Új Szó, 2017. január (70. évfolyam, 1-25. szám)
2017-01-30 / 24. szám, hétfő
www.ujszo.com | 2017. január 30. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 5 Az ámokfutás megkezdődött Tíz nappal a beiktatás után nagyon is új szelek fújnak a világban D onald Trump győzelme után sok elemző úgy vélekedett, miután hivatalba lép, visszavesz a harcos retorikából, illetve beígért radikális lépéseit is finomabb formában terjeszti elő, ha egyáltalán előterjeszti. Ehhez képest most, tíz nappal a beiktatása után már nagyon is érezni, hogy új szelek fújnak a világban, és Trump egyes intézkedéseiben egyáltalán nem mutat puhulást. Számunkra persze továbbra is az a fő kérdés, vajon az új amerikai elnök keménykedése milyen hatással lehet a mi gazdasági vagy épp biztonság- politikai helyzetünkre. Trump pénteken, azaz egy héttel a beiktatása után aláírt egy rendeletet, amelyben hét, többségében muzulmánok lakta ország lakosai számára 90 napos hatállyal megtiltotta a belépést az US A területére—még a vízummal rendelkezőknek is. Ugyanazzal a lendülettel felfüggesztette a Szíriái menekültek befogadását. Ez nem muzulmánellenes döntés, mindössze az ellenőrzés szigorodik, magyarázta Trump. Mindjárt másnap kiderült, a rendelet jogellenes, egy amerikai bírónő felfüggesztette azt (gyorsan jegyezzük meg: valahogy így kellene működnie egy valódi demokráciának). Trump aligha fogja ennyiben hagyni a dolgot, ám ami számunkra ebből fontos lehet, az főleg az, hogy Trump, ha rafináltabb módon is, de tartani fogja magát az ígéretéhez, miszerint korlátozza a muzulmánok belépését az U S A-ba. Beleértve a menekülteket, gazdasági bevándorlókat, de az egyéb célból érkezőket is. Az USA részéről tehát a menekültválság ismételt fokozódása esetén sem várható szolidaritás, az EU-nak továbbra is egyedül kell megoldja a kérdést (némi támogatás ajelek szerint Kanadától várható, de az USA segítsége így is hiányozni fog). A menekültekkel szembeni szolidaritást elutasító közép-kelet- európai hangok általában ld szokták emelni: miért mi fogadjuk be őket, ha például a hatalmas USA a kisujját sem mozdítja. Nos, a hatalmas USA ezek után nemhogy a kisujját sem fogja mozdítani, hanem még jót is mulat azon, ahogy a náluk visszautasított menekültekkel nem tudunk mit kezdeni. Vajon nem kedvezett volna- e nekünk inkább egy olyan amerikai vezetés, amely átvállalja ennek a tehernek egy részét? A gazdaságban is kezd érződni Trump új világának hatása. Egyes elemzők szerint a kassai U. S. Steel tervezett kivonulásához is hozzájárul az új amerikai politika, amely szerint a nagy hazai cégeket vissza kell csábítani az országba. A U. S. Steel ma a három legnagyobb hazai munkáltató egyike (a Volkswagennel és a Tes- cóval). Ha valóban kínai kezekbe kerül, az ugyan nem biztos, hogy tömeges elbocsátásokhoz vezet, de mindenképp jelzi azt a trendet, amely a januári davosi világgazdasági fórumon is teret kapott. Azaz: már nem Amerika fogja támogatni a világpiaci nyitottságot, hanem Kína, ami egy alapvető világpolitikai átrendeződést indíthat el. Naivitás volna azt hinni, hogy a trumpi politika nyomán egyszeriben véget ér a globalizált világpiac korszaka, és minden nemzet egyik napról a másikra a saját kezébe veszi a dolgait. A vezető gazdasági világhatalom szerepére akad jelentkező, csak épp nem egy nyugati demokrácia az, hanem egy feltörekvő távol-keleti diktatúra. (Lubomlr Kotrha karikatúrája) Látlelet a lázadás okairól SIDÓH. ZOLTÁN lázadás és elégedetlenség jeleit mutató nyugati választások olyan eredményeket hoztak, mint a britek kiválásának rajtja az Európai Unióból (brexit), a megzabolázhatatlan Donald Trump győzelme és a populista politikusok előretörése. A kiváltó okokat keresve azt találjuk, hogy a 2008-as válság óta kizökkent gazdasági növekedés (ami egyes országokban csak