Új Szó, 2016. április (69. évfolyam, 75-100. szám)

2016-04-23 / 94. szám, szombat

www.ujszo.com | 2016. április 23. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 A miniszterelnök szívügye közügy A titkolózás csak felerősíti a bizonytalanságot és a találgatásokat a MÓZES ' Šjt. SZABOLCS <• I .........................a;., R o bert Ficót tegnap megműtötték, Andrej Danko jövő héten kerül sorra. Az előbbinél ta­lálgathatjuk, mi baja volt, van, utóbbi magától mondja el a részle­teket - személyesen, nem ködös közleményekben. Két koalíciós politikus, két párt­elnök, két merőben eltérő kommu­nikációs stílus. Nem kell kétszer mondani, utóbbi a szimpatikusabb és a helyesebb. Alapesetben a be­tegség - akárcsak a válás vagy a szeretők tartása - magánügy, politi­kusoknál viszont nem az. A közvé­lemény hibája, ha mégis sikerül őt ennek ellenkezőjéről meggyőzni. Nem magánügy, ugyanis egy poli­tikus azáltal, hogy közszereplésre adta fejét, a nép képviselőjévé, akár azt is mondhatnánk, hogy az alkal­mazottunkká vált. Jogos az elvárás, hogy tudjuk: hogy van, mikor áll munkába, mennyire jól tudja ellátni alkotmányos teendőit. A politikusok tevékenységére is alapvetően rányomja bélyegét az egészségi állapotuk. Nagyon nem mindegy, hogy ki milyen betegség­ben szenved, mennyit tud vállalni. Hasonló okokból nem mindegy az sem, egy politikus kivel barátkozik, vagy éppenséggel vannak-e szere­tői. Utóbbiak miatt akár zsarolható- vá is válhat, ami egy kormányzati szereplő esetében kész öngyilkosság - főleg a társadalom számára. Fico és csapata az egészségi álla­pot titkolásával ráadásul pont a for­dítottját éri el, mint amit vélhetően akar. Egy miniszterelnök betegsége mindig közérdeklődésre tart számot, azt pedig egy politikusnak nagyon jól kell tudnia: ha valami kiderülhet, az ki is fog derülni. Pláne akkor, ha az újságírók tudják, hol és mit kell keresni - itt ugyebár egyértelmű: a kórházban és a betegséget. A „tit­kosítás” így csak felerősíti a speku­lációkat. Ha minden rendben ienne, miért ne beszélnének róla? - kér­dezheti a választó. Közben nagy valószínűséggel egy rutin beavat­kozásra került csak sor Ficónál, ami után pár héttel a kormányfő vissza­térhet a munkahelyére. Milyen lesz ezután a teherbíró képessége? Hamarosan ez lehet a fő kérdés. A betegség és a műtét, valamint azok a spekulációk, hogy Fico unj a már a miniszterelnökös- ködést (különben 2014-ben miért indult volna az államfőválasztá- son), pedig felerősíthetik a pártján belüli trónutódlási harcokat. Nem, nem kell még Ficót - politikai ér­telemben véve - temetni, ám ezek a jelek nagyobb párton belüli aktivi­tásra késztethetik a trónkövetelő­ket. ÉS HA MÉG KORMÁNYPROGRAMOT IS MEGTANULNÁNK ÍRNI... Hangyák és emberek LAMPL ZSUZSANNA egnap volt a Föld napja. A földről kellene írnom, az életadó, zsíros, fekete földről, amelyben apró lények milliárdjai nyüzsgik körbe a növények mélyen tekergő gyökereit. Csakhogy más is történt tegnap... Az a madár ébresztett, amelyiknek éles, pittyogó hangja van, s amikor hajnalban vijjogni kezd, biztosan tu­dom, hogy itt a tavasz. A városban már reggel a szokásos dugó, a busz lassacskán araszol. A lebontott sör­gyár helyén hatalmas kráter, ponto­sabban munkagödör, mert itt már új ház épül, még csak alapozzák, de a lakások nagy része már eladva. A gödörben sisakos munkások, meg­annyi színes gombostűfej, nyüzsög­nek, mint a hangyák, fúrják bele erő­szakkal a földbe az új épület gyöke­reit. Süt a nap és él a város, akárcsak az a másik, Nyitra, ahova igyekszem. A munkahelyemre háztól házig két és fél óra az út. Amikor délután ha­zafelé