Új Szó, 2015. november (68. évfolyam, 253-276. szám)
2015-11-28 / 275. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2015. NOVEMBER 28. 21 Visszaemlékszem az elsős éveimre a pozsonyi filmművészetin. A filmtörténet órán vetített régi szlovák filmekben, ha két szereplő berúgott, annak általában az lett a vége, hogy magyar nótákat kezdtek énekelni. Ez kellemesen meglepett, ahogy az is, hogy a tanáraim mindig szuperlatívuszokban beszéltek a magyar filmesekről, színészekről, és láthatóan nagyon örültek neki, hogy magyar vagyok. Amikor átéltem, ahogy 2011-ben a trencsénteplici Art Film Fest megnyitó gáláján Bán János percekig tartó állótapsot kap, megértettem, hogy a szlovák filmművészetben divat rajongani a magyarokért, és hogy ennek tradíciója van. A cseh, a szlovák és a magyar filmművészet régóta nyíltan és barátságosan fordult egymás felé, nem ritkák az országok közötti vendégszereplések: Cserhalmi György gyakori vendég szlovák és cseh filmekben, ahogy ugyebár Bán János is (csak emlékeztetőül: Jin Menzel En kis falum című filmjének legendás főszereplője). Fordított irányban is találunk példákat, itt van mondjuk Jozef Kroner, aki többször szerepelt Makk Károly, Gothár Péter vagy Janisch Attila filmjeiben, pedig egy mukkot sem tudott magyarul. Ezek a színészek igazából a játékukat, a kisugárzásukat, az arcukat kölcsönözték a filmekhez (ahogy teszi ezt ma például Bárdos Judit), az identitásukat nem, a hangjukat mindig szinkronizálták. A rendszerváltás és a Csehországtól való elszakadás után beérett egy új rendező- és színészgeneráció, amely még nyíltabban felvállalta a szlovák-magyar barátságot. Az utóbbi évtizedben egy sor szlovák filmet bemutattak, amelyekben magyarok játszották a főszerepet. Ezek közül kiemelkedik a Lelki béke (Pokoj v duši, 2009), amelynek százhúszezres nézőszámot hozó, hangos sikerével üzletileg is bebizonyosodott, hogy egy köztudottan magyar színész - Mokos Attila - képes megszólítani a közönséget, és el tud vinni a vállán egy szlovák mozit. Ez a következő évekre még inkább bebetonozta a magyarok jelenlétét a vásznon, és megágyazott a következő lépésnek: a szlovákiai magyar figurák megjelenésének a vásznon. Tehát már nemcsak magyar színészeket láthatunk a moziban, akik szlovákokat játszanak, hanem szlovákiai magyar karaktereket is. Mielőtt rátérnénk a nagyvászonra: ha a szlovák mozgókép magyarábrázolásáról szeretnénk beszélni, muszáj megejtenünk egy rövid kiruccanást a televízió képernyőjére. Emlékszünk még Komárom Lászlóra és feleségére, Ildikóra? A 2006-ban indult Szomszédok (Susedia) című televíziós sitcom fő humorforrása a két szomszéd - egy szlovák és egy magyar - házaspár együttélése volt, megfűszerezve az összes létező szlovák—magyar sztereotípiával, illetve azok karikí- rozásával. Bolondos, bohóckodó magyarjaitól végre nem kellett tartani, sőt, jókat lehetett nevetni velük - vagy inkább rajtuk. A főszereplő szlovákiai magyar házaspár férfitagja szerelő volt, felesége pedig háztartásbeli. Nem tudtak rendesen szlovákul, Ildikó karaktere nagyon lelkesen és nagyon borzasztóan főzött, kedvenc mondata pedig az volt, hogy „Toto nemdopadne dobre!”. Arra valószínűleg senki sem számított, hogy erre a faék egyszerűségű, de valóban újszerű magyarábrázolásra ilyen elsöprő lelkesedéssel fog reagálni a szlovák közönség. A sorozat bődületes siker len, megélt az eredeti egy helyett három évadot, sztárstátusba emelte Rák Viktória színésznőt, és még egy három évados spin-oíf sorozatot is kitermelt, Kutyil s.r.o. címen. Az Ildikó által oly gyakran ismételt, „Toto nemdopadne dobre!” mondat hosszú időre szállóigévé vált, és azt hiszem, külön kutatást érdemelne, hogy szórakoztató-ipari fronton az Elán zenekar Csaba neblázni című