Új Szó, 2016. augusztus (69. évfolyam, 178-203. szám)
2016-08-13 / 189. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2016. AUGUSZTUS 13. 19 Kínai tartózkodásunk utolsó szakaszára visz- szatértünk Lijiangba. M ielőtt elutaztunk Hongkongba, meghívtam vendéglátóinkat egy igazi magyaros csirkepaprikásra. Szinte mindent sikerült beszerezni hozzá, csak a tejszínnel volt egy kis gond, mivel a naxik semmilyen tejterméket nem fogyasztanak. Végül egy kis kávétejszín megoldotta a problémát. Most, visszatérésünk alkalmából a család várt ünnepi vacsorával: baobaóval (ezt mi knédlinek hívjuk, pontosan úgy is készül, olyan az íze és az állaga is) fekete tyúkkal, babával (ezt meg lángosnak hívjuk, szintén ugyanúgy készül, még a mérete is egyezik, csak errefelé csilikrémmel vagy ízletes erjesztett szójával eszik). Rögtön a következő napon nekifogtunk a programunk végére tervezett művészeti találkozó szervezésének és a performanszok előkészítésének. Napokat töltöttünk Lijiangban kőfaragót, üvegest, bádogost, nyomdát keresve. Közben egy eldugott kis utcában találtunk egy halas kő-hotpot vendéglőt. Az aznapi ajánlatuk helyi hal volt. Az asztalon lévő kőedényben előkészítették a halat, a zöldségeket, a fűszereket (a hozzávalókat mi válogathattuk össze), majd forrásvizet adtak hozzá. Letakarták valamilyen növényből készült kalappal, és a kőedény aljára szerelt csövön keresztül erős, sistergő gőzsugárban 10-15 perc alatt megpárolták. Rendkívül ízletes volt, soha nem ettem ennél finomabbat. A meglepetés otthon várt, amikor utánanéztünk, mit is ettünk. Földünk egyik legősibb halfajtája, a kínai tok (acipenser sinensis) egy fiatal példányát szolgálták fel nekünk. Ez a hal akár nyolcméteresre is megnő, több ezer kilométert úszik a tengerből a Jangce folyó felső folyásáig, hogy világra hozza utódait. Mivel rengeteg gátat építettek ide, már nem tud felúszni az ívóhelyére. Több programot is indítottak a faj megmentésére. Ma a pandával együtt Kína legveszélyeztetettebb állata. Tilos halászni, és még a mesterségesen tenyésztett példányait is csak különleges engedéllyel rendelkező vendéglők szolgálhatják fel. Jó étvágyat a lelkifurdaláshoz. .. A Lijiang Stúdió tulajdonosa, Jay és egy újabb amerikai művész, Madeline is megérkezett, s miután egyeztettük velük a tervezett programot, ők is beszálltak a találkozó szervezésébe. Jay ráadásul bejelentette, hogy a kiállítás és a találkozó produkciós költségeit is állja. Először egy négynaposra tervezett performanszon kezdtünk dolgozni. Sokáig gondolkodtunk, hogy a megoldadan szemétszállítás miatt szinte mindenhol előforduló szemétlerakatok, a tonnaszám használt peszticidek és műtrágyák vagy az emiatt az őszibarackfákon egyenként speciális papírzacskóba csomagolt gyümölcsök látványával kezdjünk-e valamit. Ráadásul a környéken egy cég óriásplakátokon hirdette és joghurthoz hasonlította (sic!) iható műtrágyáját (és ez nem túlzás). Az ivóvíz szinte mindenütt szennyezett. A talajvíz 80 cm-es mélységben elérhető, és a kutakat nem fúrják mélyebbre. Megvalósult a művészeti találkozó: elfogadta a meghívást a helyi naxi zenekar és az egyik legismertebb vallási vezető is. Végül azonban az ödetet a környék ma már betiltott kőfejtői, a tó hozzánk közeli mesterséges gátja (amely megakadályozza, hogy a víz a hegyekből a folyóba szivárogjon) és a rengeteg megsebzett hegy látványa adta. Több helyi szakembert és a környéken használt vicces traktorok egyikét is bevontunk a performanszba. Er Ge (a név jelentése két testvér; az én Juhász R, József kínai útinaplója (6.) kínai becenevem 2014 óta Liu Ge, azaz hat testvér), a házigazdánk ragaszkodott hozzá, hogy ő vezesse a traktort. Az első napon nekivágtunk, hogy megtaláljuk a performanszhoz megfelelő követ. Még aznap meglett, a közelben lévő kővágónál méretre szabattuk és