Új Szó, 2015. november (68. évfolyam, 253-276. szám)
2015-11-28 / 275. szám, szombat
120 SZALON ■ 2015. NOVEMBER 28. www.ujszo.com Pódiumon és katedrán Beszélgetés Terebesi György hegedűművésszel Terebesi György Franciaország és Németország után Kanadában is sikerrel folytatta a pályáját (A szerző felvétele) T erebesi György, a Kanadában élő magyar hegedűművész 1932-ben született Budapesten. A Zeneakadémián olyan híres mesterektől tanult, mint Zathureczky Ede és Weiner Leó. A beszélgetést - egy gazdag életpálya megismerése mellett - számos magyar vonatkozása teszi forrásértékűvé. A híres hegedűművész, Zathureczky Ede indította el a szólistapályán. Milyen volt a mester szemtől szemben? Remek tanár volt. A „szép hang, a szép nagy hang” volt a kívánsága. Óráit - közismert szigorúságával - rendkívül keményen tartotta. 1954-ben a Goldmark-hegedűver- sennyel mutatkoztam be nála, s a végén teátrálisan le kellett térdelnem, és megesküdnöm arra, hogy hegedűs leszek. Tanulmányaimban szépen haladtam, viszont nagy kiesést jelentett, amikor 1955-ben három hónapra Kínába utazott. Egy tanársegédje, Katona Béla vett át, s úgy átállította a hegedűtartásomat, hogy Zathureczky, amikor újból találkoztunk, a haját tépte. Szinte elölről kellett mindent kezdenem. Kamarazenét Weinernél tanultam. Weiner Leó nevét említi. A visz- szaemlékezések mind „kismesternek” tartják, s a zenei közvélemény is mintha méltatlanul elfeledkezett volna róla. Óriási muzsikusnak ismertem meg, a nagy klasszikusoknál, Beethovennél, Haydnnél olyan fantasztikus módon tanította meg a helyes zenei értelmezést - a frazírozást, a kamarazene kiegyenlítését mint senki más. Másrészt sértett ember volt, s ez látszott is rajta. Egyszer, amikor Zathureczkynél voltam órán, Weiner lépett be, s elkérte Bartók Hegedűversenyének zongorakivonatát. Egy hétre rá hozta vissza „nyolc taktust lehet belőle használni” megjegyzéssel. Weiner zeneszerzőként elkésett vagy nyolcvan évet, közelebb állt Bizet-hez, mint Bartókhoz. 1956 sorsforduló az ön életében is. 1957 áprilisában diplomáztam volna, de a forradalom leverése után, november 13-án elindultunk feleségemmel, pályám igaz támogatójával a határ felé. Az emigrációban Franciaországot választottuk, mivel ott éltek Zsófia rokonai. Még Nancyban, decemberben háromnégy muzsikussal fogtunk össze, és a magyar menekültek javára adtunk koncertet. Telt ház előtt egy Schubert- és egy Beethoven- szonátát, majd Schiffer Györggyel Kodály Duó hegedűre és csellóra című művét játszottam. Folytattam a zenei tanulmányaimat, de mivel a Párizsi Konzervatóriumban hegedűszakon nem volt hely — csupán két idegent tudtak felvenni -, a rivális tanintézményben, a Schola Cantorumban képeztem magam. Egy kitűnő, orosz származású tanárnőnél, LineTalluelnél tanultam. A Jeunesse Musicale is támogatta karrieremet, s egy francia zongoristával együtt elküldött Eszak-Afrikába: Marokkóban, Tunéziában és Algériában koncertezhettünk. Pályám szépen alakult, de nem volt könnyű a helyzetem, hiszen Európa hangversenytermei tele voltak kiváló hegedőművészekkel. Ráadásul apai örömök elé néztem, mivel ekkor már feleségem az első gyermekünket váfta. Azután a pályája Németországban bontakozott ki. Dilemma elé kerültem: további előmenetelemhez francia állam- polgárságra volt szükségem, ezzel viszont katonai szolgálat járt, ráadásul az algériai háború idején. Ekkor jutott tudomásomra, hogy a Müncheni Kamarazenekar koncertmestert keres. Megpályáztam és megnyertem az állást. A kiváló együttessel bejártam egész Európát, különösen emlékezetes maradt számomra egy olaszországi turné Bach Brandenburgi koncertjeivel a műsoron. Dél-Amerikában egy 17 országot felölelő koncertturnén szólistaként vehettem részt. Második koncertturném Dél-Afrikába vezetett. Mivel nem voltam német állampolgár, az egzotikus helyekre ideiglenes útlevéllel jutottam ki. Magyar nevemet mindmáig megtartottam. Később egy Magyarországon kevésbé ismert társulathoz szerződött. Egy újabb ajánlatot kaptam: a Pforzheimi Kamarazenekar hívott koncertmesternek. Nem bántam meg a döntésemet, egyebek