Új Szó, 2015. október (68. évfolyam, 226-252. szám)
2015-10-27 / 248. szám, kedd
N em a múlt feltámasztása volt 20 évvel ezelőtt a, célunk, hanem a múltból áthozni a mába és megőrizve továbbvinni a jövőbe azt, ami mint évezredes tapasztalat segíthet a természethez és embertársakhoz való mélyebb, természetesebb, igazabb viszony kialakításában, a teljesebb élet megteremtésében. Kincsősnek lenni egy közösség és az egyes emberek életében olyan, mint a folyónak a meder: keretet szab az élet folyamának, viszont így mesz- szebbre is lehet jutni - vallja Juhász Eszter és Sándor, ha felvetődik a kérdés, miért alapítottak annak idején ifjúsági néptáncegyüttest Zselízen. Mindketten megszállottái a népművészetnek, természetesen elsősorban a népzenének és a néptáncnak. Erre tették fel az életüket, és szenvedélyük átragadt azokra az emberekre, akiknek nem volt részük abban (vagy ha néhá- nyuknak volt is, nem olyan mértékben, nem olyan együttesvezetők mellett), amit a Juhász házaspár két évtizede nyújt népművészet-nevelésben, már az óvodásoktól kezdve a fiatal lányokig, ifjú legényekig. Arra tették fel az életüket - ha azt mondanánk, szabadidejüket, nem fedné teljesen azt az időt, amit a kicsikkel és az ifjúsággal töltenek—, hogy a múltból áthozzák a mába, megőrizzék és megőriztessék, továbbvitessék a jövőbe a fiatalabb nemzedékkel azt, ami mint évezredes tapasztalat segíthet a természethez és embertársakhoz való mélyebb, természetesebb, igazabb viszony kialakításában, a teljesebb élet megteremtésében. Akik a Kincsőben nevelkednek, tudják, hogy annak a közösségnek, mely a hagyományokra támaszkodik, amely a hagyományokból merít, amely megőrzi és továbbörökíti a hagyományokat, nemcsak a teherbíró képessége nő, hanem biztonságérzete, a világba vetett bizalma folytán a megújulásra való képessége és a kreativitása is. Hogy milyen nagy hatással van a Kincső a zselízi népművészet-kedvelőkre, elsősorban az bizonyítja, hogy soha nincs gond az utánpótlással. Már az óvodásokkal rendszeresen foglalkoznak, ők a népi gyerekjátékokat tanulják, de egy- egy előadáson már viseletben mutathatják meg, mit tudnak, mit tanultak. És mi lehet ösztönzőbb egy kisgyerek számára, mint az, hogy kiáll a közönség elé, és a produkcióját hatalmas tapssal jutalmazzák? Az sem mellékes, hogy minden egyes előadásukra zsúfolásig megtelik hol a helyi művelődési otthon, hol a sportcsarnok, ahol legutóbb, a születésnapi gálaműsoron már nem fért több szék a nézőtérre, és a vendégek állótapssal ünnepelték a táncosokat és a Gereben zenekart, amelyhez az Óbudai Népzenei Iskola tanárai is csadakoztak az ünnepi esten, azok, akikhez éveken át hordták a gyerekeket Zselízről, hogy elsajátítsák a népzenélés tudományát, és a tudományukat a Kincsőben kamatoztassák. Akik csak annyit tudnak a Kincsőről, hogy kiváló együttes, olyan alapokat kapnak a kincsős gyerekek, hogy közülük többen profi néptáncosok lettek, azok bizonyára nem sejtik, hogy az együttes vezetői - mint valószínűleg több hazai gyerek- vagy ifjúsági együttes vezetői önkéntes munkában „teszik a dolgukat”, hogy a táncos-zenés próbákat a mindenkori városvezetésnek köszönhetően tarthatják a művelődési házban. A Kincső olyan koreográfusokkal, táncpedagógusokkal dolgozik együtt, akik haladó szellemben építkeznek a magyar nép hagyományos kultúrájából, egy-egy terület táncait kiválóan ismerik, s a táncosoknak nemcsak táncot tanítanak, koreográfiát készítenek, hanem életvitelükkel, emberiességükkel, pedagógiai munkájukkal példaként szolgálnak. A huszadik születésnapon mit is kívánhat az ember egy néptáncegyüttesnek? További táncos lábú, a néptáncba és a népzenébe szerelmes fiúkat és lányokat, hogy a Zselízi Művelődési Otthon és a sportcsarnok az ő produkcióiktól legyen hangos hosz- szú évekig, (rend) 20. születésnapját ünnepelte a Kincső
