Új Szó, 2016. november (69. évfolyam, 254-277. szám)
2016-11-26 / 274. szám, szombat
SZALON ■ 2016. NOVEMBER 26. www.ujszo.com tén, ahol 1945. január 23-án egy orosz százados német nemzetiségű lakosokat keresett, de mivel azok nem éltek a településen, 65 erős, munkaképes személyt, közöttük jelentős számban nőket hurcolta- tott el Szerencsre, ahol mássokkal együtt bevagonírozták őket. A Balog-völgyi Nagybalogról és a szomszédos Uzapanyitról viszont feltételezhetően azért hurcoltak el több mint 130 fiatal férfit és nőt, mert a bevonuló szovjet hadsereg egyik katonája összetűzésbe került egy balogi legénnyel, s a szovjet katona húzta a rövidebbet. A balogi elhurcoltakat több napos gyalogmenet után Miskolcra kísérték, ott bevagonírozták, és a Donbasz bányavidékére szállították. Elet a lágerekben A szlovákiai magyarok elhurcolása és lágerélete nem különbözött attól, amit a kárpátaljaiak vagy az anyaországi magyarok átéltek. A gyalogmenet utáni bevagonírozást (legyen annak helyszíne Szambor, Sanok vagy más település) 2-3 héten át tartó utazás követett a Donbasz-medence, esetleg a Kaukázus vagy az Ural valamelyik lágeréig, ahol németekkel és más nemzetiségűekkel összezsúfolva lényegében hadifogolyként kezelték őket is. A marhavagonokba összezsúfolt, tisztálkodási lehetőségtől megfosztott és alultáplált elhurcoltak közül ekkor és a lágerélet első heteiben (akkor már elsősorban a járványok miatt) haltak meg a legtöbben. Aki az első heteket túlélte, arra jobb esetben néhány hónapos, rosszabb esetben pedig többéves kényszerű lágerélet várt, annak minden tartozékával: az embert próbáló kemény munkafeltételekkel, túlzsúfolt, egészségtelen barakkokkal, a szinte eheteden és alig tápláló élelmezéssel stb. A lágerélet számos megpróbáltatást tartogatott a foglyok számára, amelyek közül - a rendkívül nehéz fizikai munka (általában bányában, de szezonálisan a mezőgazdaságban vagy máshol is) és az élősködők (tetvek, bolhák, poloskák stb.) állandó támadása mellett a legnehezebb az étkezést volt megszokni. Pontosabban a normális étel hiányát, s azt, amit ahelyett kaptak. A Nagybalogról elhurcolt Gesko Ilona, aki fiatal lányként került munkatáborba, így emlékszik vissza erre: Elmondom, hogy a vacsorám mi volt, mikor odaértünk, zöld paradicsomleves volt, benne volt hal de annak a zöldparadicsomnak a maga mind fent volt a víz tetején, benne az a büdös hal hát az ehetetlen volt, hát nem ette meg senki. Víz nem volt egyáltalán, se ivóvíz, se mosakodni, semmi a világon. Csak annyi, amit olvasztottunk egy kis vizet, valamelyik barakban volt valami melegítöszer, vagy mit tudom én, azt a vizet ittunk mink. (...) No de a koszt, az nagyon rossz volt. Tea volt reggelre, cukor nélkül adtak egy, no még, arra még nem térek rá, de akkor is egy fél kiló kenyerkét adtak, no de az olyan kenyér volt, hogy így összenyomtad, abból jött a víz, vagy mit tudom én, olyan fekete. Állott ki belőle a zabnak a haja, meg minden, nagyon, nagyon rossz volt. A málenkij robot és a reszlovakizálás Az elhurcolt bodrogköziek és Ung- vidékiek már az első napokban azt tapasztalták, s ebben nem volt különbség hadifogoly és civil elhurcolt között, hogy elhurcolóik velük, magyarokkal másként bánnak, mint a szlovák vagy cseh nemMAGYAR KOMMUNISTA PÁRT KÖZPONTI HADIFOGOLY IRODÁJA