indulok, lekésem a buszt, amelyikre előre jegyet váltottam, mert már Nyitrán is dugó van, ott is tülekedik a sok autó, szenvednek és törnek az utak. Felszállók egy másik buszra, amit egyébként nem szere­tek, mert oda kell ülni, ahova a kísérő utasít, és ha félig üres is a busz, a kisasszony akkor is egymás mellé kényszeríti az utasokat. Be vagyunk préselve, mellettem az ablaknál egy fiatal férfi ül, valami sorozatot néz az előtte levő képernyőn. A másik ol­dalon két fiatal nő, az egyik indulás után elalszik. A busz szeli a kilomé­tereket. A férfi nézi a sorozatot. Én épp arról olvasok, hogy 10 százalék alá csökkent a munkanélküliség és az autógyárakban hiányzik a szakkép­zett munkaerő, amikor felébred a lány, és elkezd beszélgetni a másik­kal. A beszélgetés gyenge szó, azok ketten ordítanak, vagy inkább vij­jognak, mint a hajnali madár. A mel­lettem ülő férfi mérgesen tekintget feléjük, de semmi, aztán rám néz. Hát szóljon nekik, mondom. De nem szól, hanem dühösen elkapcsolja a sorozatot, keresgélni kezd, megta­lálja a Becstelen brigantik című fil­met, annak is azt ajelenetét, amikor baseballütővel elintézik a nácit, és ezt kezdi nézni, s robbanás közeli ál­lapotban mindig visszatekeri, sok­szor egymás után, míg meg nem ér­kezünk. Aztán este egy közös baráttól megtudom, hogy meghalt a Déko- vács. Amikor először találkoztunk a rádióban, még diák volt, azt kérdezte a szerkesztőtől, hogy tárcát újon-e vagy jegyzetet. Nagyon tetszett ne­kem, hogy így ismeri a műfajokat, meg olyan kedves mosolya volt. Az évek során aztán kiderült, hogy nem csak a műfajokban jártas. Művelt és tájékozott volt, és érző lelkű, az a fajta, akivel nem kell sokat találkoz­ni, de akit megszeret és számon tart az ember. Jóska!!!! Tegnap a Föld napj a volt. A földé, amiből vétettünk. S amivé leszünk. Agyonlövik őket SERES LÁSZLÓ P edig olyan jó ötletnek tűnt: Törökország kap tőlünk, európa­iaktól egy csomó pénzt, 3 milliárd eurót, amit aztán a török elnök szíves zsarolására nemrég meg is dupláztunk, hogy jól távol tartsa tőlünk a szíriai meg egyéb menekülteket. Jó ötlet volt az is, nyilván, hogy emberkereskedünk, bocsánat, embert cseré­lünk: minden, törökök által befogadott illegális szírért átveszünk egy nem illegálist, aztán majd kvóták alapján szétosztjuk őket. Jó ötletnek tűnhetett az is, hogy beígéijük úgy 80 millió török állampolgár közeli vízummentességét a schengeni zónában, gyertek csak bátran, hely van, jó a kilátás, legfeljebb lesz egy kis sorban állás a Lidi pénztáránál. Az­tán most lassan kiderül, hogyan is biztosítja Törökország a hermetikus migránsmentességet, európai kényelmünket: időnként egyszerűen agyonlövik a szíriai menekülteket. Mint történt legutóbb a szír-török határon, ahol a török határőrök nyolc, a hegyeken átkelő menekültet lőttek le, köztük nőket és gyere­keket, sokakat megsebesítettek. Az egyik férfit lábon lőtték, miközben a kisfiát tartotta a karjaiban, egy másikat karon lőttek. Egy aleppói ügyvéd, aki a csoporttal jött, de sértetlenül jutott át az országba, azt mondta, a török határőrök naponta lőnek le fegyvertelen embereket. Az eset alátámasztja a Human Rights Watch múlt heti állítását, mely szerint a törökök folyamatosan lőparanccsal várják a hozzájuk mene­külőket, és lőnek is civilekre. A sajtó, a nyugati politikusok és civilek többsége pedig valamiért hallgat, holott nem ez volt az első ilyen jellegű hír. Előtte március végén jöttek hírek gyerekek és szüleik agyonlövéséről, akkori becslések szerint az elmúlt négy hónapban 16 migránst öltek meg a határ török oldalán (de jelentések szerint ez fo­lyik ott