Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)
2016-10-28 / 251. szám, péntek
VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR www.ujszo.com I 2016. október 28 I 7 Drága, de a miénk Amíg magasabb az adó és kisebb a támogatás, nincs olcsó hazai MOLNÁR IVÁN A kormány és a legkülönfélébb szakmai szervezetek az elmúlt években megpróbálták rávenni a lakosságot, hogy ne a külföldről behozott élelmiszereket, hanem a hazait válassza, állítólag egészségesebb, jobb és biztonságosabb is. A legújabb elemzések szerint azonban alig értek el valamit. A Minőség a Régióinkból Polgári Társulás évente megrendezi a „Büszkén kérjük a hazait” nevű országos akcióját, melynek a célja, hogy az üzletekben, vendéglőkben minél többen válasszák a szlovákiai termékeket. A polgári társulás szerint igyekezetük meghozta gyümölcsét, állítólag a vásárlók egyre nagyobb hányada részesíti előnyben a szlovákiai élelmiszereket. Hasonló eredményekkel büszkélkedik a kormány is. Sőt, a tévécsatornák híradásaiban nyilatkozók többsége is azt állítja, hogy igyekszik hazai élelmiszert választani. A komolyabb, anonim felmérések azonban ennek ellenkezőjét bizonyítják. A Nielsen Admosphere társaság e héten közzétett felmérése szerint a megkérdezettek több mint fele továbbra is kizárólag az ár alapján tájékozódik, és rendszeresen figyeli az üzletláncok akciós ajánlatait. A minőségi, hazai élelmiszerért a lakosság alig harmada hajlandó kicsivel többet fizetni. A több hazai élelmiszert kínáló helyi üzletekben a megkérdezettek alig ötödé vásárol, vagyis a nagy üzletláncok semmit sem veszítettek népszerűségükből. Mindezt figyelembe véve az sem csoda, hogy a hazai agrártermékek részesedése a szlovákiai üzletek polcain csupán 40 százalék körül mozog. A kereskedők ugyanis tudják, hogy mire van igény. Feleslegesen árasztanák el az üzletek polcait drágább hazai termékekkel, ha a kutya sem vásárolná őket. Valószínűleg azoknak az elemzőknek van igazuk, akik azt állítják, hogy a hazai termékek népszerűsítésének addig nem lesz nagy sikere, amíg a propagált termékek árát nem igazítják a szlovákiai lakosság fizetéséhez. Egyszóval: a hazai agrártermékek nem lehetnének drágábbak, mint az import. Ezen azonban a propaganda nem segít. Az alapvető probléma az, hogy a hazai termelők adóterhei általában jóval nagyobbak, mint külföldi kollégáiké, arról már nem is beszélve, hogy a nyugat-európai országokban az állami és uniós támogatások is busásabbak, mint nálunk. Amíg ez nem változik, addig a hazai termelők nem vehetik fel a harcot a behozatallal, hiszen a lakosság nagy része valószínűleg a jövőben is elsősorban az ár alapján vásárol az üzletekben. AZT MONDJAK, DRÁGÁBB A VÍZ, AMIT ISZUNK, MINTA TEJ, AMIT ADUNK . (Ľubomír Kotrha karikatúrája) Az imádott gondnok LAMPL ZSUZSANNA F elfigyeltem egy ismerősnek tűnő hatvanas férfira az állomáson, egy másiknak hangosan szidta a vendéglátást. Moslék ételek, undok pincérek. Bezzeg ő! Valamikor ő is vendéglátós volt, és bizony imádták a kuncsaftok! És akkor beugrott a kép. Fiatalok voltunk, ifjúsági akcióra mentünk egy vállalati üdülőbe. Száraz, őszi idő volt. A bejáratnál egy morcos gondnok fogadott, s köszönés helyett ránk parancsolt, hogy azonnal vessük le a cipőnket, mert a házba csakis tiszta talpú papucsban lehet belépni. Furcsának tűnt a fogadtatás, de hát igaza van, vigyázni kell a rendre, mondtuk. És eljött az első este. Vacsora. Zsíros lötty a leves, még zsírosabb, jellegtelen színű és ízű a másikféle. A többiek fegyelmezetten fogyasztanak. A