száma volt-e nagyobb hatással a szlovák társadalom magyarképére, vagy az, amit az Andy Kraus-Rák Viki duó művelt a tévé képernyőjén. De ezt a szálat most inkább hagyjuk. Az első film a közelmúltból, amelyben mát érdemes komolyabban megnézni, hogyan ábrázolják az alkotók a magyarokat, a Barackliget (Marhuľový ostrov, 2011, rendezte: Peter Bebjak), amely nemcsak hogy Dél-Szlovákiában játszódik (főleg Bogyaréten és Gútán forgatták), de a zenéjét is szlovákiai magyar zenekar, a Ghymes jegyzi. A Barackliget szereplői impulzív, önpusztító, tragikus hősök. A főszereplő egy szlovák nő, aki az igaz szerelmet vágyva kiköltözik a városból egy kis magyar tanyára, hogy az ott lakó két magyar férfival (volt szerelme fiaival) éljen tovább. A filmet átszövi egy erősen romantizáló felfogás: a Csallóköz gyönyörű, misztikus világként jelenik meg, Dunával, harcsákkal, hattyúkkal, szántóföldekkel, barackszedéssel, a falu bölcs öregjével. No meg a túlfűtött vágyakkal élő, balladisztikus sorsú magyarokkal és az általuk elfogyasztott rengeteg barackpálinkával. Bár ez már a maga idejében is kicsit ódivatú személetnek hatott, alapvetően nem ezzel volt baj. Sajnos a film túlságosan gyönyörű tájon élő, túlságosan forrongó lelkű, túlmisztifikált magyarjairól egy idő után a kiváló színészi alakítások ellenére is nehéz elhinni, hogy valódi emberek Tény, hogy az egy képkockára jutó romantikus. szlovákiai magyar életérzés ebben a filmben éri el a legnagyobb értéket, ▲ Emlékszünk még Komárom Lászlóra és feleségére, Ildikóra? A Szomszédok (Susedia) című televíziós sitcom fő humorforrása a két szomszéd - egy szlovák és egy magyar - házaspár együttélése volt. A felvételen Andy Kraus és Rák Viktória. ◄ A Barackligetben a Csallóköz gyönyörű, misztikus világként jelenik meg, Dunával, harcsákkal, balladisztikus sorsú magyarokkal és az általuk elfogyasztott rengeteg barackpálinkával. A felvételen Nádasdi Péter, Tóbiás Szidi és Mokos Attila. A Köszönöm, jól három család életébe nyújt betekintést. A forgalmazási kockázat ellenére az alkotók bevállalták, hogy a film kétnyelvű legyen. (Képarchívum) Magyar arcok a szlovák vásznon viszont sem a nézőközönség, sem a kritikusok nem voltak elájulva tőle. Ez nemcsak az előbb említett egyenedenségnek tulajdonítható, hanem annak is, hogy az átlagos szlovák mozinéző még nem volt felkészülve egy ilyen nagy arányban magyar szlovák filmre. Ügy fest, ebben az időben még ott tartottunk, hogy a szlovákosított (úgy értem, a civil életében köztudottan magyar, de a filmben szlovák szerepet játszó, szinkronizált) magyar színészek kifejezetten népszerűek voltak, de a már szerepe szerint is magyar karakterek sorsa egyelőre egyszerűen nem hozta lázba a nézőket. Prikler Mátyás első filmjének megjelenéséig aztán nem találkozunk ambiciózus magyarábrázolással. A pozsonyi születésű rendező bemutatkozó filmje, a Köszönöm, jól mérföldkőnek számított, hiszen ez volt az önálló Szlovákia történetének első, szlovákiai magyar rendező műhelyéből kikerült játékfilmje. Ezért is várhatnánk, hogy a mű esedeg már jobban kifejti, továbbgondolja a szlovák-magyar kérdést. A film három család életébe nyújt betekintést. A főszereplők: egy szlovák vállalkozó-politikus, egy magyar nyugdíjas és az idős férfi középkorú, szintén magyar fia, aki éppen szétesőfélben levő (egyébként vegyes) házasságát próbálja megmenteni. Prikler magyarjai nagyvárosi magyarok. Szó sincs vidéki tanyákról és nehézkes stilizáci- óról; már-már dokumentarisztikus távolságtartással, a rendezőre jellemző szarkasztikus humorú, kegyedenül őszinte prizmán keresztül tekintünk az egyszerű, esendő, hús-vér hősök kilátástalan sorsára. Dicséretes, hogy a forgalmazási kockázat ellenére az alkotók bevállalták, hogy a film