Új Szó, 2015. október (68. évfolyam, 226-252. szám)
2015-10-10 / 234. szám, szombat
www.ujszo.com I 2015. október 10. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR Helyi megoldások A beharangozott nagy romaugyi reform elmaradt A második F ico-kormány regnálásának vége felé, még pontosabban Peter Pollák romaügyi kormánybiztos kinevezésének harmadik évfordulóján érdemes elgondolkozni azon, mik lehetnének a szlovákiai romakérdés tekintetében az állam prioritásai. Ami egyértelmű: a beharangozott nagy romaügyi reform elmaradt, az intézkedések zöme még a tervezőasztalig sem jutott el, ami pedig eljutott, nem hajtották végre teljes mértékben (vagy egyáltalán nem). Pollák ebbéli kudarcának kétféle értelmezése van: vagy eleve nem is volt terv arra, hogy a romakérdést sikerüljön az eddigiektől eltérő módon kezelni, és az egész Pollák-jelenség csak Igor Matovič szokásos kampányfogásainak egyike volt. Vagy pedig az erőfeszítés őszinte volt, csak nem kapta meg a Smer (és azon belül a témát magára vállaló Kaliňák belügyminiszter) támogatását a háttérben. Személy szerint inkább a másodikra tippelnék, de ha ez így van, érdekes, hogy ezzel kapcsolatban az Egyszerű Emberek nem mondanak semmit. Hogy Pollák nem mond le - „Nem engedték azt tennem, amit akartam, ezért felállók!’’-helyette végigüli a választási időszakot, és a kormánybiztosi pozícióból kampányol a parlamenti választásokra. Nem nehéz meglátni a lehetséges motivációt. A nagy tervek tehát nem működtek - bár helyi szinten Polláknak sikerült tennie egyes közösségekért, például iskolaépítéssel. Közben a helyi kezdeményezések, a civil szervezetek és az európai pénzeket mozgató projektek viszonylag sikeres időszakot zártak. Most már minden hónapban olvashat az ember a fösodorbeli médiában is sikeres roma vagy romákkal dolgozó polgármesterekről, helyi eredményekről, új megoldásokról. Azt gondolom, ebben van a jobb jövő ígérete. Éppen ezért a következő időszakban a romaügyi kormány- biztos és a 2016. márciusa után felálló új kormány prioritása az kell, hogy legyen, hogy megtalálja azokat a sikeres helyi kezdeményezéseket, amelyeket érdemes továbbvinni, szétteríteni, továbbgondolni. Nem kell feltalálni a spanyolviaszt - három évtizednyi elméleti munka után ma már egész pontosan látjuk, mire kell fókuszálni. Elsősorban az oktatásra, a fiatal generációk felhozására. A deszegregációra és a munkaerőpiac kinyitására. Az előítéletek elleni harcra és a közbiztonságra. A sor folytatható. Mindezen szférákban vannak ma jói működő kezdeményezések Szlovákiában. Természetesen a helyi megoldások nem általánosíthatóak teljes mértékben, nem működnek minden kontextusban. Már csak azért sem, mert Szlovákiában sokféle roma közösség él. De a tanulságok megismerendőek és alkalmazandóak. Ezzel szemben még négy évnyi, kommunikációs mázzal elfedett cselekvéshiányra biztosan nincs szükségünk. „Az iszlám az emberiség utolsó reménysége!” (Vona Gábor, 2013. november 08., lslametinfo.fr) (Fotó: CÖF) Óvatosan a költőkkel! N em kedvez a verseknek a korszellem. Bár mondják, soha nem kedvezett, mindig is szellemi luxus volt a költemények olvasása, illetve írása. És néhány ritka kivételtől eltekintve senki sem gazdagodott meg versírásból. De még csak megélni sem sokan tudtak és tudnak belőle. A tehetségen kívül nagy adag szerencse és persze megfelelő kiadói, kritikusi, valamint médiakapcsolatok is kellenek ahhoz, hogy egy-egy kortárs költő nevét megjegyezze az utca embere. Ahogy az az ismert versben is írva vagyon: „Ne fogjon senki könnyelműen/ A húrok pengetési- hez!