mellett számos lemez örökítette meg a közös munkánkat. Az Erato lemeztársasággal rögzítettük a hegedűszólókban bővelkedő Bach-kantátákat és Haydn versenyműveit. Amire különösen büszke vagyok, hogy az egyik utazásom alkalmából megismerkedtem Karl Amadeus Hartmann-nal. A híres német zeneszerző elmesélte, hogy zsidó származású feleségét egy koncentrációs táborba deportálták, ahova önként követte hitvesét. A komponista nemzetközi híre ugyan megmentette mindkettőjüket, fiát viszont már nem tudta kiszabadítani. Dachauban elpusztított fia emlékére Concerto Funébre címmel írt darabot hegedűre és zenekarra. Az özvegye jelenlétében játszhattam el a művet, a Süddeutscher Rundfunk a hangversenyt élőben közvetítette. 1971-ben a Frankfurti Rádió Zenekarának a koncertmestere lett. Mennyire fogadták be a kollégái? Az együttesben sok volt az öreg rutinos zenész, akik állandóan mindenkit szidtak. Engem nem bántottak, de mindig éreztem a lappangó féltékenységet. A szólampróbákat különösen „rühellték”, de ebben nem ismertem kompromisszumot. Az elválásunk sem volt elegáns. Az együttes élén akkor Eliahu Inbal, a neves izraeli karmester állt, neki jelentettem be megmásíthatadan elhatározásomat. Megértette. A Majna parti városban számos magyar remekművet, így Veress Sándor és Rózsa Miklós hegedű- versenyét is feljátszhatta lemezre. Rózsa Miklós elégedett volt munkámmal: „Heifetz után ez tényleg nagyon jó” - mondta. Egyébként a művet a szerző Heifetznek ajánlotta. Veress Sándorhoz egy korábbi emlék is köt: a nagy magyar zeneszerző 1949-ben hagyta el az országot, mi viszont ezt követően egy nyári koncerten játszottuk Simon Alberttel a Nógrádi verbunkos című opusát. Valaki odajött, hogy ismerős neki a darab. A politikailag veszélyes időben Simon találta fel magát. „Nincs szerzője, a mi átiratunk” - mondta. Személyesen is találkozott Rózsa Miklóssal? Hol máshol, mint Hollywoodban. A filmvárosban nagy tisztelemek örvendett, A dzsungel könyve, a Ben Húr vagy A bagdadi tolvaj filmzenéjével örökre beírta a nevét a mozi aranykönyvébe. A 90-es években, a hatalmas házában látogattam meg. Ekkor már nagyon idős volt, elektromos tolószékében jött elém. „Olyan gyönyörűen csinálod” - mondta, miközben a kezemet szorongatta. Majdnem sírt, amikor a lassú tétel interpretációjáról beszélt. Nagyon jó zeneszerző volt és kiválóan hangszerelt. Ha röviden kellene jellemeznem, akkor a „Kodály Hollywoodban” címkét használnám. Az eddig elhangzottak a sikerekről szólnak, volt-e bukás az életében? Kettő-háromra emlékszem, de borítsunk rájuk fátylat: Egy megalázó esetet azért elmondok. A londoni Flesch Hegedűversenynek vannak magyar hagyományai, a névadója, Flesch Károly Mosonmagyaróváron született, s a megmérettetést 1955-ben Kovács Dénes nyerte meg. Amikor elindultam Brahms Hegedűversenyével, angol zongorakísérőm szerint az előadásom példamutató volt, de váratlanul nem jutottam be a délutáni döntőbe. Ekkor ért a meglepetés: a verseny igazgatója, a névadó tanítványa, Max Rostál keresett meg. „Jöjjön hozzám tanulni, s jövőre magáé lesz az első díj” - mondta. Felháborodtam, hogy pont a fair play hazájában működik így egy híres rendezvény. Québecben beszélgetünk. Párizs után ismét felébredt a francia kultúra iránti vágya? 1979-ben Québecbe, a Laval Egyetemre hívtak hegedűtanárnak. A meghallgatáson egy brácsatanár és egy hegedűtanár előtt - egy spanyol zongoristával - játszottam el Bartók I. hegedű-zongora szonátáját, vendéglátóim meg voltak elégedve előadásunkkal. Viszont ezt követte egy hosszabb jogi huzavona, mivel Frankfurtban nem találták utódomat. Végül 1982-ben kezdtem az újvilági karrieremet. Viszonylag jó volt az órák elosztása, így újabb műveket tanulhattam meg, s a koncertekre is becsülettel fel tudtam készülni. Többek között Kabalevszkij, Ha- csaturján, Brahms, a már említett Hartmann hegedűversenyeit játszottam Amerikában és Európában. 