Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)
2016-10-08 / 234. szám, szombat
m SZALON ■ 2016. OKTOBER 8. www.ujszo.com Cs aládi körben nem beszéltünk csúnyán. Csúnya szavak - eszerint van ilyen. Csúnyák meg szépek - és ezalatt nem a Kosztolányi-féle fülolajat értem. És a szép így valamiként a morál szférájába csúszik - hát jelentős amúgy a csúszkálás-bizonytalankodás, sőt csúsztatás, hazudozás, hipokrízis, szóval, már elnézést, de szar az egész. Pedig jó szavak és rossz-rendes szavak nincsenek: nem odavalók vannak, kontextus van. Amit mindig az aktuális be- szélő/befogadó, író/olvasó lát át - s ezzel mintegy hoz létre: hogy mi micsoda, azt tehát „én” mondom meg, hatalmi szóval. „Körülnézel”, mielőtt így vagy úgy beszélsz, érzed, leveszed, mi megy át és hogyan. Jó/rossz, dichotómiák hálózata, így szocializálódsz, európai kultúrkör. Plusz keresztény középosztály némi deklasszálódással, ám ez csak meglepően enyhén szól bele. Beleszól, mert az iskolában, már az óvodában is keveredsz a prolikkal, hurcolod haza ártadan, kerek szemekkel, a tanultakat. Az óvónéni kurva. És látod nagyanyád hitedenkedését. Hogy a csodálkozástól eltátja a száját. Apámtól soha káromkodást nem hallottam, semmit, tehát nulla hülye meg franc, még fene sem, durvább végképp nem. Magyar királyi katonatiszt, a Ludovikán végzett, századpk. az orosz fronton, nem folytatom, annyira túl került, úgy hiszem, a káromláson. A katonai metanyelv nem nélkülözheti a káromkodást, anyanyelvi szinten beszélik, olvasd hozzá Otdik Iskola a határon című regényét. Az apám egyszerűen nem hozta haza ezt a nyelvet. Munka(hely) és otthon szigorúan szétválasztva. Egyszer, Kukorelly Endre Jó, rossz stb. Csúf és (sz)ép szavak mindig is eléggé „durva” volt, a családi vacsora alatt, azt mondtam valamire, hogy hülyeség, a szó megállt a légtérben. Megállt például a kanál. Az idő is mintha respektálta volna ezt, engem respektált, milyen egy kurvára bátor gyerek vagyok. Ez a kurva világos provokáció ebben a szövegben, mondhatnám művészet. Pontosan amennyire irodalom és nyelvi provokáció fedik, sőt elvárják egymást, ki-ki döntse el, beletörődik-e ebbe a heveny definícióba. Szóval semmi sem áll meg, a merőkanál is max. megakad egy pillanatra, beleakad a levegőbe, megy minden tovább, noha picit másképp. Új szó, új helyzet, előbb csodálkozunk, legelőször is én, aki mondtam. Nem elsősorban azon, hogy mit, inkább hol és mikor, kinek, és ez ettől vadonatúj teret képez. A közbeszéd, úgymond, eldurvult. Halljuk gyakran. Pedig nem más történik, mint hogy a magánszféra kikerül, kijjebb lép. A privát beszéd „nép”, ahol tud, cifrán káromkodik (ahol nem tud - pl. a német nyelv erre nemigen alkalmas - ott nem), és minél nagyobb az átjárás a magán- és a közszféra között, ez annál „normálisabbá”, a normának megfelelőbbé válik. Hogy épp német irodalmi példát hozzak, Kleist egy Berlint elfoglaló Hadik-huszár káromkodását írja bele Anekdota az utolsó porosz háborúból című novellájába - magyarul? a „Bassa Manelka” (baszom a lelked) és „Bassa Teremtetem” (bassza teremtette) gyönyörű félrehallások (lásd Jelenkor, 1996/1). Az irodalom tehát mindenképp más. Mondhatni. Élet és irodalom, két ügy, nem összekeverendő. Csúf, szép, van vagy nincs - a szöveg- környezet dönt. „Das Wort zeigt jäh ein anderes, höheres Walten, A szó hirtelen más, magasabb működést mutat”, idézi Heidegger Das Wort című, Stefan George Dos WWjához kapcsolódó szövegét Bacsó Béla (,A szó”, Jelenkor, 2000/12.), a mechanizmus mégis meglepően hasonlít, igen erős a szavak térképző ereje, ne csodálkozz a fölháborodókon. Meg a nyelvvédőkön: normális kompenzálás, a területvédelem szép, goromba, atavisztikus. Nevetsz rajta, és persze saját magadon nevetsz: de nem épp ilyen mulatságos, szánalmas is, aki direkt ellenkezőleg mozog? Gorombulni nem ugyanaz? Egyetlen megoldás van (most megoldok, úgy látszik, valamit), ha beengeded, mélyre le, amit föl kívánsz használni. És majd ott, belül, eldönti valami, hogy, tényleg, jó vagy rossz. Gadamer szerint szó és dolog egymást soha nem fedő viszonylata „hermeneutikai botrány”. Megoldás nincs Ez a megoldás. A B. Mánya Agnes író, tanár Sokszor és sok helyütt leírtam már, mennyire szeretem a boldog békeidőket. Fehér Béla „véres fördőregénye”, a Fültől fülig