Új Szó, 2016. május (69. évfolyam, 101-126. szám)
2016-05-03 / 102. szám, kedd
www.ujszo.com | 2016. május 3. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Betiltani vagy sem? Ha Kotlebáékat feloszlatnák, okafogyottá válna CZAJLIK KATALIN K otlebáék márciusi mandátumszerzése pofonként érte az országot, pedig sok jel utalt rá, hogy a bakancsot és egyenruhát viselő kigyúrt fiúkat hamarosan a parlamenti tudósitásokban láthatjuk viszont. Most, hogy az egész ország kellőképpen megdöbbent, azon kezdünk tanakodni, vajon törvényes-e egyáltalán egy olyan párt létezése, amely a háborús szlovák állam követőjének tartja magát. Jellemző az is, hogy nem a felelős állami szervek vetik fel ezt az aggályt, hanem egy civilszervezet. Nagy kérdés, hogy Kotleba pártjának indulásakor mit csináltak azok az állami intézmények, amelyeket fizetünk, illetve, hogyan létezik, hogy egy primitív trükkel (ebben a konkrét esetben a Borbarátok Pártjának megszerzésével) bárki bármilyen pártot létrehozhat Szlovákiában. Most azonban a téma súlyosabb része, jelesül: betiltani-e vagy sem? Nem mellékes a szakértő véleménye, mely szerint ezzel a lépéssel csakis Kotlebáék malmára hajtanánk a vizet, akik így még inkább mártírszerepben tetszeleghetnének. Igen ám, de ha egyszer komolyan vesszük saját törvényeinket, akkor a Mi Szlovákiánknak minden bizonnyal nincs keresnivalója a hazai pártok között. Akkor hát mi legyen? Ez a kérdés azonban alighanem akadémiai marad, ugyanis nehezen várható, hogy a Főügyészség, a Smer jelöltjével az élén, a párt feloszlatását javasolná. Kotlebáék megjelenése a színen ugyanis nemcsak a Smemek kedvez, hanem az egész kormánykoalíciónak, amely magát a létezését igazolja a „szélsőa „történelmi" koalíció ségek elleni harccal”. S mint azt nemzetközi tapasztalatok alapján is tudjuk, ennek apropóján sok mindent le lehet nyomni egy fiatal demokrácia torkán. Ellenkezőleg, ha Kotleba pártját mégis feloszlatnák, szükségtelenné válna a „történelmi” koalíció is. Mit sem változtat azonban a tényen, hogy az, ami Kotlebáékat életre hívta - az emberek frusztrációja, a kilátástalanság és gyűlölet a „parazitákkal” szemben, megspékelve a gombamód terjedő álhírekkel és összeesküvés-elméletekkel -, szép csendben egyre duzzad, s már rég túlnőtte az erre hagyományosan legfogékonyabb szociális rétegek köreit. Félő, hogy ma még be sem látjuk, mi lehet ennek az új társadalomformáló erőnek a rádiusza. Itt is érvényes azonban, hogy az elutasítás helyett/mellett a probléma valódi megértésére van szükség, hogy az igazi okokat kezelni tudjuk. Enélkül minden intézkedés csak kozmetikázás lesz. Újabb költségvetési blöff GÁLZSOLT M egszületett Szlovákia aktuális stabilitási programja a 2016-2019-es időszakra. Magával a programmal nincs is semmi baj, csak valószínűleg ezt sem fogják betartani. Lássuk, mi minden utal erre. A stabilitási programokat az eurózóna tagországai nyújtják be az Európai Bizottságnak és a Tanácsnak, államháztartásuk tervezett alakulásáról az uniós Stabilitási és Növekedési Paktum keretében (az eurót nem használók ún. konvergenciaprogramokat küldözgetnek hasonló módon). Lényegük, hogy az EU tagországainak a GDP három százaléka alatt legyen az államháztartási hiánya, és középtávon kiegyensúlyozott (nullszaldós) költségvetést érjenek el. Az előbbit Szlovákia 2013-tól (ismét) teljesíti, az utóbbit pedig rendszeresen megígéri, aztán