Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)
2016-10-08 / 234. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2016. OKTOBER 8. m A nyelv minden politikai változás felett áll Az Új Szó 2016. szeptember 17-i száma cikket közölt arról, hogy a riói olimpia egyik versenyszámában a riporter a győztes női válogatott teljesítményét méltatva „elkövette” azt a baklövést, hogy az elért kitűnő eredményt Vörösmarty szállóigévé vált félmondatával jutalmazta, mondván: „Szép volt lányok, ez férfimunka volt”. A megjelent cikk írója erősen sérelmezi, hogy a lányok sikeres teljesítményét „férfimunkának” titulálják. „Az immár idestova száz éve folytatott küzdelem a női egyenjogúságért - írja a szerző - nem tükröződik vissza a magyar nyelvben”. H avran Kati keresi az okot, vajon miért nem fejlődött ki a nyelvben olyan kategória, amely megkülönböztetné a nők teljesítményének a nyelvben kifejezett egyenjogúságát. Mi több, egyesek egyenesen sértő, megalázó kifejezéseket használnak, ha a teljesítmény nem éri el a megfelelő színvonalat, rá jobb szót nem találva „gyengébb női meccs”-ről számol be a sajtó. Valóban vannak olyan kitételek a nyelvünkben, amelyek a férfi dominanciájára utalnak. Csakhogy azt is látnunk kell, hogy a nyelv fejlődése, alakulása, kifejezési formái lassan alakulnak. Mondhatni évtizedek, ha nem évszázadok múlnak el, míg a nyelv elfogad egy-egy új kifejezési formát, azt szentesíti, a beszélt nyelv által elfogadott jövevényszavakról nem is szólva. E téren nem beszélhetünk elmaradottságról, bepótolandó hiányosságról. Miért nem? A nyelv, bárhogy is nézzük: társadalmi igény eredménye. Amire nincs igény, nem jön létre. Egy alkalommal két, ma már nem élő, rangos nyelvészünk, Jakab István és Sima Ferenc, azon elmélkedett, hogy a magyar nyelvben az egyes szám harmadik szentélyű alanyi ragozásban miért hiányzik a rag? Sima Ferenc szerint azért, mert a nyelv nem tartotta szükségesnek, (én ások, te-ásol, ő ás). Kivétel az ikes ige. Ennek taglalása azonban meghaladja e cikk terjedelmét. Hova lett a tavalyi hó? A műúton, vagy hatalmi erőszakkal létrejött formákat a kényszer eltűnése után a nyelv kidobja magából, mint szükségtelent! A nyelv e téren felül áll minden politikai változáson. Gondoljunk csak bele: mi volt a kötelező köszönési forma a volt szocialistának mondott alakulatban? Nálunk: Čest práci! Sokan azt sem tudták, hogy ez Hviezdoslav egyik versének sora. Magyarországon a „Szabadság!” töltötte be ezt a szerepet. Kérdezhetnénk: hova lett a tavalyi hó?! Eltűnt magával a rendszerrel. De ugyanúgy kikopott a nyelvünkből a „polgártárs” és az „elvtárs” is. Hiányzik? Nem. Ma divatos köszönés a „Szép napot”! De nem mondjuk„Szép éjszakát!” a Jó éjszakát! helyett. Hogy is van ez akkor? Ángyom, ara, verő Kimondhatjuk tehát: egy nép szókészlete, nyelvi kifejező formája nem reagál sem a politikai hovatartozásra, sem pedig a különféle rendszerek váltakozására. Fölötte áll mindezeknek. Alakulását a mindenkori társadalmi igény, szükséglet határozza meg. Félretéve a tudományos meghatározását egy nyelvnek, azt mondhatjuk minden népnek megvan - legyen bár többmilliós, vagy éppen csak egy maroknyi - az idők során kifejlődött és általuk használt tárgyak, gondolati kategóriáknak sajátos megnevezése. Ez a folyamat évszázadokon keresztül hol bővül, hol pedig szűkül a társadalmi igény szerint (például senki se mondja ma a nagynénijére, hogy „ángyom”, senki sem használja a menyasszony régi megnevezését, hogy „ara”, senki sem mondja a