Új Szó, 2016. július (69. évfolyam, 153-177. szám)
2016-07-19 / 167. szám, kedd
www.ujszo.com | 2016. július 19. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Elfogyhat a szufla Kár lenne, ha a Bašternák-ugy a Gorilla-ügyhöz hasonlóan kifulladna A gondolatkísérlet szintjén legalábbis nem zárható ki, hogy ha nincs 1989- ben rendszerváltás, Szlovákia miniszterelnökét ma akkor is Robert Ficónak hívnák, mint ahogy a rendszerváltás „ellenére” is így hívják. Robert Fico már vállalhatatlanul kellemetlenné vált fegyvertársa, Robert Kaliňák brüsszeli, vesszőíutás- sal felérő meghallgatását még a pártállami reflexek mentén próbálta kommunikálni itthon, majdhogynem sikerként magyarázva azt, hogy Kaliňákot darabokra szedték. Diplomáciai források szerint külföldről (is) élénken figyelik az immár önálló életet élő Bastemák-ügy alakulását. A rendszerváltás előtt egy külföldi látogatást tetszőlegesen lehetett volna interpretálni, esetleg elhallgatni, ma már erre szerencsére nincs lehetőség. De míg az ellenzékiek és a külföldi partnerek az európai uniós elnökség miatt lámák üdvösnek a belügyminiszter távozását, a Smer paradox módon éppen emiatt szeretné őt a posztján tartani. Szomorú káderhiányra utalna, ha a legerősebb párt háza táján nem akadna még egy ember, aki képes lenne a rendőrség és az államigazgatás irányítására... Ezzel párhuzamosan a múlt héten az ellenzék szokásos hétfői tüntetése veszitett a lendületéből, a korábbinál lényegesen kevesebben mentek el. E sorok írása idején a tegnapi demonstráció részvételi mutatói még nem ismertek, nem tudjuk, hogy pillanatnyi megingás történt-e a hőségriadó miatt, vagy a Bastemák-ügy a Gorilla-ügyhöz hasonlóan lassan érdektelenségbe fullad. A szervezők hot-doggal és koncertekkel próbálják emelni vagy legalább stabilizálni a létszámot, ami a politikai marketing szempontjából érthető, a civil kurázsi szempontjából viszont sajnálatos, hiszen ilyen disznóság esetén kategorikus imperatívuszból kellene demonstrálni. A tüntetések sikerével kapcsolatban a sajtó is szkeptikus, tartózkodó. Szlovákiában nincs hagyománya az utcai politizálásnak. Hogy miért, az külön tanulmányt érdemelne, nem- zetkarakterológiai okoknak éppúgy szerepük lehet ebben, mint az „úgysem változik semmi” össztársadalmi frusztrációjának. így már az is diszkrét sikerként értékelhető, hogy tegnap ötödik alkalommal sikerült megrendezni a „Bonapartyt”. Egyidejűleg azonban jó lenne azt is látni, hogyan tovább. Az ellenzék az emberek utcára hívásával nyáron nehéz vállalást tett. A hadviselés és az időjárás kapcsolata az ókortól napjainkig komoly szak- irodalommal bír. Ha a Bastemák- ügy ben nem kerülnek elő újabb információk, szeptemberig, hat meleg hét alatt elfogyhat a szufla. Ha nem ezrek, csak százak fognak tüntetni járni, az még akkora nyomást sem fog gyakorolni a kormányzatra, mint az eddigi megmozdulások. Márpedig nem valószínű, hogy külföldről komolyabb nyomást fejtenének ki a sárosnak tűnő belügyér távozása érdekében, így ezt a csatát itthon kell megnyerni. Kaliňák menesztése azonban semmiképp sem tekinthető magának a célnak, csak egy nagyon hosszú társadalmi tisztulási folyamat első állomásaként képzelhető el. (Ľubomír Kotrha karikatúrája) Nem hasad tovább? GÁLZSOLT 7 jabb repedések jelentkeztek a brexit után az uniós integrációU ban. Csak két példát említve: az olasz bankrendszer rogyadozik, ám a megmentése szembemenne az alig kész bankunió szabályaival; a nyugati tagországok tovább korlátoznák a szabad munkaerő-áramlást. Csődbe mehet a világ legrégebben, 1472-től működő bankja, az olasz Monte dei Paschi di Siena, a harmadik legnagyobb itáliai pénzintézet. De ez csak a jéghegy csúcsa, a két legnagyobb bank, a Szlovákiában is jelenlévő UniCredit és az Intesa Sanpaolo (a hazai VUB anyabankja) részvényeinek árfolyama mintegy egyharmaddal csökkent a brexitet követően, ugyanis a britek által okozott bizonytalanság még jobban felszínre hozta az eddig is ismert problémákat. Ha az év elejétől nézzük, az olasz bankok értékének több mint a fele elszállt a tőzsdékén. A fő gond az, hogy az olasz bankrendszer 360 milliárd eurónyi rossz hitelt (az összes hitel és a GDP mintegy ötödé) görget maga előtt, és sürgősen állami mentőövre lenne szüksége, hogy elkerülje az összeomlást. Ez azonban két okból is nehezen elképzelhető. Egyrészt Olaszország a GDP 135 százalékára rúgó (állam)adósságheggyel az egyik legjobban eladósodott uniós tagország. Az államadósságot masszívan megnövelő bankmentés ezért nagy rizikóval járna, már csak a nagyságánál fogva is. (Az olasz gazdaság a negyedik legnagyobb az EU-ban, de az állam- adósság abszolút mértékét tekintve az első). Másrészt, a még nem teljesen kész bankunió szabályai szerint először a részvényeseknek és a befektetőknek, majd egyes betéteseknek kellene állniuk a veszteségeket (angolul „bail-in”), csak azután jöhetne az állami mentőöv adófizetői pénzen („bail-out”). Vagyis még meg sem száradt a tinta a szabályokon, máris kivételt kellene adni az olaszoknak... Bár a bankuniós szabályok logikusak, az olaszoknak is van egy-két érvük. Először is, pontosan ilyen állami bankmentések folytak az uniós tagországokban a 2008 utáni időszakban, vagyis az olasz kormány most csak késve tenné meg azt, amit a többiek már korábban megtettek. Másodszor, 200 milliárd euróra becsült banki kötvény van kisbefektetőknél (az olasz háztartásoknál) - ellentétben a többi nyugat-európai országgal, ahol jórészt nagy intézményi befektetők birtokolnak ilyeneket. És a kisbefektetők persze azelőtt vettek ilyen kötvényeket, hogy a bankunió szabályai megszülettek volna. Matteo Renzi olasz kormányfő számára politikai öngyilkossággal érne fel, ha veszni hagyná a kisbefektetők pénzét. Ráadásul mindezt az őszre tervezett, alkotmányos berendezkedésről szóló népszavazás előtt, amelyre feltette politikai jövőjét. Újabb szép példa az uniós válságok egész sorára, ahol a nemzeti meg az uniós politikai/gazdasági logika üti egymást és csak rossz megoldások vannak. De a nemzeti érdekek is egymásnak feszültek azzal, hogy a poszt-szocialista uniós tagországok (Dániával együtt) sárga lapot mutattak a Európai Bizottság tervének, hogy a külföldre küldött munkásokra vonatkozzanak annak az országnak a kollektív szerződései, ahova küldték őket. Az ilyen munkások száma gyorsan nő, ma alighanem bőven kétmillió felett van. A főleg az új tagországokból származó kiküldött dolgozóknak eddig elég volt a célország minimálbérét fizetni, adót meg járulékot a származási országban fizetett utánuk a munkaadó, így olcsóbbak és versenyképesebbek voltak - ez szociális dömpinget jelent a franciák, németek, belgák stb. meg ay Európai Bizottság szó- használatában, ezért akarnák bevezetni, hogy a kiküldött munkásokra ugyanazok a bérek és szabályok vonatkozzanak, amelyet az adott országban a szakszervezetek kiharcoltak. Ez akár kétszeres, vagy még nagyobb bérköltséget jelentene, és gyakorlatilag megszűntémé a munkaerő kihelyezésének értelmét, valamint korlátozná a szabad munkaerő-áramlást az unióban. Mondani sem kell, csak rossz hírek az uniós integráció jövője szempontjából. Belügyminiszter úr, üzenete érkezett Nagy-Britanniából ki politikai öngyilkosságot akar elkövetni, kevésbé teátrális módot is választhat, mint azt, hogy az Európai Unió egyik legerősebb országát kivezeti a közösségből. Például szólhat adócsalóknak, hogy utaljanak 300 ezret a magánszámlájára. Mindkettő veszettül rossz ötlet és mindkettő vége ugyanaz: fatális végkifejletű öngyilkos merénylet politikai karrierünkkel szemben. De ha már egyszer úgy rendesen hasba szúrtuk magunkat, jobban tesszük, ha gyorsan az emberek szemébe nézünk és őszintén beismeijük, hogy itt a vég. Nem veszi ki magát ugyanis jól, ha azt állítjuk, a tőr a szívünk alatt, amelynek sebéből dől a vér, csak egy karcolás, egy kis bibi, amire apu, ha gyógy - puszit lehel, már szaladhatunk is tovább garázdálkodni a srácokkal a tyúkudvaron. Körülbelül ilyen különbség van 2016-ban az Egyesült Királyság és Szlovákia között. David Cameron a számára vesztes referendum másnapján kiállt és lemondott. Majd pár nappal ezelőtt a parlamentben tartott egy olyan leköszönő beszédet, amely példaértékű minden politikus számára. Teljesítményről, ideálokról, elhivatottságról, múltról és jövőről beszélt komolyan és helyenként elegáns humorral. Befejezni is tudni kell, és lehet ezt úriemberhez, államférfihoz méltón. Persze, ez szemernyit sem változtat azon, hogy jelenleg az évszázad legrosszabb brit miniszterelnökének tartják nem alaptalanul. A brexit mellett ráadásul komoly szerepe van abban, hogy a közelmúlt angliai történései leginkább a Monty Python Repülő Cirkuszának különkiadására hasonlítanak. Röviden összefoglalva: David Cameron buta választási ígérete, saját baráti körén belüli kakaskodása odáig fajult, hogy ma egy párducmintás cipellőjű nőjön ki reggel a Downing Street 10-ből, aki nem tudja eldönteni jobbra vagy balra induljon. (Időnként, biztos, ami biztos visszaáll a lépcsőre integetni, amíg valaki az ajtón át ki nem szól, „balra van a kocsi, Theresa”.) Az már csak hab a tortán, hogy a külügyminisztérium olyan ember kezébe került Boris Johnson révén, aki az elmúlt fél évben nyújtott teljesítményével sokkal inkább kvalifikálta magát a Hülye Járások Minisztériuma, mintsem a külügy élére. Persze, ezért már Cameron nem vonható felelősségre, még ha komoly szerepe volt is abban, hogy a szellem kiszabadult a palackból. Ám a jelenlegi cirkusz ellenére is sokkal jobb, hogy vette a kalapját és távozott. így volt ez korrekt, nem csak „politically”. Nem úgy, mint kis hazánk belügyminisztere, aki úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Az ő esetét összefoglalni sem kell, tele van vele egy ideje minden újság, sajnos, lassan nem csak a hazaiak. Óriási különbség viszont, hogy Kaliňák története sokkal inkább hasonlítható egy krimihez, mint egy kacagtató abszurd komédiához. Minden jelentős politikai elemző egyetért abban, hogy befejezte, nincs politikai jövője, ezért nem szabadna maradnia. Mérhetetlen arroganciáról tanúskodik, hogy mégsem távozik. Pedig biztosra vehetjük, helyére van nem is egy hasonló kiemelkedően megbízható belügyőr. így még csak a saját nyugodt jövőjét sem kockáztatná, ha felállna a bársonyszékből, későbbi alapos nyomozástól tartva. David Cameron említett beszédében elmondta, hogy pártállástól függetlenül minden képviselőnek szorít, mert a politikával jelentős eredményeket érhet el az ember, ha odateszi magát. Majd jött a végszó: „Hiszen, ahogy azt már mondtam, valaha én voltam a jövő”. Majd leült. A képviselők felálltak, vastaps és ováció következett. Micsoda bukás! Másnap a családjával London egyik legjobb negyedébe költözött. Számunkra pedig talán a legfontosabb, hogy ettől találóbb üzenetet a Smer koronahercege sem kaphatna, mert nála hatványozottan igaz, hogy valaha valóban Kaliňák volt a jövő. Valaha, nagyon régen. Most pedig: kalap, kabát!
