Új Szó, 2017. január (70. évfolyam, 1-25. szám)
2017-01-21 / 17. szám, szombat
www.ujszo.com | 2017. január 21. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Műszaki hiba A sajtó érdeklődésére azt közölte, ő a tulaj, azt enged be, akit akar JUHÁSZ KATALIN A Romológiai Kutatóintézet igazgatója szerint azért küldték ki őt és két ismerősét minap egy fü- leki étteremből, mert romák. A hely tulajdonosa persze cáfol, szerinte rendszeresen vannak roma vendégeik. Am egy helybeli, aki szemtanúja volt az incidensnek, azt állítja, már évekkel korábban is előfordult, hogy ott nem szolgáltak ki romákat. A pincémő akkor állítólag meg is mondta a társaságnak, miért nem kívánatosak, és az állásával játszana, ha kiszolgálná őket. Megvannak a szabályok arra, mikor áll jogában egy étterem-tulajdonosnak vagy a személyzetnek kitessékelni a vendéget. A faji megkülönböztetés természetesen nem szerepel a szabályzatban, de valahogy mindig meg lehet találni a módját a nem kívánatos vendégek kiebrudalásának, például azt mondják, nincs szabad asztaluk. Ezt persze nem mindig lehet elsütni, egy üresen tátongó helyen például rögtön gyanút keltene. A fii- leki pincémő azt közölte a messziről jött romákkal, hogy „műszaki hiba miatt” nem tudja kiszolgálni őket, ezért el kell hagyniuk az éttermet. Vajon mi történhetett? Elromlott a sütő? Elzárták a gázt? Vagy a csirkemell fogyott ki? (Bár ez semmiképp sem tekinthető műszaki hibának, ilyenkor mást javasolnak a vendégnek az étlapról. Esetünkben azonban nem jutottak el a rendelésig.) Szóval, kíváncsian váijuk a történet folyományait, addig is elevenítsük fel az önálló Szlovákia dicső 24 évének talán legismertebb vendéglátóipari fajüldözését. Az egykori kassai Slovan Szálló (a mostani Doub- leTree) tulajdonosa országos hírnevet szerzett magának azzal, hogy romák nem léphettek be az éttermébe, akármekkora kutatók, művészek vagy jogvédők voltak is. A sajtó érdeklődésére egyszerűen közölte, hogy ő a tulaj, ezért azt enged be, akit ő akar. Tudtommal nem vonták felelősségre, haja szála se görbült, sőt még reklámot is csinált a restijének, amely a hozzá hasonlóan gondolkodók kedvelt vacsorázóhelye lett. És akkor még örüljünk, hogy nem az U S A-ban vagyunk - bár ennek tegnap óta nyilván sokan örülünk, jobban, mint eddig bármikor. Biztos láttak már filmekben menő klubok előtt kígyózó sorokat. Az ottani be- engedők az állásukkal játszanak, ha tíz-tizenöt százaléknál több feketét bocsátanak be. Ez persze nincs lefektetve sehol, mégis tény. Mint ahogy „csúnya emberek”, idősek, kövérek sem mehetnek be, őket addig kell várakoztatni, amíg maguktól nem távoznak. És azt kell mondani, a soron kívül bejutók mind asztalt foglaltak, vagy olyan telt ház van odabent, hogy tűzvédelmi okokból meg kell várni, amíg kicsit kiürül a helyiség. Nehéz ügy. És attól tartok, egyre nehezebb lesz... (Ľubomír Kotrha karikatúrája) Szerbek a faluban LAJOS P. JÁNOS E ddig ismeretlen helyzetre kell felkészülniük Szlovákia nyugati részében élőknek, elsősorban azoknak, akik olyan városok—Pozsony, Nagyszombat, Galánta - környékén élnek, ahol nagyvállalatok működnek: egyre több lesz a külföldi vendégmunkás. A munkanélküliség országos szinten már 9 százalék alatt van, a nyugati régió több