Új Szó, 2016. augusztus (69. évfolyam, 178-203. szám)
2016-08-13 / 189. szám, szombat
Í18 SZALON ■ 2016. AUGUSZTUS 13. www.ujszo.com Monumentális síkterek Kivágott acélsíkokat rétegez egymásra Németh Marcell fiatal budapesti szobrászművész. A síkokba grafikus jelleggel vonalakat vés, térmélységet tágító elemként. így születnek — aprólékos rajz szerint irányítva a megformált látványt - letisztított formavilágéi reliefjei. N émeth Marcell domborművein az épített, mesterséges környezet viselkedésalakító színterei jelennek meg: urbánus és ipari terek, közlekedési eszközök belső terei, újabban pedig szűkebb életterének helyszínei. Szobor-táblaképein a kudarcra ítélt (tér)íunkcióból a szakrális szépet, a magasztost fogja meg, az ember érzésvilágán átszűrve. A DUNAKT.COM művészeti szimpózium alkalmából 2015- ben a somorjai vmk-ban láthattunk az ipari tájakat ábrázoló Köztes tér című sorozatodból két alkotást. Léptél-e tovább azóta, s ha igen, milyen irányba? A Külső tér című sorozatomon dolgozom folyamatosan, de már más technikai megoldásokkal, eljárásokkal. A munkáim régebbi vonulatán vésést, csiszolást és rozsdá- sítást alkalmaztam. Az újabbaknál viszont nem rozsdát, hanem homokszórást használok, és festek is bizonyos részeket. A téma hasonló, de egyre szűkebbé, személyesebbé válik a perspektíva. A hasonló téma pedig a... .. .az indusztriális és a természetbe épített mesterséges tér. Mindig is foglalkoztattak az olyan színterek, mint a közlekedési terek és a járművek utasterei vagy a távvezetékeket tartó villanyoszlopokkal beépített, akaradagosan megváltoztatott természeti környezet. Már a diploma- munkám is egy villamos utasterét ábrázolta. Olyan terekről készítek munkákat, amelyekben megfordultam, mozogtam bennük, hatottak rám a hangulatukkal, és különféle érzéseket hívtak elő bennem. Sok közülük a gyerekkorhoz köthető, mint például a jóindulattal kialakított szocialista terek, amelyek magasztosak, ugyanakkor magukban hordozzák a kudarcot is, mert nem működőképesek. A szépség és a kudarc kettősségének az élménye jelenik meg a munkáimon. Első alkotásaim széles perspektívát fogtak be, amit szépen lassan szűkítettem. Legújabb munkáimon egy ablak vagy egy ajtó ad keretet a térnek... maga a szobabelső nem jelenik meg a szobron, csak az ajtó vagy az ablak, olyan meghatározó elemként, amely összekapcsol a külvilággal, és az élő természetből közvetít valamit - általában egy növényt - befelé az épített térbe. Három munkából álló sorozatot készítettem ezzel a motívumrendszerrel. Az ajtósat, amely lényegében egy kertre néz, s a külső, természetes környezetből egy fává terebélyesedett bokor jelenik meg. A sorozat másik darabján a tetőablakig nőtt fel a bokor. A Külső tereken azt a megismétel- heteden pillanatot ragadom meg, amikor a fa levelet bont. Nagyon rövid idő, alig nyomon követhető fejlődés. Izgalmas kísérlet volt a fát véséssel grafikusan úgy visszaadni, hogy ne egyszerű rajznak tűnjön. Nem a részletező kérget ábrázoltam, hanem „kifésültem” a fát, elsimítottam. Csak olyan „húst” adtam neki, ami érzékelteti a növény testét. Több munkádon fém villanyoszlopok magasodnak a tájban. A 6-os úton, Paks mellett van egy távvezetékkel átszelt erdős rész. Különleges térélményt ad, ha áthajtasz a magasfeszültségű vezetékek alatt. Ámulatba ejtő, irdadan építményekként tornyosulnak a tartóoszlopok. Az ember abszolút magasztos elképzeléssel abszolút funkcionális tárgyként állítja fel őket. Tartják a távvezetéket, amelyek átszelik az országot, áramot vezérnek. Felfigyeltetőn magasodnak a térben, de csak az ember