/Nagy munkát vállal az magára,/ Ki most kezébe lantot vesz.” Petőfi persze nem a megélhetési költőkre gondolt, hanem harcra buzdította kollégáit, de ez a négy sor tökéletesen passzol a továbbiakban témaként szolgáló esetre. Élt Pécs városában egy fiatal költő. Dilettáns volt-e, avagy géniusz, nem tudhatjuk. Mindenesetre csak úgy buzgott benne a poézis. Rótta, rótta egymás alá a sorokat, gyorsan teltek a fehér papírlapok. Hősünk ekkor gondolt egy nagyot: megpróbálja pénzzé tenni őket. Hátha másokat is érdekelnek az ő rímbe szedett érzései és gondolatai?! Mivel egyetemista volt, minden fillér jól jött volna neki, ám hiába próbálta eladni költeményeit, nem volt irántuk kereslet. Kínálgatta őket lépten- nyomon, boldog-boldogtalannak, virradattól estéiig, mindhiába. Éhesen, szomjasan, lógó orral indult haza, és ahogy mendegélt, egyre inkább elhatalmasodott lelkében a bánat, amely később tehetetlen dühbe csapott át. Hát senki sem látja bennem a korszakos zsenit? Hová rohan ez a világ? A saját vesztébe! Senkit sem zavar, hogy meghal a művészet, elkorcsosul az ékes magyar nyelv? Autóra bezzeg nem sajnálják a pénzt ezek a bunkók! Alig lehet tőlük átmenni a másik oldalra, és még be is vernek sárral. Félreálltam, letöröltem, mondaná Arany János. Én viszont azt mondom, fájjon nekik is az élet, legalább egy kicsit! így morfondírozott magában hősünk, majd fogta a lakáskulcsát, és szép akkurátusán végighúzta az utcán parkoló autók oldalán. A látványtól és a csikorgó hangtól fokozatosan megnyugodott. Az utolsó kocsira azonban az volt írva: Rendőrség. Az esetről szóló jelentés így hangzik: A járási ügyészség rongálás vétsége miatt vádat emelt egy pécsi egyetemista ellen, aki az éjszaka leple alatt tizennégy autót rongált meg. A vádlott jövedelemszerzés céljából árulta verseit Pécsett. Mivel 2014. november 11 -én egyetlen verset sem vásároltak tőle, ingerült állapotba került, majd kulcsával megkarcolta a belvárosban parkoló autókat. A vádlott összesen tizennégy gépkocsit rongált meg, gépkocsinként 100-380 ezer forint kárt okozva. A járművekben összesen két és fél milliós kár keletkezett. A főügyészség szerint a vádlott cselekménye a rongálás vétségének megállapítására alkalmas”. Mi ebből a tanulság? Nos, azt vonja le ki-ki maga. Akinek nem sikerül, olvassa el még egyszer e rövid krónika címét. I 7 Elment NAGY IVÁN ZSOLT nnyira nehéz úgy írni valaki haláláról, hogy az ember ne pu- fogtasson frázisokat, ne közhelyeket soroljon, ne csússzon át szentimentálisba. Ráadásul olyasmit írjon, amit más még nem említett! Főleg ha olyan emberről van szó, mint Göncz Árpád, a rendszerváltás utáni Magyarország első államfője, aki e héten, 93 éves korában távozott közülünk. Azzal a diszkrécióval ment el, ahogy élt. Évek óta jóformán semmit sem hallottunk róla, 90. születésnapján még fogadta az őt köszöntőket, de amúgy nem nagyon érkeztek hírek róla. Nem terhelt senkit azzal, hogy hogy van, nem szólt bele politikai vitákba, nem jelent meg eseményeken, hogy ezáltal súlyt adjon azoknak. Viszont valahogy mégis mindenki tudta, hogy itt van. Mert itt volt. Miként elnöksége végéig ott volt mindenhol, ahol egy becsületes embernek ott kellett lenni. AII. világháború végén besorozták, de megszökött a Németországba vezényelt egységétől. A szovjetek többször elfogták, de ebbe sem törődött bele, innen is mindig megszökött. Aztán politizálni kezdett a Kisgazdapártban akkor, amikor már sejteni lehetett, hogy a szovjetek támogatta kommunisták mindent megtesznek a felszámolásáért. És ott volt ’56-ban is, ahol lennie kellett, előbb a Magyar Parasztszövetségben, utóbb Nagy Imre kéziratátjuttatta el külföldre. Vádlott volt a Bibó perben, éhségsztrájkolt a börtönben, majd amnesztiával szabadult, próbaidős volt, mégsem szakított azokkal az emberekkel, akik miatt ismét bezárhatták volna. Miként nem menekült külföldre sem, mert azt vallotta: ha egy