Új Szó, 2015. július (68. évfolyam, 150-176. szám)
2015-07-25 / 171. szám, szombat
Autóban felejtett gyerek: hiba vagy bűncselekmény? 2015. július 25., szombat, 9. évfolyam, 30. szám A mit értek Megértem az emberek felháborodását azokban a helyzetekben, amikor a hatalom egyszerűen átnyúl a fejük felett, és kész tények elé állítja őket. Megértem az emberek dühét azokban a helyzetekben, amikor senki sem kíváncsi a véleményükre, holott olyan eseményekről van szó, melyek az ő életükkel kapcsolatosak. Megértem az emberek haragját azokban a helyzetekben, amikor a hatalom nem veszi őket emberszámba, és úgy bánik velük, ahogy a kirakatrendező a próbabábukkal. Megértem az emberek elkeseredettségét akkor, amikor a hatalom nyeglén, a foga hegyéről odaveti nekik, hogy nyugodtan szervezkedhetnek, élhetnek a jogaikkal, csinálhatnak bármit, úgyis az fog történni, amit ő (a hatalom) akar. Ebből a szempontból tehát megértem azokat a reakciókat, melyek Bősön törtek elő az emberekből, miután kiderült, hogy a hatalom emberei, anélkül hogy informálták vagy kérdezték volna őket, úgy döntöttek, ismét menekülttáborrá alakítják azokat az épületeket, melyekben egykor az erőművet építő munkások laktak. Megértem az emberek szorongását is, hisz az ismeretlen dolgok (helyzetek) sokszor váltanak ki szorongást. És megértem a félelmüket is, hiszen az elmúlt tíz—tizenöt esztendőben egy sor olyan tragikus esemény történt a nagyvilágban, melyeket a 20. században elképzelni sem tudtunk. (Gondoljunk csak a New York-i ikertornyok elleni merényletre, a londoni, a madridi, a bostoni stb. robbantásokra, a Breivik-féle magányos őrültek esztelen vérengzésére és az utóbbi években egyre gyakoribb öngyilkos merénylők pusztításaira.) Ezekben a dolgokban szívesen vállalnék szolidaritást velük, ám az elmúlt napok eseményei, elsősorban az emberek megnyilvánulásai olyan irányt vettek, melyekkel nem tudok egyetérteni. Ismédem, sok mindent megértek ezekből a reakciókból, ámde ez nem azt jelenti, hogy el is fogadom őket. Amit nem tudok elfogadni Elsősorban a már-már gyűlölködésbe átcsapó dühről és haragról van szó. Spinoza azt mondja, hogy a harag - a gyűlölettel, az irigységgel és a fösvénységgel együtt - a szomorú szenvedélyek közé tartozik. Az emberek számára sokszor keserű élvezetet okoz, ha valakin ki tudják tölteni a haragjukat, amit gyakran csak a képzelet szintjén élnek meg. A mi esetünkben sincs még szó konkrét személyekről, nem tudjuk pontosan, hogy kik kerülnek majd Bősre, mégis csípőből tüzet nyitottunk rájuk. A gond az, hogy a haraghoz nagyon gyakran kapcsolódik a megtorlás és a bosszú lehetősége is, és ilyenkor szinte előre élvezzük ellenségeink megsemmisülését. És most újra kérdezem: kivel szemben tápláljuk ezeket a negatív érzelmeket? Nincs itt valamilyen logikai bukfenc? A helybeliek jogosan dühödtek fel a hatalom képviselőire, mert megalázó móValóban azt gondoljuk, hogy ötszáz bevándorló között automatikusan ott van egy darab terrorista? (SITA/AP-felvétel) Amit értek és amit nem értek dón viselkedtek velük szemben. Ám haragjukat mégsem feléjük irányítják, hanem egy olyan embercsoport felé, akikről alig van információjuk. És úgy látszik, nem is akarnak részletesebb ismeretekhez jutni, mert akkor olyan dolgok is kiderülhetnének, melyek nem vágnak egybe a negatív érzésekkel. Például kiderülhetne, hogy a Bősre telepítendők „igazi” menekültek, akik egészen az utóbbi időkig „normális” és tisztességes életet éltek. Van családjuk és szakmájuk, vannak álmaik és terveik, sőt még hobbijuk is van, akárcsak nekünk. Csakhogy jött egy rezsimváltás, és menekülniük kellett otthonról. Nos, az ilyen szerencsédeneket