Új Szó, 2016. november (69. évfolyam, 254-277. szám)

2016-11-26 / 274. szám, szombat

-Ä 2016. november 26., szombat, 10. évfolyam, 48. szám A málenkij robot és a felvidéki magyarok Három nappal ez­előtt, 2016. novem­ber 23-án a somorjai - Fórum Kisebbségku­tató Intézet kezde­ményezésére Kisgéres községben felavatták a málenkij robotra és a szovjet gulagokba elhurcolt szlovákiai magyarok emlék­művét. Történetü­ket mára csaknem elfelejtettük, pedig a kegyetlen munka­táborokban sokan vesztették életüket. Lj / M 1945 tavaszán / % m megkezdődő JL m. M J csehszlovák nemzetállami intézkedések, a kassai kormányprogram meghirdetése, az ún. anyások kiűzése, a magyar szó betiltása, majd a lakosságcsere, a deportálások, a reszlovakizálás stb. emléke a felvidéki magyar köztu­datból szinte teljesen kiszorította azokat az egyébként legalább ilyen súlyú eseményeket, mint a front átvonulása és annak megélése, a hadifoglyok sorsa és a szovjetek által gulagokba hurcolt magyar polgári lakosság története. S míg a „hontalanság éveinek” a kutatása a rendszerváltást követően szinte azonnal megkezdődött, addig a vörös hadsereg és az NKVD (a ko­rabeli szovjet belügyminisztérium) egységei által „málenkij robotra” elhurcolt bodrogközi, Ung-vidéki vagy Bódva-völgyi magyarok ezre­inek a sorsát jóformán máig a fele­dés homálya fedi. Egy elfelejtett történet Sokáig csupán Dobos Ferenc bu­dapesti szociológus az 1990-es -években végzett terepmunkája je­lentette az egyeden tudományos igényű feltáró munkát, amelynek eredményét a szerző a Regio című folyóirat 1992/4. számában Ma­gyarok a történelem senkiföldjén címmel tette közzé. Dobos első­sorban a bodrogközi és Ung-vidéki elhurcolások történetét írta meg. A téma Szepsihez és környékéhez kapcsolódó vonatkozásait az utób­bi néhány évben Köteles László tárta fel. Felbecsülheteden munkát végzett a témakörben az uzapanyiti - Lehotai Aladár is, aki nem csu­pán összegyűjtötte szülőfaluja és a szomszédos Nagybalog gulágokból hazatérőinek tárgyi emlékeit, de kiutazott a Donbasz vidékére is, s ott kiterjedt fotódokumentációt készített a munkatáborok máig fennmaradt emlékeiről. A témá­hoz köthető magángyűjtménye és az arra épülő magánkiállítása egy komoly infrastruktúrával ellátott intézménynek is becsületére válna. Dobos Ferenc annak idején gazdag hanganyagot is felvett a felvidéki málenkij robot akkor még élő ta­núival, ezeknek az anyagoknak a nagy része azonban az azokat őrző magyarországi intézmény „szánal­mas önzése és egoizmusa” (más­ként nem minősíthetem) miatt nem elérhető. Vannak viszont oral history anyagai a témáról a Fórum Kisebbségkutató Intézetnek, mi­közben nem szabad megfeledkezni a szepsi Bartók Csaba munkájáról sem, aki az utóbbi években számos visszaemlékezővei készített filmfel­vételt. Magyarok a Gupvi táborrendszerében úgy a felvidékiben is szerepet ját­szott a nemzeti kérdés, az érintett térségek etnikai átalakításának a szándéka - ami a mi esetünkben felveti a csehszlovák politika máig kevéssé feszegetett felelősségét is. A mai Dél-Szlovákia akkor még Magyarországhoz tartozó területén a tömeges elhurcolások 1944. de­cember 1-jével kezdődtek (a bod­rogközi málenkij robot első napja), és valamikor 1945 februárjának utolsó napjaiban fejeződtek be, amikorra már a Kassától nyugatra eső Szepsi járás lakosait is elhurcol­ták. A Bodrogközben meginduló elhurcolások első szakasza 1944. december 1. és 6-a közé esett, amikor a térség 16 településéről hívták háromnapos munkára a férfilakosságot. Az akció tervsze­rűségét, s etnikai tudatosságát jelzi, hogy a 16 község között a régió valamennyi jelentős, a környező falvakra is kisugárzó hatással bíró települése (Királyhelmec, Lelesz, Bodrogszerdahely stb.) ott volt. Ezt követően december 6. és 12. között a bodrogközi aprófalvak és az Ung-vidék települései kerültek sorra, miközben a számos hasonló­ság mellett néhány különbség is ki­mutatható a két szakasz között. így például az, hogy míg az első sza­kaszban mindig az adott település egy tágasabb épületében gyűjtötték össze