Új Szó, 2016. szeptember (69. évfolyam, 204-227. szám)
2016-09-22 / 220. szám, csütörtök
101 KULTÚRA 2016. szeptember 22.1 www.ujszo.com PENGE Marad a disznótest A disznó szervei átültethetök az emberbe, egyelőre a szívbillentyű- és a veseimplantátumok járnak élen. Bencsik Orsolya kötetében azonban egy egész ember is lehet disznó - igazából, nem átvitt vagy legalábbis nem olyan átvitt értelemben, ahogy azt elsőre gondolnánk. A metafora Bencsiknél BEKE ZSOLT KRITIKAI ROVATA sokkal több és mélyebb tartalommal telítődik. Magántörténelem a szerbiai vágóhidakról a második világháború óta. A Több élet című regény onnan indít, hogy a második világháború végén a tata megellett, s aztán gyorsan el is menekült a katonaság elől. Aztán disznó lesz például az apa is, az egyik„kedvenc állatkaként” emlegetett barát is, igaz, ő tengerimalac, és persze az elbeszélőt sem kerülheti el a végzete. Mikor már annyira elég az emberi létből. Mikor már nincs hova visszavonulni. Marad a disznótest. És a vágóhíd. „ Hetek alatt szűntem meg. ” Ennek a motívumnak az elő- és hátterében pedig egy egyéni ecsetvonásokkal megfestett kép tárul elénk egyebek mellett az utóbbi öt-hat évtized élhetőségi szintjéről. Hogy miként lehet (átmenetileg) elviselhetővé (formálisan, például különböző jegyzékeket, életleltárakat létrehozva), avagy éppen üressé tenni életeket, kapcsolatokat—akár családon belül, akár nagyobb kereteket nézve. S innen különösen fontos elem a határ problémája. Nem csak a testek közötti, láttuk, átjárható határ, hanem az emberek, embercsoportok és országok közötti határ is. Béke és háború, Jugoszlávia és Szerbia, Szerbia és Magyarország, fitnesz és tespedés, írás és lustálkodás, disznó és ember, magány és emberi kapcsolatok... Még sorolhatnám. Bencsik rendszerében ezek a határok lehető legkönnyebben járódnak át, hogy maradjon minden alján egy olyan létezés, amely fokozatosan elveszti kapaszkodóit, majd disznólétbe menekül. Vagyis pontosabban innen, e mellől a súlyos üzenet mellől lesznek lebegővé a határok. S ami a komplexitás mellett kiemelkedővé teszik a kötetet, azok az ilyen mondatok: „Apám regény ének főszereplője nincs tisztában afrusztrációival, nyomora ellenére is teljes életeiéi. Bőre alatt nincsenek véralvadt vénák, ólmos artériák, a vénség nem burkolja sóköpenybe. Ha többé nem ébredfel, halála csak formális ügy lesz. És senki soha nem rójafel neki, hogyan, mennyit élt. ” Papíron ez egyszerűbb... Bencsik Orsolya: Több élet. Magvető, Budapest, 2016. Értékelés: 8/10 Bencsik Orsolya Több élet // m RÖVIDEN Elhunyt Curtis Hanson rendező Los Angeles. 71 éves korában elhunyt Curtis Hanson filmrendező és forgatókönyvíró, akinek egyebek mellett a Veszélyes vizeken (The River Wild) című thrillert, Eminem életrajzi filmjét, a 8 mérföldet (8 Miles) és a (Szigorúan bizalmas (L. A. Confidential) című noir-krimit köszönhetjük. Utóbbiért forgókönyvírói Oscar-dajat kapott. Hanson holttestére hollywoodi házában találtak rá, a rendőrség szerint halálának természetes oka volt. A rendező pár éve a szervezetén elhatalmasodó Alzheimer- kór miatt vonult vissza. (MTI, juk) Kathy Bates csillagot kapott Los Angelss. Kathy Bates Oscar- díjas amerikai színésznő is csillagot kapott a hollywoodi Hírességek sétányán. A 68 éves színésznőé lett a 25 89. csillag a Hollywood Boulevard-on. A ceremónián Bates felidézte, amikor hatvan évvel ezelőtt ellátogatott testvérével és nagynénjével a legendás Grau- man's Chinese Theatre moziba. „Az Anna és a királyt néztük meg, aztán 34 évvel később visszajöttem ide egy Stephen nevű királlyal (Stephen King) és egy mozival, amelynek Tortúra volt a címe, és amely