kétnyelvű legyen, ahogy az is, hogy a forgatókönyv ügyesen elkerüli a nemzeti és identitásbeli sztereotipizálást. Az is igaz azonban, hogy a rendező főként szociális és politikai kérdésekben foglal állást, identitásbeli problémákat nem igazán taglal filmjében. A Köszönöm, jól nagyon okosan tudomásul veszi, hogy ezek a jelenségek, konfliktusok mindennapi életünk részei, nem söpri őket a szőnyeg alá, csak épp nem is emeli fő témájává. A sorok között olvasva viszont felfedezhető, hogy - bár a maga kompromisszumot nem tűrő stílusához képest sokkal bátortalanabbul, mégis - megpedzeget bizonyos kérdéseket: megjelenik a két ország összehasonlítása, az asz- szimiláció, az identitás elvesztése és több más, jellegzetesen szlovákiai magyar jelenség is, csak épp nincsenek kibontva. Pozitívum, hogy egy, a szlovák- magyar együttélést érintő nagyon fontos gondolat az alappillére mind a Barackligetnek, mind a Köszönöm, jóinak, de még a sutácska Szomszédok című sorozatnak is. Mégpedig az, hogy a történetbeli konfliktusok soha nem nemzetiségi alapúak, és ez, ha nem világrengető is, de legalább is dicséretes dolog. Mert függetlenül attól, hogy szlovák vagy magyar alkotó, hogy kommersz vagy művészi szándék állt-e a művek keletkezése mögött, mindegyik egyaránt fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a különböző nemzetiségű szereplők egyenrangúak - esendőségükben, tökéledenségükben, boldogságukban vagy éppen boldogtalanságukban. Konfliktusaik, problémáik egészen máshol gyökereznek, nem az identitásbeli vagy nyelvbeli különbségekben. Ha helyenként mégis előkerült ez a téma, akkor a legtöbbször elnagyoltan, elkenve, groteszken jelent meg, inkább humor, mint igazi konfliktus forrásaként. Ez egyrészt örvendetes dolog, bizonyos szempontból viszont nem feltétlenül helyénvaló a politikai korrektség. Engem személy szerint például érdekelne egy olyan szlovák vagy szlovákiai magyar film, amelyben őszintén, bevállalósan „kibeszéljük” a két nemzet közös múltját, konfliktusait és ezek mentén új szintre emeljük az erről szóló diskurzust. Erre azonban jelenleg nincs túlságosan nagy esély, egyrészt, men történelmi filmet forgatni Szlovákiában egyelőre szinte lehetetlenül drága, másrészt, mert a szlovák rendezőket most a múlt helyett sokkal inkább a jelen problémái foglalkoztatják, így a szlovákiai magyar téma ilyen vonatkozásban pihen. Harmadrészt pedig, úgy veszem észre, hogy a szlovák filmművészet egészen más irányba indult el, már ami a magyar karakterek szerepeltetését illeti. Az utóbbi pár évben a szlovák film - most kapaszkodjon meg mindenki - befogadta, magába építette, újra integrálta a magyarjait. Nem mondanám, hogy asszimilálódtunk, de fontos változás következett be: a magyar szereplő többé már nem számít különlegességnek, jelenléte nem szorul magyarázatra, egyszerűen ott van a filmben. Jó példa erre a Szeress, vagy menj el (Miluj ma alebo odíď, 2012) című film. Bandor Éva egy szlovák nőt alakít, akinek ugyan megjelennek a filmben a magyar gyökerei, de egyáltalán nem adnak új olvasatot a történemek; a szereplő egyik jellemzője, hogy magyar származású, ennyi. A takarító (Čistič, 2015) című film még ennél is tovább megy: itt már csak a szereplők akcentusát hallani, a magyar származás mint esedeges magyarázat semmilyen módon nincs megfogalmazva. A film egyszerűen ráhagyja a nézőre az értelmezést, nem oldja sem az akcentust, sem a származást, nem törődik vele, mintha (végre) természetes lenne, hogy igen, élnek körülöttünk magyarok, nincs ebben semmi különleges. Ha nagyon berúgunk, elénekelhetünk velük néhány vicces magyar nótát. Molnár Csaba A mellékletet szerkeszti: Lakatos Krisztina. Telefon: 02/59233 427. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