rendszeresen halasztgatja a céldátumokat úgy, hogy mindig 3-4 év múlva tervezzük elérni a nullszaldót... Most sem történik ez másként, a pénzügyminisztérium által publikált (az uniós szerveknek elküldendő) dokumentum szerint 2019-re kellene elérni a nullához. Csakhogy nem kell túlságosan hosszú távú memória ahhoz, hogy ezt szkeptikusan fogadjuk. A második Fico-kormány első évében (2012) elfogadott stabilitási program 2015-re a hiány 1,7 százalékra való lefaragását jósolta. Ehelyett tavaly a hiány (2,97%) hajszál híján maradt csak el a hírhedt három százaléktól. Ez is csak kreatív könyveléssel jött össze: az ország legnagyobb PPP-beruházása, vagyis a Pozsony körüli D4-es autópálya-körgyűrű nagy részén meg az R7-es gyorsforgalmi út Egyházgelléig tartó szakaszán az állam által felvásárolt (kisajátított) telkek ellenértékének kifizetését áttolták az idei évre. E nélkül levertük volna a lécet, a hiány 3,5 százalék körül lett volna, mehettünk volna vissza az uniós szégyenpadra (az ún. túlzottdeficit-eljárás hatálya alá). De ez nem is olyan meglepő, hiszen tavaly választási év volt, a kormány engedett kicsit a gyeplőn. 2013-ban ugyan lenyomta a hiányt 3 százalék alá, de aztán a további igyekezet elhalasztódott, sőt tavaly még romlott is az államháztartás helyzete az előző két évhez képest. Vagyis ellenkező irányba mentünk. Az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, a kormány nem is akar ezen változtatni. Lementünk a bűvös határ alá, kikerültünk a szé- gyenpadról, de ennyi elég is, a további konszolidációt ígérgetjük, de a gyakorlatban nem csináljuk. Erre utal a kormányprogram is: a kiegyensúlyozott büdzsét a ciklus végéig, 2020-ig akarja megvalósítani, ami ugye (a tervek szerint) választási év... De szerepel a programban az adósságfékről szóló törvény felpuhításának terve is - ez is arra utal, hogy több költekezést, az adósságoknak tágabb kereteket szeretnének. Az Európai Unión belül eközben egyre inkább egyedül maradunk - az uniós tagországok többsége, ha lassan is, de folyamatosan csökkenti a hiányát, és az EU egésze is a konszolidáció felé halad. Szlovákia szinte az egyetlen tagország, amely a legjobbak közé tartozó növekedési mutatók mellett semmit sem konszolidál. Tavaly a hiány a 28-ból mindössze hat tagországban volt a miénknél magasabb, s ebből csak Nagy-Britannia volt viszonylag jó növekedési pályán. A többiek jórészt a továbbra is válságban szenvedő mediterrán periféria országai. A viszonylag magas hiányok azért veszélyesek, mert kedvezőtlen külgazdasági helyzet esetén (a válság egy újabb hulláma) nem lesz manőverezési lehetőség, és ez azonnali drasztikus megszorításokat tehet szükségessé. Leegyszerűsítve: a válság (2009) óta lassan eltelik a hét bő esztendő, s ez nem lett kihasználva, így könnyen arra kényszerülhetünk, hogy egy szűk esztendőben kelljen gyorsan improvizálva húsba vágó kérdésekben dönteni. Ja bitte, probléma van a sógoroknál is RIGÓ KONRÁD ki megnyúlt képű osztrákokat szeretett volna látni, annak egy hete vasárnap erre megvolt minden lehetősége. Mindössze egy bécsi polgári családnál kellett volna a vasárnap estét eltölteni. Azt az estét, amelyen hatalmas előnnyel nyert az osztrák elnökválasztás első fordulójában a szélsőjobboldali párt jelöltje. Skandallum! Ez hogy jött össze? Ennyire erős a szélsőjobb? Hol ment ez el ennyire? Was ist das? Mintha a közelmúlt szlovákiai