Új Szó, 2016. május (69. évfolyam, 101-126. szám)
2016-05-09 / 107. szám, hétfő
www.ujszo.com | 2016. május 9. KULTÚRA 7 Gép nélkül fotózni, gondolatban írni Pavel Vilikovskýt Az emlékezet bal partján című elbeszélése írásakor magyar kollégája, Nádas Péter inspirálta JUHÁSZ KATALIN Nemrég jelent meg magyarul a Kalligram gondozásában Pavel Vilikovský Az első és az utolsó szerelem című, két hosszabb elbeszélést tartalmazó kötete, amely 2014-ben megkapta az Anasoft Litera díjat, azaz az év legjobb könyvnek választották. Az ikonikus szlovák íróval erről a műről beszélgettünk. Az emlékezet bal partján című történet főhőse Kamii, egy idősödő fotóművész, aki már csak a szemével exponál, mert úgy véli, géppel fotózni nem nagy kunszt. Élete fontos helyszíneinek szellemét igyekszik megidézni, a mai társadalmat pedig szkeptikusan, cinikusan figyeli. Mennyire önéletrajzi ez a figura? Az biztos, hogy az író is írhat gondolatban, nem kell mindent papírra vernie ahhoz, hogy úgy érezze, dolgozik. Azért választottam egy fényképészt, mert érdekel a fotózás, de igazából keveset tudok róla. Nem vagyok kifejezetten vizuális típus, sőt még csak alapos megfigyelő sem. Nem veszek észre olyan apróságokat magam körül, amelyeket mások igen. Inkább „atmoszferikus” típus vagyok, mindenütt az atmoszféra érdekel, nem pedig a részletek. Az embereknek sem az arcát raktározom el, hanem a viselkedésüket, gesztusaikat. Ami pedig napjaink társadalmát illeti, nyilván az én véleményem is megjelenik Kamii gondolatmeneteiben, de nem volt szándékom az ilyesfajta kinyilatkoztatás. Soha nem éreztem késztetést a közéleti szereplésre, társadalmi vitákban való részvételre. Még csak változtatni sem akartam semmin, mert nem érzem úgy, hogy eléggé ismerném a világot ahhoz, hogy változtassak rajta. Változik az nélkülem is! Nem éppen abba az irányba, amerre szeretném, de ez mellékes. Viszont nagy élvezettel hasonlítja össze az elmúlt rendszert ezzel a mostanival. Tulajdonképpen szinte minden könyvében ezt teszi. Tényleg? Meglehet. Nem vizsgál- gatom a köteteimet ilyen szempontból. Mindkét rendszerben éltem és figyeltem a folyamatokat. Két egymástól gyökeresen különböző társadalmi struktúrában mozogtam és próbáltam boldogúlni. És persze fiatalon nekem is voltak terveim, várakozásaim, fontos fordulópontok az életemben. Ilyen értelemben érdekelnek a saját hőseim is. A hozzáállásuk izgat, nem pedig az, hogy mivel foglalkoznak. A fotós története sem a fotózásról szól, Kamii lehetett volna bármi más. Elmesélem, miért lett épp fényképész. A szlovéniai Vilenicai Irodalmi Fesztiválon találkoztam Nádas Péterrel, akiről köztudott, hogy fotósnak sem utolsó. Hallottam, ahogy valaki megkérdezi tőle: miért nincs nála gép, ha annyira szeret fotózni. Azt válaszolta: a jó fotósnak nincs szüksége gépre. Ez a mondat adta az inspirációt, tulajdonképpen ebből született Kamii karaktere. Mert valóban az a lényeg, hogy mit raktározunk el az agyunkban, a lelkűnkben, nem pedig az, hogy mennyit kattintgatunk a géppel. Kamiinak van egy teóriája a „használati felületről”. Ez valamiféle lelki bőrfelület, amelyen keresztül érintkezünk egymással. Vagyis amikor az emberek jelleméről vagy személyiségéről beszélünk, tulajdonképpen erre a használati felületre gondolunk. Ezt felnőttkorára mindenki kialakítja. Eldönti, mit és mennyit kiván megmutatni magából a külvilágnak. Mi az, ami segíti őt a másokkal való kommunikációban, és mi az, ami gáp a v e 1 vilikovský az első és az utolsó maxajszs U b q y s niPJOj HÍJ«« T * * s f u a b 8 tolja. De ez nem pejoratív kategória, mert a legtöbbünknél nem tudatos, hiszen ha az lenne, akkor már manipulációról beszélnénk. Egyszerűen azt használjuk, ami segít minket, és nincs is idő, illetve lehetőség arra, hogy az ember felfedje lelke mélyebb rétegeit. A használati felület a zökkenőmentes érintkezést szolgálja a mindennapokban. Van, aki tehetségesebb ebben és van, aki kevésbé? Igen, vannak, akiknek ez jobban megy, ügyesen tudnak élni vele. Nem befolyásolásról beszélek, hanem valamiféle szociális empátiáról. Például amikor nem mondjuk ki azonnal, amit gondolunk, mert figyelembe vesszük a másik érzéseik illetve felniéi] ük az esetleges reakcióját. És önnel mi a helyzet? Most azt kellene válaszolnom, hogy nekem ez remekül megy, hiszen író vagyok. Az igazság viszont az, hogy szociális autistának tartom magam. Hiába tűnik úgy, hogy szeretek beszélgetni, a legszívesebben egyedül vagyok. Ha öten ülünk egy asztalnál, az már sok nekem, még akkor