Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)
2016-10-29 / 252. szám, szombat
2016. október 29., szombat, 10. évfolyam, 44. szám Ruttkai Éva Pozsonyban - tallózó régi Új Szókból Caravaggio: Szűz Mária halála Szeretni a halált s az életet A halál gondolata könyörtelenül szembesíti az embert végső tehetetlenségével és kiszolgáltatottságával A modern társadalom a halált szinte tabunak tekinti. Míg az elmúlt évszázadokban a halál komoly közösség- formáló momentum volt, addig a mai kor magára maradt embere nem tud mit kezdeni a témával, ezért inkább nem is vesz tudomást róla. M indenszentek környékén többségünk felkeresi a temetőket, hogy rokonaink, barátaink sírjánál emlékezzen azokra, akik már nincsenek köztünk. Virágokat, mécseseket helyezünk a sírokra, hogy aztán egy évre újra elfelejthessük a témát. A mai modern ember mintha nem akarna tudomást venni a halálról, arról, hogy mindnyájunkra ugyanaz a sors vár. Ez az elgondolás szinte semmilyen szerepet nem játszik életfelfogásunkban, életterveinkben, legalábbis látszólag. Ebben hathatósan segít bennünket a média és a szórakoztatóipar, amely egyrészt megállás nélkül szolgáltatja a „figyelemelvonó” impulzusokat, amelyek meggátolnak abban, hogy a komoly dolgokon gondolkodjunk, másrészt a tökéletes test- és fiatalságkultusz hangsúlyozásával azt az érzést keltheti az emberben, hogy megfelelő életvitellel örökké fiatalok maradunk Az individuum fontossága „Szinte axiómaként kezelhetjük a megállapítást, hogy haláltagadó társadalomban élünk, amely elidegenít magától mindent, ami »nem-egészség« és »nem-teljesítmény«, mindent, ami megzavarja a »forever young« abszolutizált eszméjét” - írja A gyász szociológiája című tanulmányában Kárpáty Agnes szociológus. Vajon mi áll ennek a jelenségnek a hátterében? Mién vált a halál, amely mindig is velünk volt, annyira traumatizálóvá a modern ember számára, hogy inkább megtagadja, minthogy szembenézzen vele? Kárpáty szerint ez összefügg az individuum felértékelődésével a modem társadalomban: , Ahogy Hegel fogalmazza, a halál akkor válik problémává, amikor az individuum végtelen fontosságúvá válik önmaga számára, mert akkor a halál ennek a végtelen fontosságú és egyedül fontos tényezőnek tagadását jelenti.” Tény, hogy a halál gondolata könyörtelenül szembesíti az embert végső tehetedenségével és kiszolgáltatottságával. Ez pedig ellentmond a modernitás mítoszának, mely szerint racionalitással, a tudomány és technika fejlődésével az ember úrrá tud lenni a természeti erőkön. Mit ér azonban mindez, ha a „legfőbb” problémával, az ember halandóságával szemben tehetedenek maradunk A modernitás tehát nem igazán tud mit kezdeni a halál fogalmával, így egyszerűen elnyomja, nem foglalkozik vele. Ez szöges ellentétben áll a premodern korral, ahol a Memento mori (Emlékezz a halálra) elve komoly szerepet játszott a gondolkodásban. Ez arra intette az embert, hogy szüntelenül, minden cselekedetében emlékezzen a halálra, hiszen az utolsó ítélet gondolata arra ind őt, hogy erkölcsös, istennek tetsző életet éljen. A középkorban s a kora újkorban komoly irodalma volt ennek, s a halál, a végső megmérettetés, valamint a túlvilági élet motívuma a festészetben is gyakran megjelent. A halál mint tabu A modern kor azonban komoly változásokat hozott az emberi társadalomban és a gondolkodásban. Ez természetesen kihatott a halálhoz kapcsolódó hozzáállásunkra is. Társadalomtudósok már a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben leírták a halál tabuizálódásának jelenségét, s azóta nagyon sok könyv jelent meg a témáról, mondta el Nagy Zsófia szociológus, az ELTE szociálpszichológia tanszékének oktatója. Ezeknek is köszönhető, hogy a modern társadalmakban beindult egyfajta ellenfolyamat is, azaz a halál és a halálhoz kapcsolódó tabuk feloldása. Ennek jelei például a már tájainkon is terjedő hospice-mozgalom, vagy az eutanáziával kapcsolatos diskurzus megjelenése. Térjünk azonban vissza a kiváltó okokhoz. Vajon mivel magyarázza a társadalomtudomány a halálhoz való attitűdök modern kori, főleg a 20. századhoz köthető radikális változását? Nagy Zsófia szerint alapvetően négy ilyen tényezőt nevezhetünk meg. Az első biológiai eredetű, s azzal fíigg össze, hogy a modern orvostudománynak köszönhetően sokkal tovább élünk, és egészen máshogy halunk meg, mint az előző nemzedékek. ,A múlt század óta jellemző, hogy korábban szinte ismereden krónikus betegségekbe halunk bele, mint amilyen a rák. Ez azt is jelend, hogy sokkal tovább haldoklunk, s jellemzően nem otthon, családi környezetben, hanem kórházban, szakemberek felügyelete mellett halunk meg.” Ebből eredően megszűnt a haldoklóról való otthoni gondoskodás gyakorlata, s egyszerűen elszoktunk attól, hogy a közelünkben haldokló vagy halott ember legyen. A másik fontos tényező ugyancsak az elmúlt században erősödött meg, ez pedig a társadalom szekularizációja, azaz elvallástalanodása. Míg korábban az emberek számára fontos fogódzót jelentett a vallás a halállal való szembesülésben, addig