számára hasznosnak, a természetben idegen elemek. Én látok bennük szépséget, ezért kerestem az ábrázolásuk lehetőségét, de kudarcot is hordoznak magukban, mert rombolják a tájat. Lenyűgöző a monumentalitásuk, ami a szobrászokra mindig nagy hatással van. Izgalmas játék volt vizuálisan visszaadni ezt a teret úgy, hogy térbeli legyen, miközben sík. A szép és a kudarc harmonikus rendben, szépérzékkel van jelen a munkáidon. Igen, mert kitisztítom a tereket, elhagyom a sallangokat. Lefotózom a választott objektumot, a fotót pedig feldolgozom rajzzal, majd a rajzot kivitelezem. Aprólékosan szétszedem, elemzem és összerakom a látványt. Főleg a mostani munkáimat komponálom kicsi darabokból. Kizárólag acélra dolgozol? A sima acéllemezt szeretem a legjobban a kékes árnyalatáért. De dolgozom koracélra, ami sárgásabb, más ötvözet. Készítettem munkát corten lemezből is, amelybe nem hatol mélyre a rozsda, csak felületi rozsdásodást lehet elérni. A végeredmény valahol ugyanaz, hiszen acéllemez ez is, az is. Megvésem, kivagdosom az elemeket, összehegesztem, lecsiszolom, majd homokszórok ott, ahol kell, ahol fényesíteni akarok még, hogy tükröződjön. Ezzel a technikával gyakorlatilag domborművé válik a sík acéllap. Agresszív munka, mert a véső nem ceruza, meg kell küzdeni vele, hogy arra menjen, amerre én akarom. Itt nincs lehetőség arra, hogy ha félremegy, kiradírozzam és átrajzoljam a vonalat. Tehát nem úgy alkotsz, hogy a látott tájat visszaidézed az emlékeidből, és acéllemezre viszed? Szobrot nem lehet ezzel a klasszikus festői hozzáállással alkotni. Minden az alkotói folyamatot indító rajznál kezdődik és dől el. A rajzoláskor némileg meg tudom élni, amit a festő él meg ecsettel a kezében. De sokkal monokrómabban, kevésbé tónusosán, kevésbé grafikus módon, abszolút szobrászi hozzáállással rajzolok. Az egyvonalas rajzba is téri képet képzelek. Mindig pontosan úgy fejezel be egy-egy munkát, ahogy a rajzon eltervezted? Nálam mindig mindennek sikerülnie kell. Van, amikor jobbra sikerül, van, amikor meggyőzőre. Azt nem hagyom, hogy rosszabb legyen. Kifejezetten erőszakos alkotótípus vagyak, aki beleerőlteti a szándékát az anyagba. Nem az a művész vagyok, aki hagyja élni az anyagot. Hagyom, természetesen, de kifejezetten erős elképzelésem van a végeredményt illetően. Fontos, hogy amikor az ember nekiáll dolgozni, tisztán lássa, milyen műveletekkel hova tart és hova akar eljutni. Avéleden nálad nem alakíthat? Létezik szerencsefaktor. A hengerelés és a homokszórás apró felszíni fodrozódást eredményez. Egyik, villanyoszlopos munkám olyan hátteret kapott ezzel az eljárással, amely tökéletesen formázza az égboltot. Ez nem volt benne eredetileg, szerencse kellett hozzá. Milyen körülmények között tudsz a legjobban alkotni? Nem jó, ha elharapózik körülöttem a rendedenség. Nekem nem kellenek sallangok, nincs szükségem emlékeztető támaszokra, elkészült munkákra, amelyekre vissza kell tekintenem, hogy tudjam, mit csinálok Mindig pontosan tudom, merre tanok A legjobb, ha a környezetemben nincs zavaró tényező. Fehér falak, szürke padló - számomra ez az ideális. Szóval, fontos a rend. Abszolút inspiráló. Ha rendedenség van körülöttem, egy picit rendedenség van bennem is. Először a munkáimban kezdtem el kiélni ezt az igényemet, mostanra pedig a mindennapjaim része lett a rend. Nem jó, ha az anyagcsiszolás közben a por rászáll a kész alkotásokra. Vigyáznom kell, hogy ne bántsam a saját munkáimat. Én nem tudok úgy dolgozni, mint egy festő, hogy nem koszol maga körül. De festesz te is, legalábbis néha az acélszínű térben kiszínezel