vergődés), illetve a fejlett világban egyre erőteljesebben mélyülő vagyoni különbség lehet a probléma fő okozója. Elöljáróban két idézet, amit a politikai és gazdasági krémet összetrombitáló januári davosi világtalálkozó kapcsán tettek közzé. A globális kockázatok között az elmúlt egy évben kirívóvá vált az elitellenes populizmus terjedése, és ennek elsődleges oka a jövedelmi és vagyoni különbségek mélyülése - olvasható a Világgazdasági Fórum éves jelentésében. A brit Oxfam alapítvány szerint a világ nyolc leggazdagabb embere akkora vagyonnal bír, mint a világ 3,6 milliárd embert kitevő szegényebbik fele összesen. Természetesen nem arról van szó, hogy az eleve adakozó Bili Gatestől, vagy az Amazon, az Oracle és a Facebook csúcsvezéreitől Robin Hood módjára vegyük el a gigászi magánvagyont és osszuk szét a rászorulók között. Hanem arról, hogy az elmúlt évtizedekben leállt a társadalmi felemelkedés liftje, lefékeződött a középosztály érdemi gyarapodása, a társadalmi újraelosztás pedig egyre jobban akadozik. Sőt, ma már ott tartunk, hogy a színtiszta kapitalizmus két fellegvárában, az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában éppen most nő fel az első olyan generáció, amelyik anyagilag rosszabbul élhet, mint a szülei. Erre nem volt példa a második világháború óta. Vagy másképpen fogalmazva, egy átlagos amerikai család összvagyona, az inflációval is számolva 1989 óta nem nőtt, miközben a felső 10 százalékhoz tartozó családok átlagos vagyona az utóbbi 25 évben 2 millió dollárral emelkedett. Összességében a globális gazdaságnak köszönhetően világviszonylatban érezhetően visszaesett az abszolút nyomorban élők száma, azonban az országokon belüli jövedelmi egyenlőtlenségek nőttek. Átfogó felmérések szerint Nyugat-Európa és az Egyesült Államok alsó középosztálya az utóbbi 30 év nagy vesztese, azaz döntően a képzett szakmunkások, a gyárakban dolgozók helyzete romlott a Kínába, Mexikóba vagy akár hozzánk, Szlovákiába kihelyezett termelés, na meg a robotizáció miatt. Ezeknek az embereknek a lecsúszásból fakadó dühével éltek vissza olyan populisták, mint a gazdagságával szinte hivalkodó Trump, vagy a szigetországban a brexit hívei, akik emellett még pompásan meglovagolták a bevándorlási hullám keltette ellenérzéseket is. A lassú növekedés idejében, amikor az emberek úgy érzik, nem jutnak egyről kettőre, sokkal inkább fogékonyak a gyors megoldásokat hirdető, a nemzetet, a népet szent áhítattal szüntelenül emlegető, az ellenségkeresésben ördögien találékony politikusok hívó szavaira, mint a bővülő jólét idején. Amikor az embereket megcsapja a leszakadás érzete, akkor kevésbé figyelnek oda, vajon a populista ígéretek teljesíthetőek-e. Ilyen helyzetben hihetetlenül gyorsan bukkannak fel olyanok, akik például a mexikóiakban látják a problémáik okát (Trump), akik a valóban dolgozni akaró és tudó kelet-közép-európaiakban vélik felfedezni országuk rákfenéjét (Nigel Faragé), vagy hazai vizekre evezve mindenért az uniót teszik felelőssé (Marian Kotleba, de ennél „nagyobb” neveket is említhetnénk). A látleletet felvázolva nem könnyű megoldást találni, hiszen nem lehet varázsütésre lendületesebb gazdasági növekedést produkálni. Viszont lehet jól működő adórendszert, célzott szociális juttatásokkal bíró társadalmi újraelosztást üzemeltetni. Mindig óvakodjunk a melldöngető, kreált ellenségekkel álcsatákat vívó, könnyű, ám hazug megoldásokat kínáló, a nemzet vagy haza szóval állandóan dobálózó politikusoktól. Mert ne feledjük: a gazemberek utolsó mentsvára a hazafiság. A rácsokon túl •• lök az érsekújvári Royal U vendéglőben az ablakpárkányon, mert oda sodort a tömeg a rácsos ajtótól, miután nem engedelmeskedtem a szervezőknek, akik aNATO-ból és EU- ból való kilépést szorgalmazó petíció aláírását tartották egyfajta belépőnek a szélsőséges