kalapács helyett, hogy „verő” stb.). Erre mondjuk, hogy műiden nép nyelve, szókincse, állandó változásban van. A megismert tárgyakat, gondolati kategóriákat ráértéssel megnevezzük, vagy más nyelvből átvesszük A közösség az új kifejezést vagy elfogadja, vagy elveti. Lásd, a nyelvújítás korát. Erdélyi János hiába talált megfelelő kfejezést az öntözésre, az „öntsér”-1 a nyelv nem fogadta el, s az öntöző kupát tartotta megfelelőbbnek Henger alakú, mégis golyó Hadd mondjam el egy személyes tapasztalatomat a „hivatalos” nyelvújítással. Egy alkalommal magyarországi végzős gimnazista csoportot kalauzoltam Kassán, s hogy, hogy nem, szóba került a rendőrség kézi fegyverzete. Én, gondolván, hogy inkább a hivatalos megnevezését használom a kézi lőfegyvernek, azt találtam mondani a pisztolyra, hogy „marokfegyver”. Általános derültséget váltott ki a tanulók között. (Lehet, hogy ők másra értették?) A nyelv nem fogadta be a hivatalos megnevezést. De, hogy a lőfegyvereknél maradjunk: a középkorban az ágyúkba, a kezdedeges puskákba egyaránt golyóra formált lövedéket használtak De hol vagyunk mi már attól? A lövedék ma rendszerint henger alakú, és kúpos. Mégis golyónak nevezzük! A nyelv akár évszázadokon keresztül is őrzi a létrehozott megnevezést, fug- gedenül a tárgy változásától. így vagyunk a szólásokkal, a szállóigékkel is. Az említett Vörösmarty idézet sem akkor, sem ma nem a férfi dominanciáját fejezte/feje- zi ki, hanem a jól végzett munka dicséretét. Ellentétben a lekicsiny- lő „gyenge női” teljesítménnyel, amelynek pejoratív kcsengése ta- gadhatadanul tetten érhető. Más a helyzet a „gyerek”, „inasgyerek”, és a „leányka” szó esetében. Ne keressünk a kákán is csomót, ha az ott nincs! Ez is egy szép megkülönböztetése a nyelvnek a nemek hovatartozása kérdésében. Különben is csak egyes nyelvjárásainkban van jelen, az egész nyelv- területre nem jellemző. Bár azt sem zárhatjuk ki, hogy még napjainkban is fellelhető az a vágy, hogy elsőszülöttnek inkább fiút várnak a családokban. Bár ennek is megvan a maga történelmi háttere. Az apajogú társadalomban - melyben élühk - ez természetes folyamat. A fiúgyermek viszi tovább a családnevet, emeli magasabbra a családfa lombos törzsét. Kevés rá a példa, hogy ez fordítva történik, (lásd: Mária-Terézia fiúsítása). De olyan eset is van, hogy a fiú megengedi a leány családnevére íratni a születendő gyermekek nevét, de a férj nem mond le saját vezeték, illetve családnevéről. A paletta tehát széles, embere válogatja, ki hogyan él vele. De mit mondjunk ma, ha egy férfi olyan munkahelyet választ, vagy ott helyezkedik el, amely évtizedeken keresztül női foglalkozás w A nyelv társadalmi igény eredménye. Amire nincs igény, nem jön létre. volt: hogy nevezzük meg? Hogyan szólítsuk azt a férfit, aki óvodai munkakörben dolgozik? Óvó bácsi? Szokatlan, s nem érezzük igazán jónak a megnevezést, hogy tökéletesen fedné az általa végzett munkakör eredeti küldetését. Vagy hogy nevezzük azt a férfit, aki kórházi nővéri feladatokat lát el? Nincs rá megfelelő szó. Mondhatnánk: még nem alakult ki. Magyar nyelv előnyben ,A magyarban egyértelmű férfiuralomra mutat rá a tulajdonnevek használata, például amikor a -né képzővel ellátott férfinevet veszi fel házasságkötéskor a nő” - írja szinte felháborodva a cikk szerzője, mintha ez valamilyen istentelen dolog lenne. Elhallgatva azt a tényt, hogy ez nem kötelező, s ha úgy tetszik, a férfi a nő vezetéknevét veheti fel, a nő megtarthatja saját vezetéknevét, és még sorolhatnám