BUDAPEST. VI. KER. Ô-UTCA U. SZÜM TELEFON: 1J5-0M ES 124-BSS Budapest, a P°®^éíy«g Foksaniba érkezett és a napokban Debrecenen át hazautazik. Ő A MKP mindent elkövetett, hogy hozzátartozójuk minél előbb hazatérjen a rég nélkülözött családi körbe. A régvárt viszont* látás alkalmából sok örömet és boldogságot kivánunk önöknek. Ha kedves hozzátartozójuknak az elhelyezkedésnél vagy más téren nehézségei lesznek, fordulj on bizalommalpár tünkhöz, mi a lehetőséghez képest ezután is mindent elkövetünk érdekében. Kérjük, hogy levelünk vételéről értesítsenek bennünket. Szeretettel üdvözli Önöket a MKP KÖZPONTI HADIFOGOLY IR0DÄJA Egy értesítés a Magyar Kommunista Párt központi hadifogoly-irodájából. (A képek Lehotai Aladár gyűjteményének részei) zetségű foglyokkal. Mind Szinnán, mind pedig Szolyván működött ugyanis egyfajta etnikai alapú szelektálás, amely során a magukat szlováknak vagy csehnek vallóknak lehetőségük nyílt a szovjet hadsereg oldalán harcoló csehszlovák hadtestbe jelentkezniük, sőt néhányuknak hazatérniük. Ezt a szlovák nyelvet valamilyen szinten beszélő bodrogközi és Ung-vidéki magyarok közül is megpróbálták néhányan kihasználni, ám csak keveseknek sikerült. A csehszlovák toborzótisztek ugyanis kétséges esetekben egyebek mellett a „miatyánk” szlovák nyelven történő elmondatásával ellenőrizték az elhurcoltak nemzetiségét. Szlovákul imádkozni pedig a szlovákiai magyar ember csak a legritkább esetben tudott. Igazi megkülönböztetésük azonban a prágai kormányzat és Moszkva közötti diplomáciai kommunikáció során kezdődött. A csehszlovák kormány 1945 nyarától több ízben is kérte a Szovjetunióba elhurcoltak kiadatását, illetve a még akkor is folyó individuális elhurcolások leállítását. A szovjetek azonban egyáltalán nem voltak partnerek ebben az ügyben. Miközben ugyanis a hadifoglyok hazahozataláról a kezdetektől fogva viszonylag nyíltan tárgyaltak, addig az elhurcolt civilekkel kapcsolatban folyamatosan ködösítettek, nem válaszoltak az ezzel kapcsolatos jegyzékekre, lényegében tagadták a felelősségüket. Hiába volt Csehszlovákia szövetséges, Moszkva számára fontosabb volt az elhurcoltak munkaereje, amelyről nem akartak lemondani. Persze Prágának is megvoltak a nemzetállami szándékok által motivált sajátos kis játékai. A csehszlovák politikai vezetés ugyanis szelektív repatriálási politikát folytatott, s lényegében csak a cseh és szlovák elhurcoltak hazatérését szorgalmazta. Ennek jegyében a szovjeteknek átadott memorandumokban kezdettől fogva igyekeztek elkülöníteni a cseh és szlovák elhurcoltak ügyét a németekétől és a magyarokétól, i A nagybalogi Babik Gizella a gulagban eltöltött néhány év alatt szinte a felismerhetetlen- ségig megváltozott. Ő nem tért haza. Mindössze harmincéves volt, amikor meghalt. Jf Hiába volt Csehszlovákia szövetséges, Moszkva számára fontosabb volt az elhurcoltak munkaereje, amelyről nem akartak lemondani. jelezve, hogy ez utóbbiak hazatérése nem prioritása a csehszlovák politikának. Ezt a szándékot meglehetősen direkt módon fejezte ki a csehszlovák külügyminisztérium 1946. október 16-án Moszkvába küldött távirata is. Ebben azt, hogy a repatriálandók listáján csupán cseh és szlovák nevek találhatók, azzal magyarázták, hogy a németek és a magyarok kiadatására Csehszlovákia nem tart igényt. Azokban az esetekben