sajtójából olvasnánk. Ausztriában soha nem volt szégyen a szélsőjobbot szeretni. A második világháború óta eltelt hetven évben nem igazán történt jelentős nemzeti önvizsgálat, amire valószínűleg szükség lett volna. Ausztria csendesen, békésen építette a második köztársaságot stabil szociáldemokrata (SPÖ) és néppárti (ÖVP) vezetés váltakozásával. Az, hogy a szélsőjobbos Szabadság- pártnak (FPÖ) még azokban az időkben is jelentős támogatottsága volt, amikor Európa más országaiban ez még nem volt divat, senkit nem zavart. A kutya ugat, a karaván halad. Mindenki úgy gondolta, soha nem erősödhet meg annyira, hogy veszélybe sodorja a két standard nagypolitikai formációt. Az utóbbi pár év erre durván rácáfolt. A párt új vezetése „emberarcúbbá” tette az FPÖ-t, már senki nem tagadja a ho- lokausztot, aki közösségi médiában zsidózik, azt kizárják, nyilvánosan nem ujjongnak a fasiszta eszmékért. Egyszóval: látszólagjól fésült, szimpatikus társaság lett. Ám ez senkit ne tévesszen meg, mert egy alaposan átgondolt kommunikációs stratégiáról van szó. A fő csapásvonal nem lehet túl radikális, azzal nem lehet széles tömegeket megszólítani. Burkoltan és regionálisan azonban továbbra is mindent szabad. A lényeg, hogy marad ez az összekacsintás. így lehet, hogy Burgenlandban a magyar és a szlovák munkavállalókról már mint a tatárjárásról beszélnek. Ugyanaz a termék, kapósabb csomagolásban. Ez a modell nem osztrák felfedezés, elég sokan élnek vele ma Európában. Az FPÖ a barátságos arc mellé két nagyon hálás témát is talált: korrupcióellenesség és a menekült- politika. Ismerős? Ennek a felállásnak köszönhetően ma minden harmadik osztrák a Szabadságpártot támogatja. Rémisztő, ha belegondolunk, hogy a hat évvel ezelőtti elnökválasztáson ennek a pártnak a jelöltje nem volt hajlandó egyértelműen elítélni a holokausz- tot, nehogy törzsválasztók forduljanak el a pártjától, és olyan cifrákat nyilatkozott, hogy az emberben megállt az ütő. Az egyértelműen szélsőséges vonal akkor 15%-os eredményhez volt elég. Az új stratégia idén már első körben 35%-ot hozott. Az osztrák példa nem csak az aktualitása végett érdekes. Nem kell ahhoz társadalomtudományi értekezés, hogy lássuk, egy szimpatikus arc, a közös ellenség, egy közérthető téma és a gyűlölet milyen eredményt hozhat. Szlovákiában Kotleba néppártja 8%-kal végzett. A szimpatikus arcot leszámítva nagyon hasonló, egyszerű stratégiával. Nincs kétségem afelől, hogy a 35%-os eredmény ellenére nem minden harmadik osztrák náci, és azt sem gondolom, hogy minden hazai Kotleba-szavazó fasiszta. A realitás azonban az, hogy nálunk a 150 parlamenti képviselőből 14 többségében bikanyakú kopasz, akik arcáról süt az értelem. Mondhatnánk azt is, nincs gond, rossz arcú kidobólegényekre nem szavaznak kisgyermekes anyukák és kontyos tanárnők. Igen ám, de mi van akkor, ha pár év múlva kicsit emberibb kinézetű képviselőjelölteket tolnak előtérbe. Azért ez a gondolat nem annyira bonyolult, hogy ne tudjon megszületni egy bikanyak fölött. Jó lenne, ha ez alkalommal politikusaink tanulnának a múltból, a jelenből, a szomszédtól. Most még megtehetik ezt más kárán. Mert ha más következtetést nem vonnak le a sógorok esetéből, annyit mindenképpen le kell vonniuk, hogy a struccpolitika nem működik. Ellenkező esetben nemsokára megnyúlt képű osztrákok jönnek majd Pozsonyba a mi megroggyant fizimiskánkon röhögni.