nehéz lenne gyűlölni. Ezért hát szívesebben elfogadjuk azokat a „tényeket”, melyeket a hatalom által manipulált média kínál nekünk, estéről estére. És ez a média nem is tagadja, hogy manipulálni akar bennünket, bár ezt nem manipulációnak nevezi, hanem „iránymutatásnak”. Nota bene 1989 előtt a kommunista párt mutatta az egyetlen helyes irányt. Akkoriban csak két embertípus létezett. Voltunk mi, a szocializmust építő, igazságszerető, talpig becsületes, segítőkész emberek, és voltak „ők”, a gyalázatos kapitalisták, akik kizárólag azon spekuláltak, hogy tönkretegyék a mi világunkat. Ezért állandóan résen kellett lennünk, és tilos volt pozitív módon gondolkozni a gyűlölt imperialistákról. Hát én ezt az „iránymutatást” akkor sem fogadtam el - és most sem akarom elfogadni. Mindig arra voltam büszke, hogy gondolkodó, pontosabban fogalmazva kritikusan gondolkodó ember vagyok, aki nem hajlandó a mások által kigondolt és megtervezett vüágban élni. Nem szorulok rá arra, hogy más mondja meg, mit kell gondolnom és éreznem a világról, az emberekről. Ne feledjük, hogy a haragnak és a gyűlöletnek van társadalmi, politikai és vallási oldala is, és képes egész nemzeteket és vallási csoportokat mozgósítani. A 20. század totalitárius rendszerei módszeresen lázították a népet a másik gyűlöletére. Hider a zsidók ellen uszított, Sztálin a kapitalisták, a kulákok, a hívők, az ukránok, a lengyelek stb. ellen mozgósított. És ez a harag sajnos nagyon sokáig megmarad az emberek lelkében. Sőt, másokat is meg tud fertőzni! A gyűlölködő ember gyereke ritkán mosolyog. Nap mint nap figyelem a beszámolókat az „újkori népvándorlásról”, az ügyeskedő bevándorlókról, akik azért jöttek, hogy elvegyék az állásomat, a vagyonomat és még az életemet is. Hallgatom a híreket a migránsok közé rejtett vérszomjas terroristákról és arról, hogy „ezekkel” szemben csakis úgy védekezhetünk, ha egységesek vagyunk, és vita nélkül elfogadjuk a hatalom érvrendszerét. A bevándorlókkal kapcsolatban különösen hatékony ez az érvrendszer, hisz a bennünk élő előítéletességre épít. És akinek fenntartásai vannak a homoszexuálisokkal, a romákkal és a zsidókkal szemben, annak nem okoz gondot az sem, hogy egy újabb típust vegyen be a gyűlölt (utált, megvetett, lenézett stb.) emberek csoportjába. Most már a bevándorlókról is úgy fog gondolkodni (és érezni), ahogyan a buzikról, a koszos cigányokról és a büdös zsidókról. A racionális gondolkozás helyét átveszi a Spinoza által említett „szomorú szenvedély”, a gyűlölet. Mondok egy példát. Az egyik helybeli szószóló a minap így argumentált: „...és azt ne is akarja senki bemesélni nekem, hogy ötszáz bevándorló között nincs legalább egy terrorista”. Én pedig azt állítom, hogy ez az érvelés rossz, mert semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy ötszáz bevándorló között automatikusan ott van egy darab terrorista. Csakhogy a negatív érzelmek magasra csapó hullámai között az emberek nem veszik észre a nyilvánvaló manipulativ szándékot. És a Hatalom, a nagy Manipulátor pontosan erre épít. Ami pedig különösen bánt: egy olyan településről beszélünk, ahol a lakosok többsége a magyar kisebbséghez tartozik. Mindig azt reméltem, hogy mi, kisebbségiek empatikusabbak vagyunk a többségi nemzet képviselőinél, mert nekünk megvannak a saját élményeink a diszkriminációról, az elutasításról és a gyűlölködésről. És most szembe találtuk magunkat egy másik kisebbségi csoporttal, a bevándorlókkal. Ők még tőlünk is kiszolgáltatottabb helyzetben vannak. És nem kapnak tőlünk megértést és támogatást. Ugyanis most, velük szemben mi képviseljük a hatalmat. Ügy, ahogyan kell. Hunčík Péter
