Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)

2016-10-28 / 251. szám, péntek

VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR www.ujszo.com I 2016. október 28 I 7 Drága, de a miénk Amíg magasabb az adó és kisebb a támogatás, nincs olcsó hazai MOLNÁR IVÁN A kormány és a legkülön­félébb szakmai szerve­zetek az elmúlt években megpróbálták rávenni a lakosságot, hogy ne a külföldről be­hozott élelmiszereket, hanem a ha­zait válassza, állítólag egészsége­sebb, jobb és biztonságosabb is. A legújabb elemzések szerint azonban alig értek el valamit. A Minőség a Régióinkból Polgári Társulás évente megrendezi a „Büszkén kérjük a hazait” nevű or­szágos akcióját, melynek a célja, hogy az üzletekben, vendéglőkben minél többen válasszák a szlovákiai termékeket. A polgári társulás szerint igyekezetük meghozta gyümölcsét, állítólag a vásárlók egyre nagyobb hányada részesíti előnyben a szlová­kiai élelmiszereket. Hasonló ered­ményekkel büszkélkedik a kormány is. Sőt, a tévécsatornák híradásaiban nyilatkozók többsége is azt állítja, hogy igyekszik hazai élelmiszert vá­lasztani. A komolyabb, anonim felmérések azonban ennek ellenkezőjét bizo­nyítják. A Nielsen Admosphere tár­saság e héten közzétett felmérése szerint a megkérdezettek több mint fele továbbra is kizárólag az ár alap­ján tájékozódik, és rendszeresen fi­gyeli az üzletláncok akciós ajánlatait. A minőségi, hazai élelmiszerért a la­kosság alig harmada hajlandó kicsi­vel többet fizetni. A több hazai élel­miszert kínáló helyi üzletekben a megkérdezettek alig ötödé vásárol, vagyis a nagy üzletláncok semmit sem veszítettek népszerűségükből. Mindezt figyelembe véve az sem csoda, hogy a hazai agrártermékek részesedése a szlovákiai üzletek pol­cain csupán 40 százalék körül mo­zog. A kereskedők ugyanis tudják, hogy mire van igény. Feleslegesen árasztanák el az üzletek polcait drá­gább hazai termékekkel, ha a kutya sem vásárolná őket. Valószínűleg azoknak az elem­zőknek van igazuk, akik azt állítják, hogy a hazai termékek népsze­rűsítésének addig nem lesz nagy sikere, amíg a propagált termékek árát nem igazítják a szlovákiai la­kosság fizetéséhez. Egyszóval: a hazai agrártermékek nem lehetné­nek drágábbak, mint az import. Ezen azonban a propaganda nem segít. Az alapvető probléma az, hogy a hazai termelők adóterhei általában jóval nagyobbak, mint külföldi kol­légáiké, arról már nem is beszélve, hogy a nyugat-európai országokban az állami és uniós támogatások is busásabbak, mint nálunk. Amíg ez nem változik, addig a hazai terme­lők nem vehetik fel a harcot a beho­zatallal, hiszen a lakosság nagy ré­sze valószínűleg a jövőben is első­sorban az ár alapján vásárol az üz­letekben. AZT MONDJAK, DRÁGÁBB A VÍZ, AMIT ISZUNK, MINTA TEJ, AMIT ADUNK . (Ľubomír Kotrha karikatúrája) Az imádott gondnok LAMPL ZSUZSANNA F elfigyeltem egy ismerős­nek tűnő hatvanas férfira az állomáson, egy má­siknak hangosan szidta a vendéglátást. Moslék ételek, undok pincérek. Bezzeg ő! Valamikor ő is vendéglátós volt, és bizony imádták a kuncsaftok! És akkor beugrott a kép. Fiatalok voltunk, ifjúsági akcióra mentünk egy vállalati üdülőbe. Száraz, őszi idő volt. A bejáratnál egy morcos gondnok fogadott, s köszönés helyett ránk parancsolt, hogy azonnal vessük le a cipőnket, mert a házba csakis tiszta talpú pa­pucsban lehet belépni. Furcsának tűnt a fogadtatás, de hát igaza van, vigyázni kell a rendre, mondtuk. És eljött az első este. Vacsora. Zsíros lötty a leves, még zsírosabb, jellegtelen színű és ízű a másikféle. A többiek fegyelmezet­ten fogyasztanak. A