egy- egy motívumot Az első munkáimnál a rozsdásítás is eredményezett egy színt, a patina elérése is ilyen játék. Az is színez. Izgalmasnak találtam, hogy valamely térelemet, amelyet hangsúlyozni akartam, erős színnel kiemelek. A kéményes munkámon jelent meg legelőször a festék. Egy panelépületekkel körülvett erőmű környezetében a fém villanyoszlopok és a kémény teljesen abszurd térszituáció számomra, de szép. A panelok, az erőmű és a fémoszlopok geometrikus éleinek szikár rendszerében megragadott a kémény formaisága, tisztasága. Ezt emeli ki a szín. Mi ihletett az olyan közösségi terek feldolgozására, mint a metró, a mozgólépcső, a villamos utastere? Nagyon sokat közlekedtem e terekben, s közben figyeltem, hogy az emberek mennyire alkalmazkodnak. Arctalanná válnak, nem felszabadultak, nem néznek egymásra, kerülik egymás tekintetét... a környezet formálja őket. Pontosan olyan iparivá válnak, mint amilyen a tér. Az embereket is megmutatom a tér által vagy azon keresztül. A términőségekkel az azt létrehozó, az azt használó és az abban létező emberek gondolkodásmódját, érzéseit, hozzáállását próbálom közvetíteni. Műteremtársam, Kondor Attila munkáiban példaértékűként idézi meg a régi, archaikus épületeket, amelyek egyben visszavágyódást is kifejeznek, én meg pont ellenkezőleg. Kutatom a tárgyaimban a szépséget, de nem nyújtják azt a tökéletes csodálatot, amivel egy római kori vagy egy görög épület tud eltölteni. Ha nem a csodálattól, akkor mitől misztikusak a tereid? Attól, hogy kitisztítom a környezetet, és letisztult formákkal ábrázolok. Bizonyos fegyelmet, rendet megtartva szakrálissá válik a tér. Ezt a jelleget erősíti, hogy amiként az ember a templomban megtanul bizonyos viselkedési formát, mondjuk, a közlekedésben is megtanulja az élni hagyás ceremóniáját, hogy ne zavarja a másikat. A legtöbbször a „munkáim” kifejezést használod. Végül is: mik ezek? Reliefek. De én szobrot szoktam mondani, mert semmiben sem kevesebbek a megmintázott egész alakos, figurális munkáknál. Egy kicsit grafikus, egy kicsit festői, játszom a fénnyel, belefestek, de mégiscsak plasztika. Öntéssel is próbálkoztam hasonlót létrehozni, de nem működött. Visszatértem az eredeti elképzelésemhez. Igazolva látom, hogy jól tettem. Grafikus módon is lehet bánni a vaslemezzel, tehát lehet vonalat képezni a felületébe. De ki kellett találnom az eszközöket, mert nem volt előképem. Ahogy elkezdtem, a gyakorlat rádöbbentetett, nem olyan egyszerű, hogy fogod a kalapácsot, a vésőt, és végigvésed. A vas pattog, elmászik az asztalról. Ha félreütök, kijavítha- tadanná válik. Kiktől kaptad meg azt az étzést, amely a te érzés- és alkotóvilágodhoz közeli? Sok szobrász hatott rám. Rengeteg művészeti könyvet olvastam, segítettek az eligazodásban. A legerőteljesebb élményeket Spanyol- országban, San Sebastianban és Bilbaóban szereztem, eredetiben látva Eduardo Chillidát és Richard Serrát. Olyan módon tudtak alkotni, ahogy nekünk talán soha nem lesz lehetőségünk. Hatalmas munkákat sikerült megvalósítaniuk, mert egy egész gyárat, hajóüzemet fel tudtak fogadni a kivitelezésre. Egész életemen át magammal viszem azt az emelkedett élményt, amit a szobraik közelsége nyújtott. Ámulatba ejtett az a hozzáállás, amit a Guggenheim Múzeumban tapasztaltam. Megtisztelik a szobrot a térbeli elhelyezéssel. Hagyják létezni, érvényesülni. Egész termet szánnak egyeden szobornak, és nem kis tereket. A ragyogó fehér falak közt élnek, élni tudnak a művek. Idehaza ritkán látom ugyanezt, de ilyesmire vágyom! Tallósi Béla Németh Marcell (Fotó: Szkárossy Zsuzsa)