épp kedvenc korszakomban játszódik Tusnádfurdőn. A szerző remekül megidézi az általam képeslapokról már ismert, völgyben megbúvó fürdőhely hangulatát, életképszerű jelenetekben bemutatja az ott előforduló vendégeket és helyszíneket. A regényben visszaköszön az a nyelvi leleményesség és játékosság, amely már a Kossuthkifli olvasása közben is lenyűgözött. Remekbe szabott, különc karaktereinek, valamint a fordulatos és helyenként meghökkentő eseménysornak köszönhetően ezúttal is remekül szórakoztam. Főhősünk, Skrabek Tódor bérgyilkosként keresi a kenyerét és az alkalmat, hogy lecsapjon - de nem szó szerint. A zajokra rendkívül érzékeny lévén ugyanis csendesen és elegánsan segítteti át a másvilágra ügyfeleit: elvágja a nyakukat. Legutóbbi munkája éppen Tusnádra szólítja. „Vérpiros vigyora érjen fültől fülig” - állt kétszer is aláhúzva a levélben, amelyet titokzatos megbízója küldött. A rutinos borotvavirtuóz több napot is kénytelen eltölteni a fürdőhelyen, a megfelelő pillanatra várva. Igyekszik a külvilág számára észrevétlen maradni, az események alakulása azonban keresztülhúzza számításait: egyre többen felfigyelnek rá. Sok férfiú szerelmének tárgya, Katinka, a megereszkedett tokájú Gulácsy Etyien gróf egyeden leánykája pedig, aki a nap legnagyobb részében bőrkötetes romantikus regényeket olvas, egyenesen és halálosan beleszeret. A történet bonyolódik, feltűnik az egzotikus nevű és származású (fél) testvérpár, Görbekerti Murad Jenci és Darvai Erazmusz; valamint a róla elnevezett vízöblítéses árnyékszékkel házaló Ugolin is. A regény végén vér spriccel, nyak nyisszan, ám számos szál elvarratlan marad - mintha elvágták volna őket. A szerző - az Előszó szerint - mégsem tervezi a történet folytatását, mert teremtménye, Skrabek lebeszélte róla. Nem tudom, mivel fenyegette meg ez a babonás bérgyilkos, de szerintem nem kéne szót fogadnia neki... Fehér Béla; Fültől fülig. Véres fürdőregény. Helikon, 2015 SAROKPONT A kopasz óvónő R osszat sejtek. Módszertani körlevél az e-mail-fiókom- ban, egy óvópedagógus barátnőm küldeménye, aki a haját tépi kétségbeesésében, hogy mit kíván tőle a pedagógiai intézet. Azaz a kisebbségi óvódástól. Leküzdve módszertani olvasmányok iránti undoromat beleolvasok, néhány oldal után már én is a hajamat tépem, és nem baráti szolidaritásból. Az hagyján (nem hagyján!), hogy mesterségesen teremt kétnyelvű helyzetet egy magyar óvodában (míg a többségi gyerkőc nyelvfejlődését még kamaszkorban is óvja a csehtől), valamint hogy önellentmondásba keveredik, amikor releváns szakirodalomra hivatkozva annak ellenkezőjét követeli meg az óvónőtől: tehát arra biztatja őt, hogy a kisdedóvóban keverje a nyelveket (— Mi ez? - To je auto.). Persze szóvá teszem, de őszintén szólva, már megszoktam a közoktatásunk modernizálódását gátló és a letűnt századok szellemiségét idéző, sunyi nyelvpolitikai húzásokat. A mintamondatoknál tartok, amikor deja vu érzés kerít hatalmába, mintha már olvastam volna valahol ilyen dialógusokat: - Je tvoja bábika veselá? - Ano, moja bábika je veselá. (Nem fordítom, elvégre négyévesek tananyaga. Aki nem érti, érdeklődjön kedvenc óvódásánál.) Egy élő-eleven ember az ilyen eldöntendő kérdésre azt felelné, hogy: igen, nem, persze, dehogy stb. (ezért is nevezik angolul yes-no question-nek.), csak az elfüserált nyelvkönyvek papírmasé világában ismétlik meg a nyilvánvalót, a nyilvánvalót, a nyilvánvalót. Valamint Eugene Ionesco abszurd drámájában, A kopasz énekesnőben, amit szintén egy nyelvi redukción alapuló nyelvkönyv ihletett, amelyben Mrs. Smith a családi asztalnál közli férjével, Mr. Smithszel, hogy a vezetéknevük Smith, Londonban laknak, széken ülnek stb. Ionesco a naturalista színház valóságot színlelő nyelvezetét parodizálta, miközben fizikai undort érzett a tartalmatlan közhelyek, klisék leírása közben, és valójában a nyelv tragédiáját dokumentálta. Azt, amikor a beszéddel nem fejezünk ki gondolatot. A kommunikáció nélküli kommunikációt. Attól tartok, hogy a politikai közbeszéd kiüresedett nyelvezetén edződött fülünket meg sem üti, ha a vacsoránál elementáris axiómákban értekezik velünk a csemeténk, ugyanakkor mérhetetlenül felháborítónak tartjuk majd, ha reggel egy kopasz óvónőre kell bíznunk őt. No, jó reggelt mindnyájunknak! HIZSNYAI TÓTH ILDIKÓ
