál tem­pómhoz viszonyítva már-már fény- sebesség. Néha érzem ezt a második- regény-terhet, néha nem, minden­esetre az a tétnélküliség, amellyel az első regényemen dolgozhattam, már a múlté. Az új könyv minden valószínűség szerint meg fog jelen­ni, és biztosan lesznek olvasói is. Ez elég fura érzés. Műfordítással foglalkozik még? Mostanában már csak elvétve. Mióta elkezdtem rendszeresen írni, kinyílt előttem egy másik világ, ami végtelenül felszabadító érzés. Elég sokat fordítottam, és sem a szöveg­nek, sem az embernek nem tesz jót, ha favágássá válik a munka. Nagyon tisztelem azokat a veterán műfor­dítókat, akik negyven-ötven éve végzik ezt a kőkemény munkát, ma­gas színvonalon. Nekik köszönhe­tően ismerhettek meg a magyar ol­vasók rengeteg fontos szerzőt. Nemrég olvastam az ES-ben egy méltató kritikát Jonathan Franzen regényeiről, amelyek egyetlen em­ber, Bart István tolmácsolásában je­lentek meg magyarul. Több ezer ol­dalról beszélünk, ami embertelen sok munka. Szerintem kivédhetetlen, hogy az írót befolyásolják azok a szö­vegek, amelyeket fordít. Ez pontosan így van. Amikor írok, csak angolul olvasok. A magyar szövegek nagyon bezavarnak. Pél­dául Esterházyt is csak akkor tudok olvasni, ha épp nem dolgozom saját szövegen, különben önkéntelenül elkezdem a stílusát imitálni, ami a legjobb esetben is csak silány paró­diákat eredményez. De ez, gondo­lom, valamennyi művészeti ágra ér­vényes. Épp a múltkor beszélgettem egy festő barátommal, aki egy kiál­lításról hazaérve azon kapta magát, hogy utánozza, amit látott. Ki kellett pihennie az élményt, mielőtt újra festeni tudott. RÖVIDEN PENGE A Toni Erdmann Jack Nieholsonnal Los Angeles. Újraforgatják Hollywoodban a Toni Erdmann című Oscar-jelölt német vígjáté­kot. A főszerepet Jack Nicholson alakítja, aki az utóbbi hét évben nem állt kamera elé. A Toni Erd- mannt a német Maren Ade írta és rendezte. A komédia egy apáról szól, aki mindent elkövet, hogy a lánya, aki láthatóan agyondol­gozza magát, kiszálljon a mó­kuskerékből és boldog legyen. A 79 éves Jack Nicholson akkora rajongója a filmnek, hogy min­denképp el szeretnéjátszani az apa szerepét, a Paramount az ő kifejezett kérésére vásárolta meg a jogokat, még a tavalyi cannes-i bemutató után. A lányt a Variety szerint Kristen Wiiget alakítja majd, aki legutóbb a Szellemirtók új verziójában szerepelt. Maren Ade producerként dolgozik a re- make elkészítésén, amelynek egyelőre nincs rendezője. A né­met film öt díjat kapott az Euró­pai Filmdíjak átadásán, továbbá Golden Globe-, BAFTA- és César-díjra is jelölték. (MTi.juk) Letölthető fotók a Met műtárgyairól Nsw York. Ezentúl ingyen letölt­hetők és szabadon felhasználhatók azok a digitalizált fotók, amelyek a New York-i Metropolitan Mú­zeum gyűjteményének mintegy 375 ezer műalkotásáról készültek. „A hozzáférési lehetőségek növe­lése már egy évtizede prioritást élvez. Húsz éve egy tudósnak még a katalóguscédulákért is tárgyalá­sokat kellett folytatnia” - mondta Thomas P. Campbell, a múzeum igazgatója. A Mernek egyébként összesen mintegy másfél millió műalkotás van a birtokában. Nem egyedülálló, hogy egy ilyen nagy múzeum szabad hozzáférést biz­tosít digitalizált anyagának egy részéhez, a Washingtoni Nemzeti Képzőművészeti Galéria és az amszterdami Rijksmuseum is megtette ezt korábban. Előbbi 45 ezer, utóbbi 150 ezer alkotás digi­talizált képét engedi letölteni. A Modem Művészetek Múzeuma (MoMa) pedig tavaly gyűjte­ménye több ezer darabjának fotó­ját tette hozzáférhetővé az archí­vumából. (MTI) Embertelen állapotok Hol kezdődik és hol ér véget - úgy általában - az ember? És hol az ál­lat? Mettől meddig állati az ember és emberi az állat? Nyugtalanító kérdések egy nem kevésbé nyugta­lanító verseskönyvben. Aktuálisan, kimódoltság nélkül, veszélyesen és frappánsan. Németh Zoltán költő, irodalomtör­ténész legújabb könyvében megle­hetősen bizarr nézőpontot válasz­tott, felkeverve némileg a kortárs költészet állóvizét. Úgymond, nem fért a bőrébe. A nyolc monológból felépülő kötet a megszokott elbe­szélőmódhoz közelít élőbeszéd­szerű, feszes nyelvével. Elbeszél. Leír. Ráolvas. Mintha az állatok köztársasága kérte volna fel az állati jogok védőjeként a szerzőt. Az csak a felszín jobban mondva, szimpla keret, hogy verset olvashatunk egy villamoson megismert kardhalról és a vele kialakult románcról, majd annak nem várt okokból bekövet­kező, kényes kudarcáról, továbbá a végül meggyilkolt és hamarosan feldolgozásra kerülő kék bálnáról, bamamedvéről. Mindezt, hozzáte­szem, állatian emberi, avagy embe­rien állati szexualitás lengi körül, mialatt a mélyben olyan kérdések nyugtalankodnak, mint az ember egyeduralmának törékenysége, a határtalannak hitt természet korlát­lan kisajátítása, az állati jogok fá­radhatatlan eltiprása az emberi jo­gok árnyékában. A könyvben megjelenő ilyen-olyan szexuális viszony valamelyest az embernek az élő környezeten elkö­vetett brutalitását jelenti. A folya­matos, erőszakos nemi aktusként felfogható környezetszennyezést természetcsonkoló manőver kíséri. Paródiának is tűnhetne a kötet, és szerzőnk mindent megtesz azért, hogy a gondosan elhelyezett humor a kellő időben robbanjon, de azért nehéz lenne elsiklani a szövegek fe­nyegető hangulata felett. „Ember­nek lenni elviselhetetlen. / Tudatá­ban lenni annak a képességnek, / hogy kiirthatom az egész világot, / hogy ezer meg ezer faj pusztulása / semmi máshoz nem köthető, /csakis az emberi léthez. ” Súlyos, a költészet tartalmi határait feszegető olvasmány az Állati férj, és komolyan feszélyez, hogy a jelzésszerűen megjelenő vádak a jelenlegi emberiséget érintik. Nem kérdés, Németh versei nyomot hagynak, ha mást nem, szomorú borzongást. Egy jó verseskötettől mit is várhatnánk, ha nem ezt? Németh Zoltán: Állati férj. Kalligram, 2016.76 oldal. Értékelés: 8/10 AYHAN GÖKHAN KRITIKAI ROVATA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom