Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)
2016-10-28 / 251. szám, péntek
VÉLEMÉNY 8 2016. október 28. I www.ujszo.com Ötvenhat - hatvan év alatt SZILVÁSSY JÓZSEF Az Új Szónak az 1956-os magyar forradalom és szabadság- harc idején betöltött szerepéről közölt tartalmas anyagok ösztönöztek arra, hogy kutakodjak emlékezetemben: miként élnek bennem a tizenkét dicsőséges nap és a tragikus vég emlékei, milyen volt környezetemben e páratlan történelmi esemény utóélete. Tízéves múltam 1956 őszén és többi kisdiákhoz hasonlóan zakatoltam az énekórákon (Egy a jelszónk: tartós béke), csasztuskákat daloltunk különböző ünnepségeken (Egy emberként szavazzunk a pártra). Akkortájt már egyre gyakrabban ültem bőrdíszművesnek kitanult, de a földműves-szövetkezetbe száműzött, lószerszámok javítgatásával foglalatoskodó apám mellé. Esténkét azzal múlatta az időt, hogy olyan hullámhosszt keresgélt és rendszerint talált is, amelyen a zavarás ellenére azért hallható volt a Szabad Európa rádió. Innen tudtuk meg október 23-án, hogy fegyverek ropognak a Magyar Rádió épülete előtt. Másnap Szepesi György elcsukló hangon kérlelt mindenkit: vessünk véget a vérontásnak, mert különben elmarad az október 28- ára lekötött magyar-svéd barátságos focimeccs. Én is hittem abban, hogy az Aranycsapat tizenkettedik játékosának tartott riporter szavainak lesz foganatja. Csakhogy az események drámai méreteket öltöttek. Emlékszem, Nagy Imre és Kádár János beszéde előtt először csendült fel Beethoven Egmont-nyitánya, amely aztán összeforrt a forradalommal. Máig beleborzongok és elérzékenyülök, ha meghallom. Szüleim és rokonságom egyre zaklatottabb óráit és napjait a hazai propaganda manipulációi és a müncheni rádióadó hírei, valamint a templomból hazatérő asszonyok és a vendéglőben összehajoló cimborák suttogó értesülései (kiskatonákat is akasztanak... embereket gyilkoltak az Országház előtt) árnyékolták be. Beszédfoszlányaikat igyekeztem értelmezni. Aztán jómagam is megértettem a Rádió Forradalmi Bizottságának kiáltványát, amelynek szerzője tudtommal Örkény István és Déry Tibor volt, s amelyet október 30-án olvastak be többször is. Csak a harmadik mondatára emlékeztem, a többit internetről töltöttem le: „A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon. Még a minap, hazánk újjászületésének órájában sem bírta abbahagyni a hazugságot. De ez a harc, amely az utcán kivívta a nemzet szabadságát és függetlenségét, a rádió falai közt is fellángolt. Akik a hazugság hirdetői voltak, e perctől fogva nem munkatársai többé a Magyar Rádiónak, mely ezentúl joggal viselheti Kossuth és Petőfi nevét.” Máig bennem visszhangzik a börtönből szabadult Mind- szenty József bíboros november 3-án elhangzott nagyhatású szózatának egy mondata: „Mi, a kis nemzet, barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal és a hatalmas orosz birodalommal egyaránt”. A bitangok győztek... Másnap reggel Nagy Imre szovjet betolakodók puskaropogásától kísért drámai mondatain szömyülködtek a Nagy Imre szobra Budapeseten (MTI-felvétel) szüleim. „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” Osztályunkban ijedten „Csapataink harcban állnak,, (TASR-képarcívum) mondogattuk, hogy betörtek a rusz- kik. November 5-én a somotj ai Fő utca üzleteinek kirakatait - nyilván parancsra - teleragasztották az Új Szó címlapjával: „A magyar nép nagy győzelme” - harsogta a főcím. Tényleg a magyarok nyertek? - kérdeztem apámtól focinyelven. Mire ő keserűen válaszolt: „Dehogy. A bitangok győztek..- sóhajtotta. Iskolánkban az igazgató betiltotta, hogy a pedagógusainkat az addig hivatalos „Szabadság!” köszönéssel üdvözöljük, helyette a „Česť práci”-t tette kötelezővé. Mi viszont nagy kedvencünknek, a közeli Gútorról naponta bekerekező Cseh Zolti bácsinak továbbra is magyarul köszöntünk, aki mindig ugyanúgy válaszolt: „Nektek is, fiaim!” Máig ott él szívemben 1958júniusa is,amikor egyik tanítónk, Nagy László minden osztályba bement, és így szólt: „Néma felállással emlékezzünk a magyar hősökre!” Mást nem mondott, de az aznap kivégzett Nagy Imrére és mártírtársaira gondolt, hiszen a tragikus hírt a Kossuth Rádió világgá kürtölte. A tanár urat azonnali hatállyal elbocsátották. Jómagam aztán gimnazistaként szembesültem a történelmi tényekkel, éspedig Kindemay Ede történelemtanáromnak köszönhetően, akivel sokat beszélgettem, mert ugyancsak erre a szakra készültem. „Egy frászt volt az ellenforradalom, ez mocskos hazugság, én leginkább szabadságharcnak nevezném, meglátod, egyszer így is fogják!” - állította indulatosan. Négyszemközt. Ezt a megtisztító folyamatot már újságíróként követhettem nyomon. Először a hetvenes évek végén hallottam a Szabad Európán Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című, minden diktatúrát kétszáz soros, egyetlen döbbenetes versmondatban jellemző művét, amellyel a szerző már 1950-ben, a koncepciós perek és kivégzések ellen tiltakozott. Amikor Szigeti Lászlóval nála jártunk, Illyés mesélte: a verset úgy elrejtette, hogy az ötvenhatos forradalom kitörésekor nem is találta, ezért emlékezetből írta le, s emiatt szöveghiányosan jelent meg az Irodalmi Újság legendás, 1956. november 2-i számában. Azután csak Nyugaton jelent meg, a Nagy Gáspár Öröknyár: elmúltam 9 éves a sír atest atest a csont Nincs sehol Nincs sehol Nincs sehol a gyilkosok selTT se OTT a gyilkosok a csont (p. s.) egyszer majd el kell temetNI és nekünk nem szabad feledNI a gyilkosokat néven nevezNI 4 Kádár-rezsim betiltotta. A hiánytalan szöveg tudtommal odahaza a Tisza- tájban látott napvilágot először, 1987 májusában. Ez a folyóirat múlhatatlan érdemeket szerzett a „gulyáskommunizmus” természetrajzát, főleg Kádár Jánosnak Nagy Imre kivégzésében játszott dicstelen szerepét leleplező küzdelemben, amelynek élvonalába Nagy Gáspár költő tartozott. Már 1984-ben a dél-komáromi Új Forrás közölte az Öröknyár: elmúltam 9 éves című, a politikusok között nem kis riadalmat, a magyar szellemi életben viszont hatalmas visszhangot kiváltó versét, amelyet a Népszabadság kulturális rovata mutatott be. Irodalomkritikusok szerint az írásképe a megfoghatatlanságot, a hiányt, a bizonytalanságot érzékelteti. Nem tudjuk, hogyan kellene olvasni, milyen sorrendben elmondani a hiányokat. Hiszen az is elképzelhető, hogy mind a három kettős sor és mind a három „Nincs sehol” után elhangozzék a gyilkosok eltűnését megállapító egység. Tagadni nem lehetett, hogy a költő Nagy Imrére és gyilkosaira gondolt. Ezért inkább a szolgálatos ideológusok igyekeztek elhallgatni, a szerzőt pedig elhallgattatni. Ami puha diktatúrában már nem sikerülhetett. 1986-ban a Tiszatájban jelent meg - az éppen harminc éve eltiport magyar forradalomra emlékezve verssel szembesítette önmagukkal a mindenkori és a jelenkori árulókat. Úgy hallottam, Kádár János féktelen dühében bezúzatta a lapot, leváltatta a szerkesztőt. Hiába, mert sok tízezer példányban sokszorosították a verset, Zalabai Zsigmond hozta át az anyaországból és olvasta barátainak a so- moijai lakásában. Még egy személyes epizódot elevenítek fel. Az elhallgattatás és a ta- busítás egyre inkább zsákutcának bizonyult. Mind többen követelték a történelmi igazságtételt. A rendszer- változás évének elején Pozsgay Imre egyik nyilatkozatában tette meg a visszafordíthatatlan lépést: kimondta, hogy 1956 népfelkelés volt. Később, egyik pesti beszélgetésünk során elmondta: az MSZMP Politikai Bizottságának vaskalapos tagjai a nyilatkozat visszavonását követelték, amire ő nem volt hajlandó. Azzal érvelt, hogy a népfelkelés megnevezésnek nincs szovjetellenes éle, ugyanakkor megelőzte azt, hogy valakik forradalomnak minősítsék az eseménysort. Pozsgay bejelentését az MTI kiadta. Kiss József főszerkesztőt a kulturális rovat tagjaival együtt biztattuk: közöljük a korszakos hírt az Új Szóban. De a pártközpontból jött a megfellebbezhetetlen ukáz: csak az jelenhet meg, amit a ČTK hírügynökség ad ki. Háttérként említem, hogy a megkövesült Husák-rezsim Kádáré- kat is opportunistáknak tartotta, akik Vasil Bil’ak akkori főideológus szerint eladták az eszmét az imperialista ördögöknek. Újratemetés Az Új Szó szerkesztőségébe évtizedek óta telexen érkeztek a MTI hírei. Egészen a nyolcvanas évek elejéig, amikor már a budapesti elvtársakat is megbélyegző csehszlovákiai pártvezetés parancsára, vagy pedig Rabay Zoltán akkori főszerkesztő stréberkedésére beszüntették a magyarországi hírügynökségi anyagok átvételét. Amivel semmire sem mentek, hiszen a Kossuth rádióból és főleg a Magyar Televízióból mindenki napra készen tájékozódhatott az ’56 tagadására épülő Kádár-rezsim összeomlásáról. Szemtanúi lehettünk a tévé jóvoltából 1989. június 16- ának, amelynek eseményei görög drámába illőek: aznap újratemették Nagy Imrét és a többi mártírt. Ugyanakkor halt meg Kádár János. Ki ne tudná, hogy az ünnepélyes gyász- szertartáson a leghatásosabb beszédet Orbán Viktor tartotta, bátran követelve: mielőbb vonjanak ki Magyarországról minden szovjet katonát. Ma pedig nem sokkal kevesebben sóhajtunk fel: mivé lett a gerinces politikus, akit világszerte Putyin egyik cimborájának tartanak... Orbán Viktor Nagy Imre újratemetésén (TASR-képarchívum) Újra temetik Ez a mondat már a mába vezet. Hat évtizeddel a világ elismerését kiváltó forradalom után sincs béke a lelkekben és a közéletben, amelyet most is pártérdekek árnyékolnak be. Emiatt a történtek, de még a mártírok megítélésében sincs konszenzus az ideológusok között. Legfeljebb nem szolgalelkű, valóban független történészek körében. Múlt vasárnap a budapesti hivatalos állami ünnepségen egy szóval sem említették Nagy Imrét. Kaposvárott, a kivégzett magyar miniszterelnökre emlékező rendezvényen az MSZP elnöke viszont megfeledkezett a pesti srácokról és más fiatal forradalmárokról. Remélem, legkésőbb tíz év múlva hivatalos a megemlékezéseken is újraéled és örök érvényű lesz 1956 nemes hagyománya, amelyet az egyik ismerősöm (sihederként fegyvert nem fogott, csak röplapokat terjesztett, mégis éveket ült a váci börtönben) konokul ismételget: „Akkor kezet nyújtottunk mindenkinek, aki nem volt gazember, és összekapaszkodtunk a közös ellenség, a diktátorok ellen.”