a modern kor hitét vesztett embere nem kapaszkodhat a túlvilági életről szóló vallási interpretációkba. Ezért aztán hajlamossá válik arra, hogy inkább egészében ignorálja a témát. A felsoroltakból részben következik a harmadik tényező, a halál „racionalizációja”. Itt olyasmire kell gondolni, hogy a modern korban a kórház és a szakemberek dolgává válik foglalkozni a halállal. Ez nyomon követhető például a nyelvben, a halállal kapcsolatos orvosi, bürokratikus terminológia megjelenésével, de tetten érhető a temetések bürokratizálódásában, racionalizálódásában is. Ezzel ösz- szefüggésbe hozható a hamvasztás terjedése a fejlett országokban. A halál racionalizálódásából következik a szociológus szerint gyászszokásaink változása is, elsősorban olyan értelemben, hogy a gyász időszaka lerövidül. A negyedik fontos tényező, amely a halálhoz való kapcsolódásunkat alakította, az a modern korra jellemző erős individualizmus. A városokba való beköltözés, s a hagyományos közösségek szétesése hatással volt a közösségi szokások, rítusok alakulására is. ,A régi magyar paraszti kultúrának volt például egy komoly temetkezéskultusza. Ide tartoztak a különböző hiedelmek, a fejfák, az álomjóslások, a kiharangozások, s még sorolhatnánk. Lényeg, hogy a régi paraszti világban a halál fontos közösségi eseménynek számított.” - mondta el Nagy Zsófia. A hagyományos falusi közösségek felbomlásával s a növekvő urbanizációval azonban nem alakultak ki újabb közösségek, a halál így individuális problémává válik. Az egyénnek innentől fogva egyedül kell megbirkóznia a problémával, mert a közösség és a közös rítusok már nem nyújtanak kapaszkodót. Ez főleg abban az esetben nehéz, ha közeli hozzátartozónkat veszítettük el. Sigmund Freud már 1917-ben A gyász és melankólia című cikkében gyászmunkáról beszél, jelezve, hogy egy közeli személy halálának feldolgozása komoly, nem ritkán kimerítő belső folyamatot jelent. Ha ez elmarad, ha túl simán akarunk túljutni hozzátartozónk elvesztésén, annak komoly következményei lehetnek. Megtörténhet, hogy azzal, hogy a gyász elhagyásával meg akarjuk könnyíteni magunknak szeretteink halálának feldolgozását, sokkal súlyosabb problémát hozunk létre. Lehetséges a halál feldolgozása? A pszichológiában jól ismert az elfojtott gyászból eredő problémák jelensége. Főleg arra vagyunk hajlamosak, hogy a gyerekek elől hallgassuk el a halállal kapcsolatos témákat, azzal a céllal, hogy óvjuk őket. Ez még abban az esetben is gyakori, ha a gyermek egy közeli családtagját, akár valamelyik szülőjét veszíti el. A szakirodalom tele van olyan esetekkel, amikor az elhallgatás, a gyász mesterséges elnyomása komoly pszichés problémákat okoz gyermekeknél, amik akár egész életükre kihatással lehetnek. A szakemberek egybehangzó véleménye, hogy a gyermekek elől nem elhallgatni kell a halált, hanem segíteni őket fájdalmuk feldolgozásában. De hogyan tegye ezt a modern ember, ha önmaga sem képes erre? Egyáltalán lehetséges a halál feldolgozása? S nem csupán családtagjainké, hanem elsősorban önmagunké? Kárpáty Ágnes Popper Péter magyar pszichológust idézi, aki a következőket írja: „Csak a jó életet követheti jó halál. Amikor az ember már nem kívánkozik vissza. Egy teljes életet élő ember iskoláskorban nem vágyik vissza az óvodába. Felnőttkorban nem akar kamasz lenni. Öregen nem akar fiatal lenni. S talán, amikor »jó vén- ségben betelt az élettel«, nem akar tovább élni.” Csak az egyénen múlik A halálról való gondolkodás tehát az életről való gondolklodást is jelenti. S bár korunk „szelleme”, s a mindenható média talán arra csábít, ne foglalkozzunk a búskomor témákkal, az egyénnek mégis számos kitörési lehetősége van, így csakis rajtunk múlik, szembenézünk-e a legvégső, „kegyeden igazsággal”, s megbékélünk-e a halál s a halandóság gondolatával. Elet és halál ugyanis nem választható el egymástól. Végezetül álljon itt a költő, Rainer Maria Rilke gondolata: „Nem azt akarom mondani, hogy szeretni kell a halált; az életet kell olyan egyértelműen, számítások és válogatás nélkül szeretni, hogy ez a szeretet természetesen, az élet részeként foglalja magába a halál szeretetét is, a halálét, mely az élet másik oldala”. Czajlik Katalin » A nyugati orvostudomány tévútja A nyugati orvostudomány csak az életre van felkészülve, a halálra nem, állítja Atul Gawande, a Brooklynban praktizáló sebész, akinek 2014-ben kiadott könyve, a Mert egyszer meghalunk azóta is a New York Times bestsellerlistáján szerepel. Az orvosíró személyes tapasztalataiból kiindulva arra mutat rá, hogy az orvostudomány sokszor alapvető tévedésben van saját szerepét illetően. Az orvosokat ugyanis arra képezik ki, hogy bármi áron igyekezzenek életben tartani a beteget, tekintet nélkül arra, maga a beteg mit kíván. Gawande úgy látja, az orvosok, csakúgy, mint az egész nyugati társadalom, rettegnek a haláltól, ezért legfőbb hivatásuknak a halál elleni küzdelmet tekintik. Az orvostudománynak azonban nem csupán a túlélésről, hanem a méltóságteljes életről kell gondoskodnia, (czk)