a további lehetőségeket, például ha a nő végzettségénél fogva elért titulusának megillető nevet használja. Ugyanakkor a nő nem tüntetheti fel a nevében a férj titulusát, ha nincs meg hozzá megfelelő végzettsége, és fordítva is igaz. E tekintetben a magyar nyelv előnyben van más nyelvekkel szemben, mert kifejezi a nő helyzetét a vele házasságban élő férfivel kapcsolatban. Tudjuk, hogy már nem hajadon. Ezt például a szlovák nyelv nem tudja egy -né raggal kifejezni, tehát Kováčováról nem tudjuk, hogy férjezett-e, vagy hajadon. Ha így nézünk a dologra, akkor még akár dicsekedhetünk is vele. Lám, a mi nyelvünk még erre is alkalmas! Kőművesnő, hegesztőnő Egyáltalán mikor, s miért fejlődött ki ez a rag? A 19. században még nyugodtan mondhatták, hogy „szakácsné”. Tudták, hogy nem Szakácsnőről, Szakács feleségéről, hanem az ételek elkészítésével foglalkozó asszonyról van szó. A 20. század elejétől kezdve a változó idő, a nők, és a férfiak által űzött foglalkozás megkülönböztetését a társadalmi igény kényszerítette ki. Olyan területen, egyes foglalkozás esetében, ahol még ez az igény nem lépett fel, nem is rakják a szóhoz a -nő ragot. Például egyes foglalkozás megjelölése esetében nem mondhatjuk, hogy csatárnő, csak csatár (futball), kapusnő helyett kapus (ugyancsak futball) ökölvívónő, ökölvívó stb. Az iparban egyes területeken azonban mondhatjuk: könyvelőnő - a változás a nyelv struktúrájában tehát már észlelhető, s valószínűleg a további nyelvfejlődés meghozza a várt megkülönböztetésre utaló szavakat. Ma még egyes esetekben szokatlan. így azt sem mondhatjuk: evezősnő - hogy a témánál maradjunk. Mi, előbb születettek még emlékszünk rá, hogy az átkosban a hivatalos szervek azt szorgalmazták, hogy a nők olyan foglalkozásban találják meg hivatásukat, amely kifejezetten férfias foglalkozás. Nőket képeztek ki kőművesnek, hegesztőnek, cipésznek stb., de egyikhez sem csatolhatjuk a -nő szóvégződést. Hogy nézne ki? Kőművesnő, hegesztőnő? Ugye ez nem az, amit a cikkíró kért számon magától a nyelvtől? Férfiember, asszonyember De van ellenpélda is! Évekkel ezelőtt Nyitrán, az egyetemen tartottam egy előadást a gyermekirodalommal kapcsolatban. Előadásom bevezetését az egyik, hozzám közelálló tanárnő vezette. El akartam kerülni a kissé pejoratív árnyalatú, félreérthető „barátnőm” megszólítást, és helyette azt találtam mondani, hogy a barátom. Hatalmas hahotába tört ki a hallgatóság. Vajon miért? Mert jelentésbeli különbözősége ellenére sem fejezte ki ott, és akkor egyértelműen a köztünk lévő viszonyt. A cikk írója sérelmezi, hogy a „tanár”, illetve a „pincér” szélesebb jelentéssel bír, mint a tanárnő, pincérnő, vagy az „ember”, amely szerinte csak férfit jelent. Pedig örülnie kéne! Hisz már megszületett a megfelelő azonos súllyal bíró női szakmai megjelölés! Sőt, mi több, bővült a jelentéstartalma, hisz használhatja a férfialakot is! Ugyanez vonatkozik az említett „ember”-re is. Általános érvényű, ugyanúgy, mint például az „emberiség”. A „férfiember”, „asszonyember” már rég a múlté, avult, esedeg némely nyelvjárásban még feltűnik, de a köznyelv már nem ismeri, idegen számára. Nincs tehát más hátra: hagyni kell, hogy a nyelvfejlődés a maga természetes útján termelje ki a megfelelő kifejezéseket, szavakat a társadalmi igény szerint a nemek megkülönböztetése terén is. Ehhez pedig idő kell, nem is kevés. Gyüre Lajos Ad: Havran Kati: Férfimunka volt? Új Szó, Szalon, 2016. szept. 17. A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