azokat, akiket a málenkij ro­botra toboroztak, addig a máso­dik hullámban egy-egy központi település szolgált gyűjtőhelyként. Különbséget jelent az is, hogy míg az első hullám elhurcoltjai mintegy kéthetes „erőltetett menetet” köve­tően a szolyvai tábor érintésével a Vereckei-hágón keresztül jutottak Szamborba, addig az Ung-vidéki- ek a garanyi és szinnai táborokat megjárva, majd az uzsoki hágón átkelve érkeztek meg a szambori gyűjtőlágerbe. A Szepsi környékéről elhurcolta- kat Kassán gyűjtötték össze. Innen gépjárművekkel a lengyelországi sanoki tranzittáborba vitték őket, ahol megtörtént a „bevagoníro- zásuk”. Akár a bodrogközi, akár a Szepsi környékén lezajlott elhur­colásokat nézzük, vitathatatlan az w Ok voltak azok a tíz­es százezrek, akiket a szovjetek modem kori rabszolgaként a Donbasz szénbá­nyáiban és más fontos ipari létesítményekben dolgoztattak. a tervszerűség és szisztematikus- ság, ahogy a régió magyar (eset­leg német) többségű falvait sorra vették. Nem érvényes viszont ez a Rimaszombat térségben érintett négy-öt gömöri településre, ame­lyek egymástól távolabb terültek el, a közöttük lévő magyar falvakat az elhurcolások egyáltalán nem érintették. Ezért úgy véljük, hogy itt nem tervszerűen végrehajtott akcióról lehetett szó, hanem eset­leges történésekről, amelyekben a kulcsszerepet egy-egy szovjet kato­nai parancsnok önkényes döntése játszhatta. Mint a Tornaija melletti 650 lakosú Abafala község ese­Mai ismereteink szerint a második világháború befejezésének hetei­ben több mint hatszázezer magyar fogoly élhetett a Szovjetunió ki­terjedt munkatábor-hálózatában. Noha velük kapcsolatban a köztu­dathoz alkalmazkodva még a szak­mai is leginkább a gulagról beszél, döntő többségük valójában az ún. Gupvi-táborok foglya volt, hiszen a gulaggal ellentétben, ahová ál­talában a szovjet állampolgárokat hurcolták, a legyőzött országok hadifoglyait és polgári lakosságát a Gupvi táborai nyelték el. Ennek a közel kétharmad millió­nyi magyarnak a nagy része hadi­fogoly volt, többségében a háború utolsó szakaszában szovjet fogságba esett magyar katona, mintegy egy harmadát azonban civilek alkot­» A málenkij robot ták. Kisebb számban olyanok, akiket politikai okokból hurcol­tak el (mint pl. Esterházy János és pozsonyi sorstársai), döntő több­ségében azonban a munkaerejük miatt tömegesen a Szovjetunióba kényszerítettek: általában 18 és 50 év közötti férfiak, de nők is. Ok voltak azok a tíz- és százezrek, aki­ket a szovjetek modern kori rab­szolgaként összefogva a Donbasz szénbányáiban és más fontos ipari létesítményekben dolgoztattak, hogy a háborús jóvátétel sajátos szovjet értelmezése szerint, segítsék újjáépíteni a Szovjetuniót. A háromnapos kis munka (innen a málenkij robot megnevezés), több­nyire romeltakarítás ürügyén a Kárpát-medence egész területéről - például Budapestről is - hurcol­tak el németeket és magyarokat, de elsősorban mégis a keleti végekről: Kárpátaljáról, Erdélyből, a mai Ke- let-Magyarországról. Bár felvidéki magyar és szlovák civileket a mai Szlovákia egész területéről vittek el, a tömeges elhurcolások elsősor­ban a Bodrogközt és Ung-vidéket érintették, ahonnan gyakorlatilag minden faluból voltak áldozatai a szovjet önkénynek, valamint a Bódva-völgyet, Kassa környékét és Gömör néhány települését is - vagyis a magyarok és németek által lakott térségek egy részét. Mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy ahogyan a kárpátaljai málenkij robotban, 1 / a második világháború utáni Szovjetunióbeli kényszermunka szoká­sos magyarországi elnevezése. A Munkás-paraszt Vörös Hadsereg, a Belügyi Népbiztosság (NKVD), az Állambiztonsági Népbiztosság (NKGB) és a szovjet katonai hírszerzés (SZMERS) katonái cinikus módon ennek az orosz kifejezésnek az ismételgetésével vagy csak néhány perces igazoltatás ígéretével hurcolták el a magyar polgári lakosság tömegeit szovjet lágerekbe a második világháborút követően. Összesen kb. 130 ezer emberről van szó, egyharmaduk sosem tért vissza.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom