Új Szó, 2015. augusztus (68. évfolyam, 177-201. szám)
2015-08-08 / 183. szám, szombat
o N <-T> Magyar-szlovák csatlakozási tárgyalások 1938-ban 21. oldal 2015. augusztus 8., szombat, 9. évfolyam, 32. szám Szőlőhegyi évődések Hamvas Bélával (2.) Múlt heti írásunkban szó volt már arról, hogy 1989-ben ránk tört a demokrácia, s mert nem tudtuk pontosan, hogy mi az, kitörő lelkesedéssel fogadtuk. Másnap reggel arra ébredtünk, hogy már tegnaptól demokrácia van, s rádöbbentünk, hogy az egységes akarat megdöntötte a kommunista rendszert. Büszkén nézhettünk a boldog jövő felé, vagy legalábbis annak irányába, hiszen tevékeny részesei voltunk a demokrácia felvidéki meghonosításának. Később, a tömeget szemlélve rájöttünk, hogy nagyon sok kommunista döntötte meg önmagát: gyerekek a kommunista szülőket, sógor a sógort, koma a komát. Soóky László írása. A felvidéki magyarság számára a demokráciát a Szlovák Köztársaság Alkotmányában rögzített jogok szavatolják. Általa ez a kiszakított nemzetrész is gyakorolhatja jogait majdnem olyan vehemenciával, mint az államalkotó szlovák nemzet tagjai. Ez a „majdnem” viszont fölülírja az „ugyanúgy”-ot, különös tekintettel arra a skizofréniára, hogy pl. az Edvard Beneš elnöki dekrétumait megerősítő törvény felülírja az alkotmányt. Ami azt jelenti, hogy a felvidéki magyarság tagjainak jog- fosztottsága jogfolytonos. A szlovákiai demokrácia innen nézve tehát olyan bizarr szerzet, amely bármikor képes szemen köpni önmagát. Mondtam is Hamvas Bélának, nem csodálkozom, hogy Herakleitosz megvetette a demokráciát, mint senki más sem előtte, sem utána.. „Kivéve Nietzschét - mondta Hamvas Béla, miközben élvezettel szürcsölte a Szent György-hegyi bort - mert Herakleitosz és Nietzsche is úgy tekintett a demokráciára, mint egy falu kutyatársadalmára. A kutyafajok évtizedeken keresztül annyira összekeveredtek, hogy mindennemű faj megszűnt. A legváratlanabb átütések, fiziognó- miai kombinációk és alakváltozások folytán már nem volt más, csak individuum.” Ebből számomra egyértelművé vált, hogy a demokrácia nagyon változatos és végtelenül sokszínű. Mottó: — No, asszonyok, eljött hozzánk a demokrácia, most már nyugodtan mehetnek a templomba.- De Palika, mi eddig is jártunk... A komáromi nagygyűlésen több mint 3000 felvidéki magyar polgármester és választott képviselő nyilvánította ki az akaratát - amit ebben az estben tekinthetünk a teljes szlovákiai magyarság akaratának -, hogy ez a nemzetrész a továbbiakban autonóm közigazgatási formában kíván élni. Jelen volt a Föld minden mérvadó hírcsatornája, egyenes adásban közvetítve ezt a páradan eseményt. A szervezők a nép akaratát jegyzőkönyvbe foglalták, aztán sajtótájékoztatójukon bejelentették, hogy a jegyzőkönyvet majd jól átadják mindenkinek, aki számít. Aztán vagy odaadták, vagy nem. Titok. Tény viszont, hogy egy jegyzőkönyv átadását az átvevő illetékes udvarias mosollyal nyugtázza, aztán a jegyzőkönyv valahova kerül. Most, több mint húsz év távlatából felidézve, valószínűleg jó helyen van, ha még magvan. Egy jegyzőkönyv pedig korántsem törvénytervezet! De nem ám! A nagygyűlés levezénylése^ után bekövetkezett a Nagy Csend. A Nagy Agyonhallgatás. A Nagy Osszmozgalomvezetési Egyöntetű Sumákolás. A Nagy Ne Hergeljük A Szlovákok Érzékenységét. A Nagy Gyávánál Is Gyávább Öncenzúra. A Nagy Pozíciómentés. A Nagy stb. A szlovákiai magyarság választott vezetői akkor nem történelmi esélyt szalasztottak el, hanem alibista módon a legprincipiálisabb elvet áldozták fel: a felvidéki magyarság autonóm berendezkedésének egyszeri és soha vissza nem térő lehetőségét. Kézenfekvőnek tűnik, hogy a szlovákiai magyar nemzeti közösséget akkor képviselő mozgalmak s azok vezetői, amelyek/ akik egy ilyen elementáris igényt képesek voltak dudorászva ad acta tenni, bármilyen más botorságot is elkövethettek(nek). Az aktőrök közül mindenki megtartotta a mandátumát, mozgalmi tisztségeit, és hogy, hogy nem, a felügyelő bizottsági tagságát sem mondta fel senki. Pedig elszaboErna Masarovicova pozsonyi szobrász- művész egyik alkotása (TASR - illusztrációs felvétel) tálták a nagygyűlés határozatát, ami miatt az alapszabályzatuk alapján az etikai bizottságnak javaslatot kellett volna tennie a mozgalmakból való kizárásukra. (Igazságtalanok lennénk viszont, ha nem rögzítenénk, hogy a huszadik évfordulón valakinek eszébe jutott, hogy volt egyszer egy nagygyűlés. A virtuális térben megkereste a virtuális kriptát, felállította a virtuális emlékművet és a Facebookon elhelyezte a megemlékezés Virágait. Lélekemelő aktus volt.) Aztán a következő választásokon mindannyian kérték a választók támogatását, mert, mint mondták, éreznek magukban annyi erőt és tisztességet, hogy méltón képviseljék a felvidéki magyarság ügyét. A választó- polgár olyan módon gyakorolhatja az őt érintő politikai formáció kritikáját, hogy vagy elmegy szavazni, vagy nem, s ha már ott van, vagy bizalmat szavaz, vagy nem. Múlt heti fejtegetésünket azzal fejeztük be, hogy a pártegyesülés alkalmával a küldöttek Bugár Bélát választották az MKP elnökének. E döntésben legalább két figyelmet érdemlő jelzés van. Az egyik, hogy Püspöki Nagy Péter és Janics Kálmán annak idején jó lóra tett. A másik pedig az lehet, hogy Janicsnak a Durayval szemben hangoztatott álláspontja valahol érzékeny felületet ért. Persze felmerülhetnek egészen más, akár egymásnak ellentmondó lehetőségek és variációk is. Például az, hogy Duray nem akart pártelnök lenni. Vagy: az új pártot felügyelő, végtelenül szalonképes szlovák partnerek számára Duray nem volt kellőképpen szalonképes. Vagy: ugyanezek a szlovák - esetleg külföldi, de nem magyar - politikai (gazdasági) körök nem tekintették őt elfogadható tárgyalópartnernek olyan lehetséges megfontolásból, hogy Duray, ha betekintést nyer a folyamatban levő gazdasági tranzakciókba, esedeg feltesz néhány kérdést. Aztán az is kézenfekvő, hogy az MKP-n belül egyre nagyobb befolyással bíró Deák Ferenc - alter ego Csáky Pál és barátai - pozícióféltési megfontolásból túlságosan radikálisnak tekintették Durayt, Csáky pedig köztudottan szeretett miniszterelnök-helyettes lenni. Ugyanakkor, ha a mérvadó magyarországi politikai körök szemszögéből vizsgálódunk - ami szintén nem elhanyagolható szempont -, egyértelmű, hogy Duray Miklóst sem leírni, sem megkerülni nem lehetett. Mert az egy dolog, hogy az MKP kiválóságai nem tudtak ellenállni a szlovákiai politikai karrier csábításának. Az ő érdekük is azt kívánta - s ez ma sincs másként -, hogy a látszatot, mely szerint majdnem teljes mellszélességgel a magyar nemzet részeleme vagyunk, fenn kellett tartani. Ez viszont Duray nélkül nem működött. Nem, mert mind a magyarországi politikai, mind a közéleti elit, mind pedig a köznép őt tekintette „A Felvidéki Magyarnak”: hiteles megszólalónak. Ennek pedig egyeden okát látom, ami egyszerre szánalmas és szánni való: a rendszerváltoztatás óta a szlovákiai magyarság köreiből nem nőtt ki más olyan személyiség, aki történed, politikai, geopolitikai, közéletí, nemzet- és gazdaságstratégiai összefüggésekben is képes megszólalni értékrendet felállítva, magyarul. Ez a tény számos izgalmas kérdést vet fel, amellyel értelemszerűen később foglalkozni kell. A szlovák és a szlovákiai magyar köznép jelentős része által korábban elfogadott és népszerű Bugár Béla a szlovákiai magyar-magyarországi politíkai és diplomáciai kapcsolatokból saját magát zárta ki azáltal, hogy megfontoladanul, a maga módján, túl korán deklarálta kozmopolitizmusát. Ami akkor még furcsának tűnhetett, ma már érthető, hiszen nyilvánvaló, hogy Bugárnak a hiányos vonatkozó műveltsége és befogadó környezetének kétszikűsége miatt nem alakulhatott ki az eredendő, őszinte magyar nemzettudata. Ezt most pusmogva sokan a fejére olvassák, korábban senkit nem zavart. Rá a felszínesen tudálékos infantílizmus a jellemző, amit a szlovák politíkusok bratyi- zós kacsintással, a szlovák politológusok pedig bölcs mosolyogással nyugtáznak. A szlovákiai magyar politológusok megfontoltabbak, a felvidéki magyar társadalomkritikát illetően érthető óvatosságról tesznek tanúbizonyságot. A Felvidék magyarságának az idők folyamán nem alakult ki érdemi véleménye, individuumokba kapaszkodott és kapaszkodik(-na) ma is, pedig már rég kiderült, hogy nincs nevén nevezhető individuuma; hiányzik a jövőkép, a józanság, a teremtő értelem. Gyertyák, mécsesek, koszorúk és emlékhelyek infúziói éltetik ezt az agonizáló, egyre sorvadó tömeget: „Mert csak így lehet megtartani azt, ami elveszett.” (Folytatás a 20. oldalon.)