nézeteket valló Kotleba pártjának magánakciójára. Ülök az ablakpárkányon, ismerős helyzet, mert otthon is csak a konyhaablak peremén van térerő, onnan szoktam telefonálni, és a hűtőnek támaszkodva hűvös fejjel döntéseket hozni. Itt is hoznom kellett egy nagyon fontosat, hogy este hattól kilencig arcizmom sem rándul, még akkor sem, amikor bevonul az ĽSNS vezérkara. Az előttem ülő két nyugdíjas magyarul beszélget arról, hogy a „Vezér” milyen érthetően, a nép nyelvén magyaráz. Mellettem egy középkorú férfi minden kimondott szót ismétel, mintha memorizálná az elhangzottakat. A terem túloldaláról megérzem egy, néhány perce még pártzászlót szorongató, címeres tri- kós fiatalember szúrós tekintetét. Fiatal fotós verekszi át magát a tömegen és a fényképezőgép lencséjével megcélozza a vezérkart. Kotleba intésére kiviszik a teremből. Ekkor jelentik be, hogy magánakcióról van szó, tilos fényképezni és hangfelvételt készíteni. Kabátom alatt a diktafon bekapcsolva, törökülésben a térdem alól megkockázatok egy kattintást a fényképezőgéppel. Onnantól kezdve elhúzódik mellőlem a mindent memorizáló férfi. Mostantól minden mozdulatot ellenőrizni kell, mert odaátról a vezérkarjelzésére még többen figyelik a NEM tapsoló- kat. Egy intés, és kiraknak innen. A kampányszöveg hallatán többen bólogatnak, hogy úgy van, nem szabad több parcellát eladni a külföldi befektetőknek, el kell tőlük venni a gyárakat, minden az istenadta népé! Még azt is elhiszi a „Vezér” szavait szomjazó tömeg, hogy az uniós támogatások feltétele engedélyezni a melegek felvonulását, Kotleba gúnyosan megjegyzi: nincs undorítóbb annál, mint amikor két férfi csókoló- zik. Izzadtságszag, nedves kabátok áporodottsága, de már jönnek a mikrofonnal, libasorba terelik a négy kérdezőt a szervezők. A második kérdés után már nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy beavatottak a kérdezők és a nagyon tapsolok, mert annyira mesterkélt jói szervezett minden. „Hogy érzi magát az új székházában a kedves Vezér a családjával?” - hangzik el a kérdés, a szervező bólint, és leülteti az ötvenes éveiben járó férfit. Közben már nemcsak a sasoló szervezők, hanem én is kiszúrom a NEM tapsolókat és a faképet vágó civil ruhás fakabátosokat. Elég, ha követem a pulpituson ülő Kotleba tekintetét, éppen szem- magasságban ülök vele. Egyetlen fotós van a placcon, a csinibaba élvezi, hogy sztárfotókat készíthet a „Vezérről”. O az első, akinek az arcán torz vigyor jelenik meg, amikor a négy „beavatott” kérdező után beáll a sorba két családanya is. Az egyikük a mikrofon után kapkod, de a szervező nem adja neki. A másik asszony a gyerekeit is terelgeti előre a terem végéből. Sokan már idegesek, mocorognak a széken. A kis fotós lány valamit súg a mikrofont tartó zöld pólósnak, az kérdőn néz a vezérkarra. Váratlanul véget vetnek a kérdezésnek. Lekászálódom az ablakpárkányról, sodor a tömeg a földszintre, körülöttem a fickók kezében már söröskorsó, a kocsma környéke tele van bokorba, járdára, vendéglő falára vizelő, káromkodó „szimpatizánssal”. A közeli parkban megtalálom a teremben rekedt félj éré várakozó családanyát. Kérdem, mit akart kérdezni a barátnője, azt mondja bizonytalanul, valamit az óvodákról, a családi pótlékról. Továbbra sem akarok hinni a szememnek, mert a gyerekeit a terembe vonszoló anya lehetne akár a külseje alapján annak a - gyűlésezők által ingyenélőnek és élősködőnek nevezett - csoportnak a tagja, akit három órán át szidtak a teremben, a melegekkel együtt. Azt mondta, valójában nem tudja megmagyarázni, miért furakodott előre. Talán mert mások is. Talán mert látni akarta a „Vezért”, meg azokat ott. Nem tudja, miért ment oda! Félő, hogy sokan nem tudták, mi vezette lépteiket a Royalba aznap este, miféle „igére” szomjaztak ott, túl a rácsos ajtón, a bakancsosok sora előtt elvonulva...