80 éves koromban három Beethoven-szonátával, majd egy házi koncerten három Bach-szo- nátával búcsúztam el a közönségtől. Jókor döntöttem visszavonulásomról, mert a koncertről hazafelé menet elcsúsztam, és a karomra estem, az orvosok súlyos kéztörést állapítottak meg. Azért most sem szakadtam el a kultúrától, nagyon sokat olvasok, rengeteget hallgatom a fiatalabb generáció játékát, s felkaroltam két tehetséges fiatalt is. Szó, ami szó, úgy érzem, van mit átadnom. Csermák Zoltán Mednyánszky és a hajóslegény ,ai csavargók, a tolvajok / bámész fiatalemberek / közül egyik sem volt, aki / mosolygott volna, nevetett, / egyértelműen cinkosok / voltak s szerette, szánta őket, I de túl sok volt már a mocsok, / hogy ő is már hideglelős lett / ezektől a reménytelen / szeretkezésektől” - jellemzi Toldalagi Pál Mednyánszky Lászlóról írt költeményében a festő érzékenységének testi-lelki csapdáit, ami a vers végén metaforikus önkasztrációhoz vezet. Perneczky Géza ezt a „köd-alakzatokból és csipkés faágakból formált” „mély-kék, és zöld, meg gesztenyebarna tónusok közé fogott, néha pedig aranysárga reflexek közt derengő” világot afféle privát szerzetesi cellának vélte, melybe Mednyánszky kivált barátja, a hajóslegény és katona Kurdi Bálint halála után zárkózott be. A napokban a 3. pozsonyi Queer Színházi Fesztiválon a Divadlo Fi mutatott be egy vizuális-experimentális, a mozgás- színház elemeit is felhasználó monodrámát Nyuli - Zajko címmel Mendnyánszky és Kurdi Bálint bonyolult viszonyáról. A szerző és előadó Juraj Bakó elsősorban Mednyánszky (többnyire görög betűkkel lejegyzett) naplójegyzeteire támaszkodott, de rögzített hangú emlékezéseket is bekapcsolt. A kiváló dramaturgiá- jú előadás (a dramaturg Garajszki Margit volt) a maradás és a távoliét problémáit ötvözte a létszoron- gatottságból fakadó nyugtalanság w A művészi teremtés romantikája helyett farkasszemet néz a vággyal és művészi önigazolási kényszer vágymunkájával. Az életállomások geográfiája és a lélek topográfiája érzékenyen kopírozódott egymásra. Minden apró elem fontossá vált: a fetisizált, majd a póló fölé felöltött ing a teljes egyesülés metaforájaként jelent meg, a test lecsupaszítása a kitárulkozásévá, a papírhajó-hajto- gatás nemcsak a túlvilágra való kihajózás életmetaforája lett, hanem Kurdi szakmájára is utalt. A Kurdi (azaz Nyuli) folyamatos hiánya miatt állandó feszültségben izzó poétikai tér több lesz erotikus vágyakozásnál vagy holmi metapoétikus fejtegetések kiindulópontjánál: egy folyamatosan létesztétikává váló, aszketikus szenvedéstörténet terévé alakul át. A vászonra vetített Med- nyánszky-aktok, rajzok testének festői megalkotása a művészi teremtés romantikája helyett farkas- szemet néz a vággyal és a kitárulkozás hol erősebb, hol visszafogottabb dinamikájával. Juraj Bakó ügyes színészi játéka több szempontból is erőteljesnek bizonyult: jól érzékeltette mind az érzékiség drámáit, mind a vágyak kétségbeejtően fájdalmas igazolási kísérleteit. Az utazás, az úton levés, a határádépés (Mednyánszky báró vonzódása az alacsonyabb osztályok iránt, a fiúk iránti vonzalom) motívumaira alapozott koncepció a másság permanens otthontalanságát emelte ki, mely azonban teremtő otthonta- lanság, hiszen az otthontalan teljes létével engedi át magát a művészetnek. Mednyánszky fejtegetései test és lélek viszonyáról, a platonizmus sokféleségéről, a Taine-féle gyökérzetig visszakapaszkodó faji ideálról jó arányérzékkel reflektálnak a személyes kitárulkozások intim gesztusaira, a vágy és a másság kreatív, teremtő energiáira. Pavel Petr, a kiváló cseh költő írja Melankólia című versében Med- nyánszkyról: „Fiúkat szerettél / sőt: megkötözött kezű fiúkat szerettél. / Folyton csak rá gondoltál - és ö oly korán elment, / hol van most a te Bálintod?” Mednyánszky is „megkötözött” kezű alkotó lett, az ecset és a toll szinte fallikus alakzattá vált, s a tárgyak és jelenségek az emberi test fiziológiai működését vették át. „Hol van a te Nyulid, a mindig finom és beszédes? / Halála óta újra írsz neki / a görög ábécé titkos betűivel” - mondja ugyancsak Petr. A Divadlo Fi - és kivált Juraj Bakó - a görög ábécé e titkos üzeneteit rendkívüli sikerrel fejtette meg. Csehy Zoltán Juraj Bakó az előadás egyik jelenetében (Fotó: Divadlo Fí)