járásában azonban 3 százalék alatt, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag mindenki dolgozik, aki akar, és akire valamilyen munkát még rá lehet bízni. A legnagyobb vállalatok már most munkaerőhiánnyal küzdenek. Aki azokból a régiókból, ahol magasabb a munkanélküliség aránya távolabb is hajlandó volt munkát vállalni, az már Nyugat-Szlovákiában vagy annál is nyugatabbra, Ausztriában, Németországban vagy Angliában dolgozik. Kicsi az esélye, hogy aki ma is munkanélküli az ország keleti, még mindig magas munkanélküliséggel küzdő részében, most gondolja meg magát. A cégek, ha bővíteni akarják a termelést, kénytelenek ott alkalmazottat keresni, ahol van, és hajlandó több száz kilométert is utazni a munkáért. Ilyen munkaerőt ott találnak, ahol a szlovákiainál jóval alacsonyabb az átlagkereset, például Szerbiában vagy Romániában. Sok embernek jelenthetnek, vagy akár jelentenek már ma is problémát a vendégmunkások. Vannak, akiknek az nem tetszik, hogy alacsonyabb bérért is hajlandók dolgozni, ami a cégnél hazai alkalmazottainak a bérét is befolyásolja. Lehetnek olyanok is, akik azt nem nézik jó szemmel, hogy a szomszédjukba költöztek, zajosak, mást már az is zavarhat, hogy szembejönnek vele a járdán, és nem köszönnek, vagy elfoglalj ák törzshelyét a kocsmában, esetleg két feles után már énekelnek. Senki sem dolgozik szívesen otthonától több száz vagy akár ezer kilométerre. Ennek oka lehet, hogy otthonában üldözik, az élete van veszélyben, ezért menekült el. De az is lehet, hogy egyszerűen nem talál munkát, nem tud megélni, otthoni fizetéséből nem tudja eltartani családját. Inkább vállalja, hogy hosszabb-rövidebb ideig idegen országban, idegen, többé-kevésbé eltérő kulturális közegben él és dolgozik. Biztosan vannak köztük olyanok, akik lopnak, sőt akadhatnak alkoholisták, esetleg betegesen kötekedők. A problémákat azonban nem azzal kellene magyarázni, hogy ők szerbek, románok, ukránok vagy koreaiak. Ha azt látjuk, hogy a munkaadó nem emeli a fizetést, mert a vendégmunkások olcsóbban dolgoznak, akkor ne őket hibáztassuk, inkább a szakszervezetet kell keresni, valószínűleg a vendégmunkások is örülnének a magasabb bérnek. Ha az együttéléssel van gond, akkor az önkormányzatot, amely szintén profitál a vendégéjszakákból, hogy garantálja a biztonságot a településen. A kisebb problémák megoldásához pedig nem árt egy kis együttérzés. Ha a település okosan kezeli a helyzetet, az bevételt is jelenthet, ami nemcsak az önkormányzatnak, hanem a lakosoknak is jó. Néhány évtizeddel ezelőtt az is komoly problémát okozott, ha a fiatal suhancok az egyik faluból átmentek a másikban rendezett bálba. Általában verekedés lett a vége, sokszor vér is folyt. Most a második, harmadik országból jönnek át, általában nem egy estére, éjszakára, hanem huzamosabb időre. Nem szórakozni, hanem dolgozni. Meg kellene próbálni elkerülni a konfliktusokat, vagy ha vannak, a másik fél bevonásával kezelni. Mi sem olvasunk, hallunk szívesen arról, hogy szlovákiai vagy magyar vendégmunkásokat vertek meg Angliában csak azért, mert az unió keleti végéből érkeztek. Előre eltolt helyőrség M inél több közhelyet használunk a regnáló hatalom j ellemzése- kor, annál közelebb vagyunk a diktatúrához. Az egyik