örökre megváltoztatta az életemet” - mondta a színésznő, aki a Stephen King könyvéből készült 1990-es filmben nyújtott alakításáért elnyerte a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat. A nemzet színe-java (1998) és a Schmidt története (2002) című mozikért is Oscarra jelölték a legjobb női mellékszereplők mezőnyében. (MTI) Kathy Bates (Képarchívum) Életek porió kenyéren Szőke Erika képzőművész szeret kísérletezni, új technikákkal alkotni TALLÓSI BÉLA Pozsony. A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában Szőke Erika munkáiból, sorozataiból látható válogatás Az órát igazítsátok el című kiállításon. A Nyitra melletti Nagykéren ólő és alkotó, egyéni hangú, eredeti ötletekkel dolgozó fiatal képzőművésszel a tárlat anyagáról beszélgettünk. Mit rejt Az órát igazítsátok el cím? Hogy munkáim zöme valamilyen formában az idővel, a múló idővel kapcsolatos. A családi viszonyokat, a családon belüli kapcsolatokat vizsgálom az idő viszonylatában. Különösen érdekelnek a testi fejlődés szakaszai, főleg az öregedés, valamint az elmúlást körüllengő sejtel- messég. Keresem a legmegfelelőbb vizuális formákat, hogy megjelenítsem, amit valaki elvesztése vált ki belőlünk, és azt is szeretném valamiféleképpen megfogni, hogy fizikai távozása után miként folytatódik, létezik bennünk tovább. Ebből természetszerűen következik, hogy az emlékezés is foglalkoztat. Az emlékezés megfoghatatlan valami, de nagyon erős kapocs. Az emlékek erőt adnak, táplálkozunk belőlük. A Brämer-kúriában látható anyag két nagyobb részre bontható. A családban marad egység témája a családi kapcsolatok. Ezt hogy jellemeznéd? Ahogy a látogató belép a kiállítási térbe, egy triptichonnal, három nagyméretű fotóval találja magát szemben. Realitást tükröző, nem beállított felvételekkel. Egy nappal a nagymamám halála után fotóztam a szobájában. Egyfajta terápiafotózás volt ez számomra, így próbáltam felfogni és feldolgozni a távozásával ért veszteséget. És egyszeriben megkönnyebbültem. Ha az ember szembenéz a fájdalommal, a szenvedéssel, könnyebben tudja feldolgozni. Fontos megbékélni a múlttal, a veszteségekkel, a hiánnyal. Készítettem fotókat a temetése napján is. Megörökítettem a készülődést a halotti torra, ahogy édesanyám megtérítette az asztalt, ahogy kikészítette a nagyi retikülj ét az utolsó útjára. Belegyüjtve a személyes tárgyait, a műfogsorát, a szemüvegét, egyebeket. Az elszakadás retikülje a személyes holmival egyben reményt is jelent. Hitet abban, hogy nincs vége a létének. Tovább él bennünk, az emlékeinkben... ezért folytatódik is valami. Semminek sincs vége. Nagyon elmélyült lehetett a kapcsolatod a nagyival. Igen. Bölcsességgel és elnéző szeretettel viszonyult hozzám. Gondoskodott rólam, oltalmazott, tanácsokat adott az életre. Kislánykorom óta figyeltem, ahogy változott. Rajta észleltem és fedeztem fel a nő változásait, amikor például hirtelen erősebben ráncos lett. Fotókat készítettem a testrészeiről, és a saját testemre próbáltam rávetíteni azokat, olyan látszatot keltve, hogy egybeforrunk. Ezekből a vizuális kísérletekből valami olyasmi olvasható ki, és ez talán így is lehet, mintha az ősök vezetnének bennünket, mintha az ő gesztusaikat vinnénk tovább. Ezt egy három fotóból álló másik kompozíción is hangsúlyozod. Én vagyok felül a legkisebb méretű képen, alul a nagymama, középen pedig az édesanyám. A képméretek is kifejezik az életkort, az idő munkáját, de valójában a testekre tapasztott, a bőrünkről dagadó kovásszal érzékeltetem a női test változásait, az időbeni transzformálódását. Ezt mutatja a folyamat, ahogy a nagymamám ölében kel a kovász és egyre duzzadva