Új Szó, 2016. december (69. évfolyam, 278-302. szám)
2016-12-15 / 290. szám, csütörtök
VII Horg ász 2016. december • www.ujszo.com új szó HOBBI I Kaszakő, krokodil, fogas, hóesés NOVEMBERI PERGETÉS UTÁN Ml KÖVETKEZHETETT? DECEMBERI PERGETÉS. PERSZE, UGYANOTT, DE NEM UGYANÚGY, MERT TÉLRE A HALAK AZÉRT ÖSSZÉBB HÚZÓDNAK, NEMCSAK FOLYÓVÍZEN, DE A TAVAKBAN IS. E lőszeretettel keresik fel a legmélyebb gödröket, ahöl a 1 lehűlő víz a legmelegebb. A bandázó fehérhalak körül, közelében pedig ott ólálkodnak a tüskésfogúak és a csukák is. De kezdjük az elején. Szombati napon készültem, reggel bepakoltam, de még kikukkantottam a balkonról, milyen az idő. Cudar volt, akkor tört be a hidegfront. A ház előtti fák nyöszörögtek a szélben, amely vadul cibálta őket. Hát, ilyenkor a kutyát se, tartja a mondás. Vacilláltam, kipakoltam. Aztán elmúlt néhány nap, s a hideg megmaradt. Az okosok szerint a hidegfront jót tesz a halak étvágyának, de a megállapodott időjárás szerintem jobb. Eljött a december eleje, mire ismét rászántam magam. Fejezzük be az évet egy sportos műfajjal, amiben helyet kaphat a körforgó, a wobler és a gumihal is. Gondoltam, és így is tettem. Kiügettem kedvenc tavamra, ahol legutóbb az akadók mentén és egy hina- ras szélén akasztottam elég szép csukákat. Ezúttal azonban a süllők izgattak. Annál is inkább, mert soha életemben nem voltam süllőhorgász. Túl kényesnek tartottam a tüskéshátúakat ahhoz, hogy külön foglalkozzam velük, s ha fogtam is belőlük, inkább járulékos zsákmányt jelentettek. De most megfogadtam, hogy direkt fogast próbálok horogra csalni. NAGY ÚR A SZOKÁS, a kis mólóra mentem, ott pakoltam le először. Gondoltam, azért egy próbát megér a bokros, csökös környéke. Hátha. Egyből gumihallal indítottam, célzottan. Közepes, tízcentis, zöld színűvel, közepes súlyú jighoroggal. Végiggereblyéztem a part mentét, a leghorogmarasz- talóbb akadók környékén táncoltattam a csalit, fel-fel- pöccintve, emelgetve, érezve, hogy a mederben fekvő gallyakon hogyan bukdácsol, de eredménytelenül. Egy maszatolós utánanyúlás se zökkentett ki. Na, akkor lássuk befelé! Elkezdtem pásztázni a medret. Nem volt túl egyenetlen, sőt, inkább lapos, nem sok jót ígért. Sokadik dobás után indítottam a jól verető gumihalat, amikor hirtelen elakadtam. Errefelé nem kéne akadónak lenni, gondoltam, de már éreztem is a rándulást. Még mielőtt túlságosan eláradt volna bennem a jótékony adrenalin, rájöttem, hogy kicsi a hal, amit akasztottam. Csuka volt, amolyan tipikus kaszakő, lehetett vagy huszonöt centi. Félpofára vette a gumit, és méltatlankodva paskolta a vizet előttem. Kiemeltem, egy gyors mozdulattal megszabadítottam a horogtól, és útjára engedtem. Na, legalább volt egy kapásom, gondoltam, amikor elkezdett szállingózni a hó. Nem is hó volt, inkább daraféle, amely egyre sűrűbben sorozta a tó vizét. Nem zavart különösebben. Még mindig jobb, mint a csontig hatoló szél. Nem a gyönyörök csúcsa havazásban pergetni, de ha már itt vagyok, nem tágítok, hátha eláll. Jó sokáig nem állt el, de legalább alábbhagyott, mire más helyre vándoroltam. Itt sóderes volt az aljzat, és pár éve elcsíptem itt néhány kisebb süllőt, igaz, nyári éjszakán, stupekes módszerrel, élő csalival. Dehát sosem lehet tudni. Hogy mennyire