hazaszállítottuk. Másnap egy helyi kőfaragó kínai nyelven belevéste a kőbe a következő szöveget: Árnyékot csak az idő vet. Következett a hosszadalmas kézi csiszolás. Er Ge közben megegyezett egy helyi halásszal, aki kölcsönözte a csónakját a performanszhoz. Nanxi pedig egy üvegest talált, aki elkészítette a kővel azonos méretű és formájú üvegedényt. Ezek után mindketten magunkhoz vettük tárgyainkat, és traktorral elindultunk a közeli tóhoz. A követ a csónak elejére helyeztem. Nanxi a csónak hátuljába ült a jókora üvegedényével. Egyeden bambuszrúddal, gyakorlat hiányában komoly erőfeszítések árán sikerült beevickélni a tó mélyebb részére. Itt a követ a tóba löktem, Nanxi pedig megtöltötte az üvegedényét vízzel, lezárta és a hátára kötözte. Elindultunk vissza a traktorhoz. Az én kövem sem volt könnyű, de ő is roskadozott a vízzel teli üvegedény súlya alatt. Hosszú út várt rá a kőfejtőig, ahol pontosan ugyanarra a helyre vitte a vizet, ahol a követ találtuk. Pár napunk maradt a kiállításig és a találkozóig. A 14 tagú helyi naxi zenekar is elfogadta a meghívásunkat. Ráadásul pár nap gondolkodás után elfogadta felkérésünket az egyik legismertebb és legműveltebb dongba (vallási vezető, sámán), aki a hieroglifikus írást is ismeri, és egy nappal a többiek előtt meg is érkezett. Mivel a találkozó egyik programpontja egy időkapszula elkészítése volt, egy idővel kapcsolatos szertartás elvégzésére kértük meg. Végül is 18 művész érkezett a kétnapos találkozóra. Az első napon egyéni performanszok, közös performansz (ún. csoportszituáció), egy jó hangulatú koncert (különleges naxi hangszerekkel, 40-90 éves zenészekkel), valamint magyaros csirkepaprikás várta az érdeklődőket. Lassan megtelt az időkapszula is. Gyermekvállalási engedélytől kezdve az évek óta gyűjtött hajig mindenféle idővel kapcsolatos tárgy került a borítékokba és a vízálló fémdobozba. A dongba egy különlegesen csiszolt, gyűrű alakú követ hozott. Másnap kora reggel megérkezett a kőfaragó, hogy a dátumot és az időkapszula szót rávésse az előre elkészített kőkockára. Amíg ő dolgozott, a dongba elkezdte a csaknem háromórás szertartást. Délután 3 óra körül az időkapszula 10 évre a Lijiang Stúdió udvarának közepére került. 2026. július 10- én itt találkozunk újra. A tartózkodásunk végéig hátralévő négy napban felkerestük a világ egyik legmélyebb kanyonját, a 3800 méter mély Tigrisugrás-ka- nyont (Tiger Leaping Gorge) a naxik szent helyét, a Baishuitaiban levő forrást, amely Kína egyik legnagyobb mészkőteraszát táplálja vízzel és ásványi anyagokkal. Fantasztikus látvány tárult elénk. A Jangce felső folyását a két hete megérkezett esős időszak (július- szeptember) bőségesen felduzzasztottá. Félelmetes érzés volt ott állni egy hatalmas sziklán, a dühöngő Jangce közepén, az 5600 méteres Jade Dragon és az 5400 méteres Haba hegycsúcs között. Az út a kanyon aljába és vissza kb. 6 órát vett igénybe meredek létrákon, alagutakon, csúszós sziklákon és fuggőhidakon keresztül. Az éjszakát egy vendégházban töltöttük a kanyon közepén, majd másnap továbbmentünk Baishuitaiba, ahol a szent forrást éjjel-nappal őrző dongbával elszívtunk egy cigarettát, füstölőt gyújtottunk és készítettünk egy selfit. Hazafelé még megkóstoltuk a yaktúróval töltött pásztorbatyut, egy helyi yi specialitást. Ahogy az hosszabb utazások során történni szokott, már az otthoni ízekre gondoltam, különösen a zsíros kenyérre. Bárhol jártam is, bármit ettem is, ennél furcsább ételt sehol sem találtam. Kínai útinaplómnak ezzel vége. Az írás pillanatában a Fülöp-szi- getek egyik legnyugatibb szigetén, Palawanon dolgozom. Készül az Opus nyári száma és az új verseskötetem... A mellékletet szerkeszti: Lakatos Krisztina. Telefon: 02/59233 427. E-mail: szaton@ujszo.com. Levélcím; Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