ilyen közhely szerint a hatalomnak szüksége van arra, hogy a művészet területét az ellenőrzése alá vonja. Egy újabb azt mondja, hogy ehhez mindig talál embereket. És még egy, hogy ez soha nem szokott működni hosszú távon. Ilyen banális a Kárpátmedencei Tehetséggondozó Non- profit Zrt. története. Hiba volna a Tehetséggondozó munkája során született szövegekre egyszerűsíteni a problémát. Bizonyára akad köztük nem egy értékes munka, mint ahogy nem egy felejtős - ahogy az ilyen projekteknél lenni szokott. Sokkal inkább a Tehetség- gondozót kísérő izmozó nyelv, a tájékozatlan cinizmus, a cinikus tájékozatlanság, a kormos fény szűrő - vagyis az ideologikus leuralás a problémás. Orbán János Dénes, a Tehetség- gondozó projektvezetője az uralkodó kurzusnak megfelelően szidja a pol- korrektséget. Majd kifakad, és elképesztő gondolatmenettel jut el a cenzúra vádjáig. Érdemes hosszabban idézni már csak azért is, hogy lát- szódj on - a polgárpukkasztó stílus mennyire simuíékony lehet: „.. .az érvényesülésnek már nem útja az, hogy berobbansz, rábaszol az asztalra, szabad vagy, nagyszájú, lázadó, botrányos és polgárpukkasztó, és ne adj’ isten, ezeknek köszönhetően újító. Nem, mert ma már ha egy kis pajzánsággal megfűszerezett szerelmes verset írsz, azzal vádolhatnak, hogy szexuális tárgynak tekinted Dulcineádat. Egyre kevesebb dologgal szabad viccelődnöd, mert a humorban most már tényleg nem ismernek tréfát, nem tudhatod, kinek a kibaszott érzékenységét sérted meg és kik hirdetnek fatvát ellened, majd ebrudalnak ki az irodalomból. Bizony, Magyarországon ismét cenzúra van, és ezt a cenzúrát ezúttal nem valamiféle hatalom erőlteti az írókra, hanem az irodalmi szakma önként húzta magára.” Mindebből arra lehet következtetni, hogy körülbelül úgy ismeri a kortárs fiatal irodalmat, mint annak szlovákiai magyar szegmensét. Utóbbiról ugyanis azt hirdeti, hogy „a Felvidéken, ahol a kétezres évek közepéig izgalmas fiatal irodalmi megmozdulások voltak, jelenleg passzivitás mutatkozik”. A „passzivitás” időszakában kezdtek és futottak be olyan szerzők, mint például Veres István, Szalay Zoltán, Száz Pál, Laboda Róbert vagy legújabban Hogyan lehetne választóvonalaz, hogy egy adott embernek mitől csöppen el a nyála? Nagy Hajnal Csilla, hogy csak azokat említsem, akiknek már megjelent egy vagy több kötetük. A továbbiakban így értekezik Orbán az esztétikai érték mibenlétéről: „Az élet szagát keresem a versben, a szenvedélyt, a lüktetést, az izgalmat, a fantáziát; az okosságot, és nem az okoskodást. Valami olyasmit, ami a vers megértésénél többet ad nekem: borzongást, forróságot, hidegrázást, örömet, búbánatot, erekciót, de még a hányingerrel is megelégednék, csak éppen különbözzön a szokásos szalagmunkáktól.” A gondolatmenet arról feledkezik meg bosszantómód, hogy az ilyenfajta kritériumok esztétikailag teljesen üresek, s így nem vehetők komolyan - hiszen hogyan lehetne választóvonal az, hogy egy adott embernek mitől csöppen ei a nyála. A vázolt kontextusban az ilyen üres kategóriák között pedig könnyen fészket talál az ideológia. Ellenben a polkorrektség abban áll, hogy kritikus az ideológiával szemben (igen, a saját ideológiájával szemben is), és erőteljesen figyel arra, hogy mindenki másra getjed.