bevonja a testét. A massza felveszi az elöregedő test vonalait, kiemeli az izmok sorvadását, a lógó melleket, a keblek megereszkedését. A három generációhoz tartozó női alak kebleinek formája - a kovásszal kiemelve - azt a felismerést eredményezi, hogy ugyanolyanná „érnek”, mint a nagymamáé. Mindenkire ez vár. A kovász fontos eleme a munkáidnak. Igen, mert élő anyag. A régiek úgy készítették a kenyeret, hogy az előző kenyérsütésből meghagyták az öregtésztát, amit a spanyolok úgy neveznek, hogy masa madre, vagyis anyakovász, s ezt használták a következő sütésnél. Ennek köszönhető az a folytonosság, hogy miden előző kenyér ott van a következőben, majd az azt követőben. Akárcsak a nagyi bennünk... A kovászt akkor kezdtem el használni, miután nagyanyám elmesélte, hogy nagyapám hadifogoly volt a bergen-belseni koncentrációs táborban. Pékként dolgoztatták. Parancsba kapták, hogy a kovászba, az összetevőkön kívül keveijenek egy anyagot, amiről nem tudták, mi az, és megkóstolni, enni sem volt szabad belőle. Kiderült, hogy arzén. Nagyapám története egy konkrét alkotásra is inspirált, amellyel a táborok áldozatainak állítok emléket. Felszeleteltem egy kenyeret, majd a szeleteket sebtapasszal összeragasztottam. Arra utalok ezzel, hogy a vágásokat talán sikerül összeforrasztani, a sebek talán behegednek, de nyomuk marad, elfelejteni nem lehet a sérelmeket. Az idegenségek és rokonságok a másik egység a kiállításon. Ebbe mi tartozik? Az ismeretlenekkel kapcsolatot kereső, idegen arcokkal dolgozó alkotások. Mint a kenyérportrék, vagyis a Talált testek című sorozat. Sírkövekről fotóztam elhunytak portréit, amelyeket aztán cipókon helyeztem el. É fotók nyolc országból származnak. A kenyér a testet szimbolizálja, és mivel a tésztáját élesztővel kelesztik, ez a mű a portrékon látható személyek, illetve az emlékük újraélesztése. Az elmúlást szimbolizálja, ahogy a kenyér idővel megrepedezik, és a repedések mentén lassan elmorzsolódik. Közel áll hozzám a processzuális művészet, amikor egy folyamat, nálam a kovász duzzadása, a dagadás erejének prezentálása a művészet tárgya. A folyamat, változó intenzitással előttünk zajlik, s miután lezajlik, talán nem marad belőle semmi, csak egy emlékfolt. Ebből az egyetlen kiállításból is kiderül, hogy termékeny, nagyon találékony és eredeti ötletekkel teli alkotó vagy. Imádok experimentálni, felfedezni új dolgokat, olyan technikákat, amilyeneket más nem ismer, és amelyek láttán elcsodálkozva kérdezik meg, hogyan csináltam. Ahogy meg kellett találni annak a módját, technikáját is, hogy a fotók a cipókra kerüljenek, a kenyértest részévé váljanak a Talált testek sorozatban. Teljesen véletlenül jöttem rá, és amikor felfedeztem az eljárást, nagyon boldog voltam. Ceruza és ecset helyett rögtön fényképezőgéppel kezdted megörökíteni az emlékeket? Először, alapiskolás koromtól fogva jó ideig rajzolgattam, festeget- tem. Az érettségi után rajz szakra jelentkeztem. Ott jöttem rá, hogy a rajz és a festészet végképp nem érdekel. A fotográfia lépett a helyükbe. Amikor először jártam a sötétkamrában, és a üres fotópapíron a szemem láttára megjelent a kép, azt mondtam, hú, ez nagy boszorkányság. Onnantól kezdve vonz a fotográfia és minden, ami a fényképpel kapcsolatos, az új technikák és a régi eljárások egyaránt. És izgat a kísérletezés, ahogy a kortárs technikákkal, különféle élő anyagokkal vagy tárgyakkal ötvözhetem, kilépve a képsíkból objektté tehetem. De ugyanúgy gondolkodom működő, élő képinstallációk- ban, mint amilyen a kovászkönnyekkel síró Élő emlékek című munkám. Szőke Erika: „Az emlékezés nagyon erős kapocs" (Somogyi Tibor felvétele)