három éve). Akkor most ehhez adjunk hozzá nyolcat, a többit majd holnap meg azután. (Nem állom meg, hogy meg ne osszam: ha ugyanennek Izrael csak egy töredékét művelné bármely határán, már harsogna az ismert kórus, plusz összeülne és valamit deklarálna az ENSZ sóhivatala.) A török deal amúgy működik, persze. Eleve kevesebben jönnek át mostanában, s ha híre megy a válságkezelés eme legújabb, nem éppen szofisztikáit módja, akkor nyilván még ennél is kevesebb szerencsétlen jön. Csak el kell fogadnunk, illetve, hogy plasztikus legyek, le kell nyelnünk az árát. Es már rég nem csupán arról van szó, hogy Erdogan elnök úr újabb és újabb arcátlan zsarolásait kell lenyelnünk (legutóbb pl. megfordította az alkut, közölte, hogy amíg nincs vízummentesség, ne várja tőlük senki, hogy visszafogja a migránsokat). Arról van szó, hogy meg kell kérdeznünk: akkor is tartjuk-e magunkat a török dealhez, akkor is megéri-e ez nekünk, ha ennek az az ára, hogy Erdogan katonái és határőrei nőket és gyerekeket lőnek agyon a határaikon? Ez előtt az ember előtt fogunk hajbókolni? Ennek fogunk vízum­mentességet adni, ennek fogjuk megengedni, hogy mindent meg­ússzon, hogy követeljen, zsaroljon, hogy ne csak saját országában, de Németországban is tiltsa a szólásszabadságot? Senki nem állítja, hogy észszerű keretek között ne lehetne jéghideg megállapodás Ankarával a menekültek feltartóztatásáról, de ez véletlenül sem azonos az elvtelen, agyatlan, sunyi opportunizmussal. Ha ilyen áron védetjük Európát a török rezsimmel, akkor hamarosan nem marad semmi Európából, amit érdemes lenne megvédenünk. A szerző a HVG munkatársa, a Kapitalizmus blog szerkesztője FIGYELŐ 7000 erkölcscsősz Teheránban Hétezer civil ruhás erkölcsrendőr figyeli árgus szemekkel a tavasz érkezésével fejkendőjüktől (hi- dzsáb) megszabaduló iráni nőket a fővárosban, Teheránban - írta a The Guardian brit napilap. Azon­ban az iszlám köztársaság szigorú vallási szabályai ellen lázadók sem teljesen fegyvertelenek, ugyanis egy okostelefonos applikáció (a neve Gershad) tájékoztatja őket, hol várható éppen ellenőrzés. Hosszéin Szadzsedinia teheráni rendőrfőnök újságíróknak el­mondta, az új, civil ruhás egységek leginkább a helytelen kendővise­lésre, a fejkendő autózás közbeni hiányára, a veszélyes vezetési stí­lusra, az utcai feltűnősködésre, a nők zaklatására és a zajszennyezés csökkentésére figyelnek. A civil erkölcscsőszök nem igazoltatják a szabálytalankodókat, hanem el­küldik feletteseiknek az autó rendszámát, és az alapján behívják őket a rendőrségre. Akik nem je­lennek meg a hívó szóra, azok ne csodálkozzanak, ha később nem biztos, hogy el tudják adni az au­tójukat - figyelmeztettek a ható­ságok. A hír azonnal az iráni közbeszéd fókuszpontjába került. „Bárcsak olyan országban élnénk, ahol az erkölcstelenség helyett a korrup­ció ellen harcolnának álruhás ügynökök” - írta Twitter- bejegyzésében egy felhasználó. Egy másik ékelődött: „Mostantól ne aggódj, ha úgy érzed, hogy kö­vetnek az utcán. Nem tolvaj, csak civil ruhás erkölcsrendőr”. A hidzsáb az 1979-es iszlám for­radalom óta kötelező viselet Irán­ban, bár a hatóságok csak egyre nagyobb erőfeszítések árán képe­sek betartatni a szabályt a nőkkel. Sokakat a büntetés sem riaszt vissza attól, hogy szembemenje­nek a hivatalos állásponttal, és öl­tözködésükkel napi szinten fesze­getik a határokat. Az iráni vezetők, különösen Hamenei és köre ennek ellenére ragaszkodik a fejkendő használatához, míg Haszan Róhá- ni mérsékelt elnök azt jelezte, hogy nem nézi jó szemmel az er­kölcsrendészet új módszereit. (MTI)

Next

/
Oldalképek
Tartalom