ország bajban van, nem szabad cserben hagyni. És ezt vallotta akkor is, amikor tíz évig a Magyar Köztársaság elnöke volt. Azokat nem akarta cserben hagyni, akik védelem nélkül maradtak, talajt vesztetten, kiszolgáltatva, frusztráltan, befolyásos pártfogók nélkül. Halálhíre bejelentése óta nevezték őt már mindennek, volt még a nemzet nagypapája is, pedig egyszerűen ember volt. Mosolygó jó érzésű ember. És demokrata. Meg talán egyfajta fel sem ismert remény. Önmagában az a tény, hogy egy olyan ember, mint ő, Magyarország elnökévé válhatott, és maradt is az, amíg maradhatott, már azt üzente: mégsem volt totális csőd ez a rendszerváltás. Egyáltalán: azt hirdette - dehogy hirdette, ez a szó sem passzol az ő szellemiségéhez, sokkal inkább biztató mosollyal mondta -, hogy volt rendszerváltás. Nem a döntései miatt volt ő nagy köztársasági elnök, a megjelenése, a kedvessége, a nevetése, a közvetlensége, a jó érzése, a jelenléte tette azzá, amire Magyarországnak szüksége volt. És amire Magyarországnak szüksége lenne. Mert már nincs itt. Már csöndben, visszahúzódva sincs itt. Jelkép ment el - és ez mindig baj. A szerző magyarországi publicista FIGYELŐ Ignazio kalandjai Róma város ólón Távozásra kényszerült Ignazio Marino római főpolgármester két hónappal a szent év december 8-i kezdete előtt, tovább megnehezítve a 30 millió látogatót váró rendezvénysorozat előkészítését, amely már így is késésben van. A 2013-ban megválasztott Marino az önkormányzati kasszából fizetett magánvacsorák miatt kényszerült lemondásra. Távozásra sürgette saját pártja, a Demokrata Párt (PD) kormányerő is. Az ellenzék és római lakosok a városháza előtt ünnepelték lemondását. A sebészből lett politikus Ignazio Marino első intézkedését is fenntartások kísérték már, két hónappal megválasztása után lezárta Róma belvárosának egy részét a jármű- forgalom előtt. Ä kerékpárral való közlekedést hirdette, de főpolgármesterként engedély nélkül hajtott be a városközpontba és tilosban parkolt, majd a bírságot hónapokon át nem fizette ki. Tavaly Róma ön- kormányzatát maffiabotrány rázta meg: kiderült, a szervezett bűnözés teljesen behálózta a városi közbeszerzési rendszert. Egyedül Ignazio Marino tűnt kívülállónak, népszerűsége azonban zuhanásnak indult. Támogatottságát tovább rontotta a Rómában állandósult tömegközlekedési káosz, a főváros utcáit ellepő hulladék, valamint a közutak rossz állaga. Idén augusztusban botrányt robbantott ki Vittorio Casamonica, egy hírhedt római cigány klán vezérének filmbe illő pompás temetése. A Casamonica-klán Róma királyaként búcsúztatta a halottat, hangoztatva, hogy a fővárost ők uralják. A temetéskor Marino külföldön nyaralt és az események ellenére sem szakította meg vakációját. Az olasz kormány ezt követően prefektust nevezett ki mellé Róma közbiztonságának helyreállítására. Visszatetszést váltott ki az, hogy szeptemberben Ignazio Marino az Egyesült Államokban részt vett Ferenc pápa látogatásán. Az egyházfő elhatárolta magát tőle. Az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy Marino és családja több római vendéglőben az önkormányzati hivatal számlájára költekezett, s ezeket hivatalos vacsoraként számlázták el. A főpolgármester felajánlotta a pár ezer eurós összeg visszafizetését, de már késő volt. Az ellenzék csütörtök reggeltől a Capitolium-dombon követelte Ignazio Marino távozását. Marino egészen estig megtagadta ezt, végül pártja kényszerítette lemondásra. Búcsúüzenetében Marino arra panaszkodott, hogy pártja magára hagyta. Ignazio Marino hónapok óta napirenden szereplő lemondását Mat- teo Renzi miniszterelnök is az utolsó pillanatig ellenezte, attól tartva, hogy a PD így elveszíti Róma városát. Ez a felmérések szerint így is lesz. (MTI)