gondnok, mint ugrásra kész tigris, szigorú képpel fel-alá járkál az asztalok között. Hirtelen odafordul valakihez - általában akkor, amikor az illető egyáltalán nem számít rá hogy megkérdezze, ízlik-e az étel. A fiatalok, akik előttünk két nappal érkeztek, nyammogva esznek, mégis azt mondják, talán ijedtségből, hogy finom. A férjemjóhiszemű. Szerinte biztosan kivétel ez a rossz vacsora, azért nem panaszkodik senki. De valamennyi vacsora ilyen. És valamennyi ebéd. Víz sincs az asztalon, állítólag a kancsó és a pohár nyomot hagy az abroszon. Ami műanyag és letörölhető. Szidjuk a gondnokot. De ő sem szeret minket. Egyik este vacsora után beszédet intéz hozzánk. „Elvtársak! Hányszor mondtam már, hogy a rágógumit ne ragasszák az evőeszközre! De maguk truccból csak azért is odaragasztják!”, harsogja, és szemléltetés végett kikapja szomszédunk kezéből a villát. Pechjére nincs rajta rágó, viszont észreveszem, hogy az én késemen van. Az árgus szemű gondnok is meglátja, kikapja a kezemből, és körbehordja a „bűnjelet”. Hiába magyarázom mérgesen, hogy én nem, ez egy régebben odaszáradt rágógumi, és rosszul volt elmosva a kés... Utolsó reggel kikapcsolja a vécékben a villanyt. Röhög, amikor kiderül, hogy az egyik lány a sötétben bele- tenyerelt a vécécsészébe. Nyomozást tart egy eltűnt társasjáték ügyében, azt mondja, kihívja a VB-t (az akkori rendőrség). A játék előkerül, a szakácsnőknél volt. Vulgárisán szidja a fiúkat, mert szerinte molesztálják a feleségét. Nekünk, lányoknak kijelenti, hogy városi majmok vagyunk, és szégyelljük magunkat. A mai napig nem tudom, hogy miért. Pedig megkérdezhetném, merthogy ő az a férfi az állomáson. Észreveszi, hogy figyelem, odafordul. Farkasszemet nézünk. Aztán visszafordul a társához, és azt mondja, hangosan, hogy én is halljam: „micsoda egy városi majom, mit bámul ez engem?!” Káoszelmélet a gyakorlatban: a szlovák identitás KOLLAI ISTVÁN A ki nem tartozik a fizikusok kiváltságos kasztjába, annak - mint e sorok szerzőjének is - alapvetően két példával szokták illusztrálni a hozzáértők, mit takar a divatos és misztikus káoszelmélet fogalma. Az egyik példa a híressé vált pillangóhatás: eszerint egy lepke kis számycsapásából egyfajta dominóhatás révén végül szélvihar kerekedhet. Számomra érzékletesebbnek bizonyult a másik példa: eszerint, ha egy kő billeg egy hegy csúcsán, akkor egy egészen parányi behatás fogja végül eldönteni, hogy a kő jobbra vagy balra gurul le. Egy véletlenszerű impulzustól függ, hogy a kő emerre, vagy kilométerekre odébb gurul-e. A káoszelmélet ezen példái valahol jól szemléltetik a nemzeti identitások alakulását is, különösen az olyan identitásokét, mint amilyen a szlovák: aminek a történelmi kerete gyengébb, kialakulatlanabb, képlékenyebb. A véletlenszerűségek váratlanul nagy hatása néha itt egészen jól megfigyelhető. Az egyik leglátványosabb példa erre a pozsonyi vár sorsának alakulása. A vár 1811 -ben leégett és romosán érte meg a 20. századot, csak a falai álltak. Felújítására és hasznosítására Trianon előtt még több terv született, végül nem lett belőlük semmi. Az 1930-as és 40-es években, immár a csehszlovák érában, újabb tervek születtek, de ezek már a magyar államiságot (és a monarchikus tradíciókat) is jelképező épület lebontásával számoltak. Terveztek ide modem vasbeton épületeket, irodákat, egyetemi épületeket is. Bontani tervezett a köztársasági Csehszlovákia, ezzel több építész szembészállt; a bontás volt a legesélyesebb opció a Szlovák Állam alatt is (nemzetközi