is, ha mind a négyüket kedvelem. Egyszerűen nem tudok mindenkire figyelni, az összes jelenlévő „használati felületet” tiszteletben tartani. Egyszerre csak egy beszélgetőpartnerrel boldogulok jól. Ezért tudatosan kerülöm az ilyen helyzeteket. De ha úgy alakul, képes vagyok alkalmazkodni, nem menekülök el. Ez azért van, mert ön megfigyelő típus? Valamennyire tényleg az vagyok, de nem viszem túlzásba, például nem képzelek történeteket konkrét emberek mögé, illetve nem igyekszem minden áron megfejteni a motivációikat. Azt szeretem, ha észrevétlen maradhatok, és senki sem zavar a megfigyelésben. De sehova nem érkezem eleve ezzel a szándékkal. Egyébként a kor előrehaladtával ez a képesség is tompul, és a kíváncsiság is lohad. Ahogy öregszik az ember, egyre kevesebb a váratlan helyzet, az új benyomás, és nem feltétlenül akar már mindenről tudni. Hogyan viszonyul a „posztmodern író” bélyegéhez? Nem tartom sértőnek, de nem is igyekszem megfelelni ennek a besorolásnak. Sőt: épp azt tartom realista hozzáállásnak, amikor kész vendégszövegekkel dolgozom. Mert azok a szövegek ugyanolyan valóságosak, mint mondjuk egy szoba, amelyet leírok. Az első és az utolsó szerelem második elbeszélése, A negyedik nyelv tele van ilyesfajta valósággal. Olyannyira, hogy számomra szinte a posztmodern iskolapéldájának tűnt. Nos, az unokanővérem rögzítette az édesapja, vagyis az én nagybácsim élettörténetét, aki 95 évet élt, de 90 éves koráig senkinek nem beszélt arról az elképesztő hányattatásokkal teli útról, amelyet tizennégy évesen abszolvált Dél-Oroszországból Csehszlovákiába. Ez az elbeszélésben szereplő első történet. Itt-ott rövidítettem rajta, de túl sok dolgom nem volt vele. A gulágot megjárt emigráns története is igaz, azt a feleségem kolléganője mesélte el, és tényleg semmit sem színeztem ki, hiszen realista vagyok. Ugyanez a helyzet az angol fogságba esett német tisztek mondataival is, őket lehallgatták a fogolytáborban, aztán húsz évvel később nyilvánosságra hozták a felvételeket. Szóval ilyen kis mozaikdarabkákból igyekeztem összeállítani a huszadik század képét. Az elbeszélés mottója egy Tuvia Rübner-idézet, amely így hangzik: „Pozsony háromnyelvű város volt. A negyedik nyelv a hallgatás.” Ez az elhurcoltak és a meghurcoltak hallgatása, akiktől sokáig senki nem kérdezett semmit. Az én főhősöm, egy pozsonyi nyugdíjas viszont kíváncsi a történeteikre. Mert szerinte az oral history az igazi, autentikus történelem. Amikor aztán ezek az élettörténetek papírra kerülnek, sokan fikciónak hiszik őket, illetve azt mondják, hogy ilyet tényleg csak egy író tud kitalálni... II. János Pál életéről készít eredeti musicalt a nyitrai színház Hivatása: pápa címmel új szlovák musical kászül a nyitrai Andrej Bagar Színházban, amely II. János Pál áletót dolgozza fel. A librettót és a dalszövegeket jegyző Daniel Hevier elmondta, a szövegkönyv nem ódái áhítattal közelít II. János Pálhoz, hanem olyan karizmatikus személyiségnek tekinti, aki teológiai küldetése mellett fontos politikai és diplomáciai szerepet töltött be egy olyan világban, ahol átalakultak a hatalmi érdekek és rendszerek dőltek meg. „Nemcsak a katolikus egyházfőt akarjuk megmutatni, hanem azt a szenvedélyes embert is, akinek rengeteg külső és belső harcot kellett megvívnia” - tette hozzá Hevier. A musical zeneszerzője Dusík Gábor. Svetozár Sprušanský, az Andrej Bagar Színház dramaturgja szerint „igazán monumentális” előadásra készülnek, melybe a társulat csaknem valamennyi tagja és számos vendégművész bekapcsolódik. Azt egyelőre nem tudni, ki lesz látható II. János Pál szerepében, az viszont eldőlt, hogy a Hivatása: pápa című musicalt lengyel vendégrendező - Woj- ciech Koácielniak - állítja színpadra. A zenés darabot a tervek szerint még idén novemberben bemutatják. Az eredeti szlovák musical része a 2016/2017-es, monotematikus évadnak, amely a Made in Slovakia címet kapta, s amelyben kizárólag kortárs szlovák szerzők műveit állítja színpadra az Andrej Bagar Színház. Nem a Hivatása: pápa az első zenés darab, amelynek középpontjában a néhai katolikus egyházfő élete áll: a Vatikánváros melletti római auditóriumban röviddel II. János Pál szentté avatása előtt mutatták be ä Ne féljetek! című „operamusicalt”, a krakkói Tauron Arénában pedig 1917 elején lesz az ősbemutatója a Karol című lengyel musicalnek. (TASR, as) A krakkói előadás II. János Pál pápája Jacek Kawalec lesz, a nyitrai főszereplő még ismeretlen (Képarchívum) Pavel Vilikovský (A szerző felvétele)