gondnok, mint ugrásra kész tigris, szigorú képpel fel-alá járkál az asztalok között. Hirtelen odafordul valakihez - ál­talában akkor, amikor az illető egy­általán nem számít rá hogy meg­kérdezze, ízlik-e az étel. A fiatalok, akik előttünk két nappal érkeztek, nyammogva esznek, mégis azt mondják, talán ijedtségből, hogy finom. A férjemjóhiszemű. Szerin­te biztosan kivétel ez a rossz vacso­ra, azért nem panaszkodik senki. De valamennyi vacsora ilyen. És valamennyi ebéd. Víz sincs az asz­talon, állítólag a kancsó és a pohár nyomot hagy az abroszon. Ami műanyag és letörölhető. Szidjuk a gondnokot. De ő sem szeret minket. Egyik este vacsora után beszédet intéz hozzánk. „Elvtársak! Hány­szor mondtam már, hogy a rágógu­mit ne ragasszák az evőeszközre! De maguk truccból csak azért is odaragasztják!”, harsogja, és szem­léltetés végett kikapja szomszédunk kezéből a villát. Pechjére nincs rajta rágó, viszont észreveszem, hogy az én késemen van. Az árgus szemű gondnok is meglátja, kikapja a ke­zemből, és körbehordja a „bűnjelet”. Hiába magyarázom mérgesen, hogy én nem, ez egy ré­gebben odaszáradt rágógumi, és rosszul volt elmosva a kés... Utolsó reggel kikapcsolja a vécékben a villanyt. Röhög, amikor kiderül, hogy az egyik lány a sötétben bele- tenyerelt a vécécsészébe. Nyomo­zást tart egy eltűnt társasjáték ügyében, azt mondja, kihívja a VB-t (az akkori rendőrség). A játék elő­kerül, a szakácsnőknél volt. Vulgá­risán szidja a fiúkat, mert szerinte molesztálják a feleségét. Nekünk, lányoknak kijelenti, hogy városi majmok vagyunk, és szégyelljük magunkat. A mai napig nem tudom, hogy miért. Pedig megkérdezhetném, mert­hogy ő az a férfi az állomáson. Ész­reveszi, hogy figyelem, odafordul. Farkasszemet nézünk. Aztán visszafordul a társához, és azt mondja, hangosan, hogy én is hall­jam: „micsoda egy városi majom, mit bámul ez engem?!” Káoszelmélet a gyakorlatban: a szlovák identitás KOLLAI ISTVÁN A ki nem tartozik a fizikusok kiváltságos kasztjába, annak - mint e sorok szerzőjének is - alapvetően két példával szokták il­lusztrálni a hozzáértők, mit takar a divatos és misztikus ká­oszelmélet fogalma. Az egyik példa a híressé vált pillangóha­tás: eszerint egy lepke kis számycsapásából egyfajta dominóhatás révén végül szélvihar kerekedhet. Számomra érzékletesebbnek bizonyult a má­sik példa: eszerint, ha egy kő billeg egy hegy csúcsán, akkor egy egészen parányi behatás fogja végül eldönteni, hogy a kő jobbra vagy balra gurul le. Egy véletlenszerű impulzustól függ, hogy a kő emerre, vagy kilométe­rekre odébb gurul-e. A káoszelmélet ezen példái valahol jól szemléltetik a nemzeti identitá­sok alakulását is, különösen az olyan identitásokét, mint amilyen a szlo­vák: aminek a történelmi kerete gyengébb, kialakulatlanabb, képléke­nyebb. A véletlenszerűségek váratlanul nagy hatása néha itt egészen jól megfigyelhető. Az egyik leglátványosabb példa erre a pozsonyi vár sorsának alakulása. A vár 1811 -ben leégett és romosán érte meg a 20. századot, csak a falai álltak. Felújítására és hasznosítására Trianon előtt még több terv született, végül nem lett belőlük semmi. Az 1930-as és 40-es években, immár a csehszlovák érában, újabb tervek születtek, de ezek már a magyar állami­ságot (és a monarchikus tradíciókat) is jelképező épület lebontásával szá­moltak. Terveztek ide modem vasbeton épületeket, irodákat, egyetemi épületeket is. Bontani tervezett a köztársasági Csehszlovákia, ezzel több építész szembészállt; a bontás volt a legesélyesebb opció a Szlovák Állam alatt is (nemzetközi tenderen