Új Szó, 2015. október (68. évfolyam, 226-252. szám)
2015-10-15 / 238. szám, csütörtök
Ritkaságok állati jelekkel Igazi ritkaságnak számítanak azok a téglák, amelyekbe egy-egy állat is belenyomta kézjegyét. Ez valószínűleg olyankor történhetett, amikor a kiégetés- re váró agyagtégla-sor mellett végigfutott egy macska, kutya, madár vagy éppen őz, és valamelyik lábával rálépett a még puha anyagra. TIPP Léteznek emberek, akik képesek (egyedül vagy csoportosan) napokat áldozni arra, hogy el- * hagyott telkeken, lebontott városrészek helyén szakszerű és szisztematikus munkával ásnak, régi téglák után kutatva. A leleteket letisztítják, és hazaviszik őket, továbbá találkozókra járnak, ahol újabb pecsétes téglákat vásárolnak, illetve cserélnek. közhely- lyel szeretnénk élni, azt írhatnánk: a téglagyűjtés, a bontott tégla a reneszánszát éli. Csakhogy a téglagyűjtés soha nem volt divat, ezért nem is élheti a reneszánszát. Akinek a múltban tégla kellett, az építkezéshez használta. Afféle úri kiváltság volt égetett téglából építkezni, hiszen a 20. század előtt leginkább a nemesi kastélyok vagy gazdag városi polgárok házai épültek ebből az anyagból. A nemesek saját téglagyárakat üzemeltettek, a szegényebb sorban élők viszont még a 20. század első felében is csak kivételes esetekben jutottak hozzá az égetett téglához, ha például uradalmi cselédekként kaptak, hogy az uraság birtokán építkezni tudjanak. A legtöbben viszont vályogtéglából építkeztek. A Monarchia utolsó évtizedeiben épült városi polgárházak aztán kivétel nélkül címeres téglákból épültek. A 2000-es évek elején pedig valaki felfedezte, hogy ezek az elbontott építkezési elemek nemcsak szépek, hanem használhatóak is tudnak lenni, így divatba jött a bontott tégla. Napjainkban pedig már alig akad kisváros, amelynek ne lenne egy bontott téglából készült terasza vagy kerítése. A bontott téglákat raklapokkal adják-veszik, szín és méret alapján osztályozzák. Meleg, rusztikus érzetük miatt sokan Miről ismerhetjük meg a nem címeres téglát? Hát a címerről, mondhatná valaki. Azonban itt azokról a darabokról van szó, amelyeket még nem bontottak ki a falból, így csak az oldaluk látszik. A gyűjtő ilyenkor megpróbálja megtippelni a fal, illetve az épület korát, és annak alapján megállapítani, érdemes-e a téglákért szétbontani a falat. Kis gyakorlással jól felismerhetők azok a téglák, amelyeken nem lesz címer, így nincs is okunk, hogy hazavigyük őket. Míg a régi, címeres téglák textúrája ugyanis durva, darabos, tehát nem homogén, addig a szocializmus idején égetett darabok színe mindenhol egyformán sima és narancssárga, felületük pedig a vágott agyaghoz hasonló rétegeket mutat. Ha huzamosabb ideig esőn állnak, ezek a rétegek elkezdenek szétbomla- ni. A régi téglák anyaga viszont nem megy tönkre akkor sem, ha évtizedekig esik rá az eső. Ha van időnk, tegyünk egymás mellé két félbe törött téglát: egy régit és egy újabb típusút, és figyeljük meg, hogyan változnak az évek során. A kísérlet igényel némi türelmet, de az előnye, hogy közben nem kell vele foglalkozni. nemcsak kültéri, hanem belsőépítészeti elemként is alkalmazzák őket (konyhapultok, fürdőszobaelemek, közfalak). Persze egy dolog a kőművessel megbeszélni, hogy bontott téglából rakja a közfalat, és más dolog a téglagyűjtés. A címeres téglák rajongói számos internetes oldalon olvashatnak, csereberélhetnek hobbijuk kapcsán. Kideríthetik, honnan származik egy-egy rejtélyes feliratú darab, vagy hogy miként érdemes tisztítani a vakolattól a téglákat. Ez utóbbi egyébként meglehetősen egyszerű (bár időnként időigényes) folyamat. Mindössze három dolog kell hozzá. Gumikesztyű, súrolókefe és sósav, amely leoldja a téglákról a legmakacsabb habarcsot is. A régi, címeres téglákkal kapcsolatos-alapinformációk közé tartozik, hogy ezeknek a tégláknak a gyártása a II. világháborút követő államosítással, a magánkézben levő téglagyárak megszűnésével leállt. Pontosabban nem állt le, csak mivel az adott téglamárka megszűnt, már nem pecsételték bele a jelet. A domború, egyszerű betűket vagy ábrákat formázó jelek egyébként régebbi téglákat jelölnek, a szépen kimunkált, nyomatos, sok esetben „apró betűs résszel" ellátott téglák korát a legtöbb esetben a 19. század végére, vagy a 20. század elejére datálhatjuk. A téglagyűjtés nehézségeit leginkább a szállítás és a tárolás problémái jelentik. A megtalált téglát az ember még valahogy hazaszállítja az autójával (extrém esetben buszon, villamoson), viszont a cserebere-akciókra is el kell cipelni legalább tízet-húszat, hogy az ember ütőképes cserepartner lehessen. A szépen letisztított példányokat pedig megilleti egy impozáns hely, ahol a ház vendégei is megcsodálhatják. Egymásra pakolva sem lehet őket tárolni, hiszen sérülhetnek. Pinkhammer Rudolf (A szerző felvételei) |II| Extrém 2015. október • www.ujszo.com új szó HOBBI S