nem, néhány perc múlva kiderült. Olyan brutális, durranós kapás rántotta meg kezemben a botot, hogy szinte megijedtem. Be sem vágtam, csak rátartottam a halra, amely azonnal elkezdett vágtatni. Rögtön sejtettem, hogy ez sem süllő lesz, még jó, hogy harapásmentes élőkét kötöttem fel. Biztos, ami biztos. Igaz, csak huszonöt centisét. HAL EZ A JAVÁBÓL, az áldóját, gondoltam kalapáló szívvel, ahogy egyre vadabbá vált a húzás. Mi a frászt akasztottam? Bal kezemmel lazítottam a féken, nehogy megtépjen a hal, de azért igyekeztem kordában is tartani, már amennyire lehetett. Sírt az orsó, pengett a zsinór, bólogatott a könnyű bot a kezemben, és még egy centivel sem jött közelebb a csuka. Mert nagyon úgy nézett ki, nagy halat sikerült kiugrasztanom a helyéről. Vagy csak arra kószált, ki tudja? Aztán kivágódott a víz fölé, s a pillanat egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy ott lebegett a hatalmas, kövér csuka a víz fölött, szinte láttam, hogyan peregnek le róla a vízcseppek. Mintha kajánul integetett volna nagy, narancssárga uszonyaival, mielőtt elcsettent a zsinór. Ez nem lehet igaz! Életem csukája! Megsaccolni sem tudom, mekkora volt, talán hat-, lehet, nyolckilós. Mi történt? Az történt, hogy egyszerűen elharapta a zsinórt, közvetlenül a drótelőke előtt. Csak egy hatalmas burvány maradt utána, meg a szomorúan fityegő damil, s a remegő lábam. Azt hittem, menten földre rogyok. Ennyi volt, csúful elbánt velem. Később, mikor sikerült kissé lehiggadnom, és a hóesés is abbamaradt, tiszta fejjel próbáltam visszagondolni az esetre. Annál bossza- tóbb volt a malőr, hogy a legtöbb pergetett csukámat hosszú évek óta, minden élőké nélkül, monofilzsi- nóros szerelékkel fogtam. S szinte büszke voltam rá. Igaz, ekkora krokodillal sosem akadtam össze, ezért hittem is, meg nem is, hogy a csuka ilyen mélyen le tudja slukkolni a műcsalit. MEGKAPTAM A LECKÉT. Délután aztán mégis megkegyelmezett a sors. Már vagy tizedik helyen próbálkoztam, és talán a tó legmélyebb részét vallattam, amikor szép utánanyúlással rántotta meg a bot spiccét valami. Nem volt vehemens, botcsavarós a kapás, inkább amolyan tipikus ránehezedés, mint amikor mosogatórongyot akaszt az ember (bár valljuk be, elég nagy képtelenség ilyet fogni halastóban). Nem késlekedtem, belesuhintottam a finom kapásba. A válasz már elég durva volt, a finom pálcát ugyancsak perecbe görbítette a menekülő, egy idő után tipikus süllős fejrázásokat művelő hal. Megvan, amiért jöttem! De ne kiabáljuk el, hiszen a behemót csuka is biztosnak látszott. A féket érzékenyre állítva bántam a hallal, s bár a süllő nem tartozik a vehemensen küzdő fajták közé, azért minden percét kiélveztem a fárasztásnak. Hát, a meglógott csukának csak kistestvére lehetett volna, nem is tudta feledtetni a korábbi keserűséget, de azért fogas volt a javából. Végülis ezért jöttem, erre készültem. Amitől, valljuk be, nem leszek megszállott és tapasztalt süllőhorgász, de azért jólesik tudni, hogy sikerült. Nem véletlenül, mellékesen, hanem célzottan, tudatosan. Persze, bíztam is a dologban, hiszen nem tegnap kezdtem a pecát. Év vége lévén, hasonló jó fogást és kevesebb elharapott zsinórt kívánok minden horgásztársamnak jövőre! Már csak a halak érdekében is. KÖVESDI KÁROLY