tenderen jöttek be erre a javaslatok), ezt végül a világ- háborús összeomlás akasztotta meg. És bontani tervezett a kommunista Csehszlovákia is. Ekkor a hányatott sorsú várromot a cseh földről Pozsonyba költöző építészettörténész, Alfred Piffl vette pártfogásába, aki ásatásokat folytatott a területen, és terveket készített a romok felújítására, múzeumként való hasznosítására. Kortársa, Janko Alexy szlovák festő is felkarolta a vár felújításának ötletét. Piffl munkáinak alapján végül az állami vezetés is elfogadott egy rekonstrukciós tervet, ezt valósították meg 195 8 és 1968 között. (A cseh szakembert ezzel együtt túlbuzgónak ítélték, úgyhogy koncepciós perben elítélték...) Élég véletlenszerű emberi tényezőkön múlt tehát, hogy Pozsony dombján vár áll ma, és nem betonhalom. De ha már így alakult, a vár lassan a szlovák identitás számára is ikonikus épületté vált. Itt írták alá 1968-ban a Csehszlovákia föderalizálását szavatoló alkotmánytörvényt, 1969-ben itt ült össze az első szlovák kormány; 1992-ben ugyancsak itt írták alá a Szlovák Köztársaság alkotmányát, és 1993-tól rövid ideig köztársasági elnöki székhelyként is funkcionált. Végül amikor az euró bevezetése előtt a SzlovákNemzeti Bank internetes szavazást indított arról, mi szerepeljen az érméken, a harmadik legtöbb szavazatot a pozsonyi vár kapta. A pozsonyi vár azért is kedves példa, mert egyrészt megmaradt, és mert ellentmond annak az önsorsrontó kisember-tézisnek, hogy a történelem menetét „mi, kisemberek” úgysem befolyásoljuk. Az elfeledett Alfred Piffl példája azt mutatja, hogy működik a pillangóhatás, lepkeszámyakkal is érdemes csapkodni. FIGYELŐ Iszlamista fogságból szabaduló jazidi nőké a Szaharov-díj Nadia Murád és Lamija Aji Basár jazidi emberi jogi aktivistáknak ítélte idén az Éurópai Parlament a gondolat és véleménynyilvánítás szabadságáért folytatott küzdelem elismerésére létrehozott Szaharov- díjat. Az iraki jazidi kisebbség, illetve a szexrabszolgaság áldozatául esett nők jogaiért küzdő Nadia Murád és Lamija Aji Basár azok közé a nők közé tartozik, akiket az Iszlám Állam terrorszervezet fegyveresei 2014-ben elraboltak és rabszolga- sorba kényszerítettek. Az üldözött jazidi közösséghez tartozó, jelenleg menekültként Németországban élő Nadia Murád nemrégiben a Václav Havel emberijogi díjat is megkapta. Az utolsó körben ajelöltek között volt még Can Dündam, a Cumhü- riyet című kormánykritikus török lap volt főszerkesztője és Musztafa Dzsemiljev, a krími tatárok mára betiltott törvényhozó és kormányzó testületének, a medzslisznek a korábbi elnöke. A díjazottat az EP házbizottságaként működő úgynevezett Elnökök Konferenciája választja ki, miután a frakciók vagy legalább negyven képviselő által felteijesztettjelöl- tekből a parlament illetékes szak- bizottságai kiválasztanak hármat, akiket érdemesnek tartanak az elismerésre. Az 50 ezer euróval járó díjat az uniós parlament decemberi plenáris ülésén adják át. A több mint félmillió lelkes jazidi közösség egy saját monoteista vallást gyakorló etnikai kisebbség Irakban. A kurd nyelv egyik dialektusát beszélik. Tagjai az Iszlám Állam térhódítását megelőzően jellemzően a történelmi Mezopotámia északi részén, a mai Irak Ninive tartományában éltek. ANobel-békedíjas Andrej Szaha- rov orosz atomfizikusról elnevezett kitüntetést 1988 óta minden évben olyasvalakinek ítélik oda, aki jelentős erőfeszítéseket tesz, nagy áldozatokat vállal az emberi jogokért, a gondolatszabadságért és a demokráciáért folytatott küzdelemben. (MTI)