pedig, amikor a fogságban lévők családja fordult a csehszlovák hatóságokhoz, hogy segítsenek rokonuk hazatérésében, a belügyminisztérium mindig kikérte a helyi szervek állásfoglalását afelől, hogy az illető nemzeti szempontból megbízható-e. Előny volt, ha az otthon maradt család már reszlovakizált. Mivel a Szovjetunió kötelezettséget vállalt, hogy 1948 végéig minden hadifogoly és polgári személy hazatérését lehetővé teszi, 1947 elejétől felgyorsult a csehszlovák állampolgárok (hadifoglyok és civilek) hazatérése is. Ebben a folyamatban az egyik fontos helyszín az Ogyessza melletti luisdorfi repatriálási tábor, volt. Részben ide gyűjtötték össze a különböző táborok csehszlovákiai illetőségű foglyait, s az itteni, meglehetősen hosszadalmas eljárás után indították el őket Csehszlovákia felé. Jellemző módon azonban a moszkvai csehszlovák követség egy hivatalnokot delegált ide, akinek a feladata elsősorban a magyarok és németek kiszűrése volt a hazatérésre kijelöltek közül. Ezért vala-, mennyi érintettől megtudakolták nemzetiségét, s azoknak, akiket nemzeti szempontból gyanúsnak találtak, külön felhívták a figyelmét arra, hogy a németek és a magyarok a Beneš-dekrétumok értelmében elveszítették csehszlovák állampolgárságukat, s így ha magyarként, illetve németként csehszlovák állampolgárnak vallják magukat, s oda akarnak repatriálni, akkor lényegében hamisan vallanak, amiért büntetés jár. Mindezek miatt a málenkij robotra elhurcolt felvidéki magyarok az utolsók között tértek csak haza, s akkor is sokan Magyarországon keresztül, a zöldhatáron át szökve szülőföldjükre. Persze azok sem jártak jobban, akiket a Szovjetunió közvedenül Csehszlovákiának adott át, hiszen őket a csehszlovák hatóságok az államhatárról azonnal a Kassán működő „áttelepítési állomásra” szállították kihallgatni. Ott- pedig az otthonukat évek óta nem látó magyarok közül feltételezhetően nem egyet arra kényszerítettek, hogy reszlovakizáljon. Ezt igazolja egy 1949 végén a prágai külügyminisztériumban összeállított kimutatás is, amely szerint a Szovjetunióból hazatért 9800 hadifogolyból és polgári elhurcoltból 2699 volt szlovák, 4517 magyar, 204 német, 58 ruszin, 4 egyéb és 2318 reszlovakizált. Márpedig a listán említett személyek csak úgy válhattak reszlovakizálttá, ha közben a családjuk is reszlovakizált, s ezt rájuk is érvényesnek tekintették, vagy ha ők maguk reszlovakizáltak a hazatérésük során. Mennyi az annyi Ahogyan máig nincs kimutatva, hogy a több mint 600 ezer magyar fogolyból mennyi volt a felvidéki, a málenkij robotra elhurcoltak pontos számát sem ismerjük. Az eddig feltárt levéltári forrás alapján úgy véljük, hogy Bodrogközből és Ung-vidékről közel 2500 főt hurcoltak el, Szepsi környékéről pedig nagyjából 600-at. Ha pedig ehhez még hozzászámítjuk a gömöri elhurcoltak mintegy 300 fős csoportját, a Dél-Szlovákiából tömegesen elhurcoltak száma megközelíti a 3500 főt. A deportálás során vagy a munkatáborokban elhunytak számáról Dobos Ferenc adatai ismének, amelyek szerint az elhurcoltak 36%-a sohasem tért haza. Ebből a szempontból az akkor mintegy 1300 lakosú bodrogközi kis település, Kisgéres vesztesége volt a legnagyobb, ahol a 170 elhurcoltból 107 fő már sohasem láthatta újra szülőföldjét. Van okunk tehát emlékezni. Simon Attila a szerző történész