jöttek be erre a javaslatok), ezt végül a világ- háborús összeomlás akasztotta meg. És bontani tervezett a kommunista Csehszlovákia is. Ekkor a hányatott sorsú várromot a cseh földről Po­zsonyba költöző építészettörténész, Alfred Piffl vette pártfogásába, aki ásatásokat folytatott a területen, és terveket készített a romok felújítására, múzeumként való hasznosítására. Kortársa, Janko Alexy szlovák festő is felkarolta a vár felújításának ötletét. Piffl munkáinak alapján végül az ál­lami vezetés is elfogadott egy rekonstrukciós tervet, ezt valósították meg 195 8 és 1968 között. (A cseh szakembert ezzel együtt túlbuzgónak ítélték, úgyhogy koncepciós perben elítélték...) Élég véletlenszerű emberi tényezőkön múlt tehát, hogy Pozsony domb­ján vár áll ma, és nem betonhalom. De ha már így alakult, a vár lassan a szlovák identitás számára is ikonikus épületté vált. Itt írták alá 1968-ban a Csehszlovákia föderalizálását szavatoló alkotmánytörvényt, 1969-ben itt ült össze az első szlovák kormány; 1992-ben ugyancsak itt írták alá a Szlovák Köztársaság alkotmányát, és 1993-tól rövid ideig köztársasági elnöki székhelyként is funkcionált. Végül amikor az euró bevezetése előtt a SzlovákNemzeti Bank internetes szavazást indított arról, mi szerepeljen az érméken, a harmadik legtöbb szavazatot a pozsonyi vár kapta. A pozsonyi vár azért is kedves példa, mert egyrészt megmaradt, és mert ellentmond annak az önsorsrontó kisember-tézisnek, hogy a történelem menetét „mi, kisemberek” úgysem befolyásoljuk. Az elfeledett Alfred Piffl példája azt mutatja, hogy működik a pillangóhatás, lepkeszámyakkal is érdemes csapkodni. FIGYELŐ Iszlamista fogságból szabaduló jazidi nőké a Szaharov-díj Nadia Murád és Lamija Aji Basár jazidi emberi jogi aktivistáknak ítélte idén az Éurópai Parlament a gondolat és véleménynyilvánítás szabadságáért folytatott küzdelem elismerésére létrehozott Szaharov- díjat. Az iraki jazidi kisebbség, illetve a szexrabszolgaság áldozatául esett nők jogaiért küzdő Nadia Murád és Lamija Aji Basár azok közé a nők közé tartozik, akiket az Iszlám Ál­lam terrorszervezet fegyveresei 2014-ben elraboltak és rabszolga- sorba kényszerítettek. Az üldözött jazidi közösséghez tartozó, jelenleg menekültként Németországban élő Nadia Murád nemrégiben a Václav Havel em­berijogi díjat is megkapta. Az utolsó körben ajelöltek között volt még Can Dündam, a Cumhü- riyet című kormánykritikus török lap volt főszerkesztője és Musztafa Dzsemiljev, a krími tatárok mára betiltott törvényhozó és kormány­zó testületének, a medzslisznek a korábbi elnöke. A díjazottat az EP házbizottsága­ként működő úgynevezett Elnökök Konferenciája választja ki, miután a frakciók vagy legalább negyven képviselő által felteijesztettjelöl- tekből a parlament illetékes szak- bizottságai kiválasztanak hármat, akiket érdemesnek tartanak az el­ismerésre. Az 50 ezer euróval járó díjat az uniós parlament decemberi plená­ris ülésén adják át. A több mint félmillió lelkes jazidi közösség egy saját monoteista vallást gyakorló etnikai kisebbség Irakban. A kurd nyelv egyik dia­lektusát beszélik. Tagjai az Iszlám Állam térhódítását megelőzően jellemzően a történelmi Mezopo­támia északi részén, a mai Irak Ni­nive tartományában éltek. ANobel-békedíjas Andrej Szaha- rov orosz atomfizikusról elneve­zett kitüntetést 1988 óta minden évben olyasvalakinek ítélik oda, aki jelentős erőfeszítéseket tesz, nagy áldozatokat vállal az emberi jogokért, a gondolatszabadságért és a demokráciáért folytatott küz­delemben. (MTI)

Next

/
Oldalképek
Tartalom