Új Szó, 2015. április (68. évfolyam, 76-99. szám)
2015-04-25 / 95. szám, szombat
2015. április 25., szombat SZALON 9. évfolyam, 17. szám A szlovákiai magyarok és szervezeteik nagy része az állandó ellenállás, a harc alaphelyzetében képzeli el magát, illetve kultúráját Szlov. magy. kult. Ősi funkció új formában. Marcus Bowcott Trans Am Totem című alkotása Vancouverben. (TASR/AP - illusztrációs felvétel) Találkoztam Sanyival. Egy félig kész üvegcsarnokot nézegettem, amikor ismeretlenül odalépett hozzám. Azt mondta zavaros tekintettel: „Szép, mi? Ez a művészet.” Hát így állunk „mi”, szlovákiai magyarok a giccsel. Pardon, a művészettel és a kultúrával. BEKE ZSOLT A sznobériára hajazó felütés után azonban nem a „szlovákiai magyar” kultúra minősítésével szeretnék foglalkozni, illetve csak annyira, amennyire mondandóm megkívánja. Kulturális helyzetünk áttekintésének első részében egy elméleti kérdésről lesz szó: miképp tekintsünk a szlovákiai magyar kultúrára? A következő hetekben a két nagy magyar kötődésű párt kultúrpolitikáját, a kulturális intézményrendszert és szervezeteket, valamint a támogatási rendszert vizsgálom. A saját és az idegen Először a kisebbségi kultúrák (ön) képét befolyásoló gyakorlati és elméleti tényezőket veszem sorra. Egy mára már politikai filozófiai közhellyé vált felismeréssel indítva: a modern (liberális) államok kialakulása során fontos volt egy erős hatalmi központ és kohéziós narratíva, kollektív identitás kialakítása, amelyben a saját és az idegen ellentétére alapozó elv vált meghatározóvá. A különbözőségek lenyesegeté- sével, így a saját nyelv dominánssá tételével a közhivatalokban, a törvényhozásban, vagy a kisebbségek autonómiájának megtagadásával, a köz- igazgatási határok kisebbségeket szétdaraboló meghúzásával (ld. éppen az 1792-es forradalom utáni Franciaország nyelvi és nemzetiségi politikáját - a nyelvjárásokkal, illetve pl. a baszkokkal szemben) hozták létre a liberalizmus nacionalista alapját. (Az etnikai nacionalizmus esetében pedig ilyen alapot létre sem kellett hozni - ld. az 19. században egyesített Német Birodalmat.) Ez az elv a kultúra esetében szintén szerepet játszott, csak egy erős, központi kultúra engedhette meg, hogy mellette más kultúrák is szóhoz juthassanak. Ilyen körülmények között törvényszerűen kerültek nagyobb távolságra a kisebbségek kultúrái az ún. magas kultúrától, ahová jobbára csak az adott állami kultúrán át vezetett út. Más, de ugyanazon gondolati alapból eredő probléma a nagyszámú nemzeti megújhodási mozgalom, melyek éppen a saját magas kultúra kiépítését tűzték ki célul a konfrontáció mintázatán keresztül. Gondoljunk csak Petőfi és Hviezdoslav eltérő irányú mozgására és különböző megítélésükre a szlovák és a magyar irodalomtörténetben. Asszimilálódó vagy vegyes identitást kialakító művészre nagyon sok példát találunk a zsidó alkotók és gondolkodók köréből, de említhetjük akár Gozsdu Eleket, Liszt Ferencet is. Mindennek a vetülete az elméletírásban is tetten érhető, mely közvetetten van hatással a kisebbségek (ön)képére. Ahogy Daniele Conversi, a Baszkföldi Egyetem professzora mondta 1995-ben: ateoretikusok„min- den olyan nemzetiségi törekvést, amely ennek [ti. a nemzetállam] megkérdőjelezésére irányult, a régmúlt időkből viszszamaradt, folklorisztikus mellékjelenségnek tekintettek”. Mindenekelőtt a politikai filozófiában kellett bekövetkeznie annak a változásnak, mely a nemzeti kisebbségek nemzetállamon belüli helyét más megvilágításba helyezi. Vernon van Dyke amerikai professzor a társadalmi csoportokat illető, az egyéni jogokból nagyrészt levezethető, de velük semmi esetre sem szemben álló jogok problémájára, míg Will Kymlicka kanadai politikafilozófus arra hívta fel a figyelmet, hogy a kisebbségek követelései nem jelentik az állam egységének megbontását, sőt a társadalmon belüli egyenlőséghez járulnak hozzá, pl. az anyanyelvi oktatás és a kisebbségi kultúra intézményi kereteinek megteremtésével. Mindez lökést adhat a kisebbségi kultúra folklorisztikus jellegének tompításához, a kortárs művészeti folyamatoknak a kisebbségi kultúrába történő bekapcsolásához. Távolodva a statikus kultúrafogalomtól Máshonnan közelítve feltűnik: a politikai filozófia felől jövő impulzusoknak köszönhetően a strukturalista gondolkodás meghaladásáig az elméletírók statikus kultúrafogalommal dolgoztak, ami annyit tesz, hogy a közösségeket, nemzeteket egy viszonylag pontosan meghatározható kulturálisje- lenség-együtteshez társították. Az ezt követő elméletek már egy mindig változó, dinamikus modellből indultak ki. Jó példa erre az ellentétre a Csanda Gábor és Tóth Károly szerkesztette Magyarok Szlovákiában; Kultúra (1989-2006) című kötet, mely egy egységes, minden kulturális területet lefedő, s így statikus képet nyújt időben és térben behatárolt témájáról - ellenben üde kivételként olvasható benne H. Nagy Péter esszéje, mely történetiségében ragadja meg a szlovákiai magyar lírát, s folyamatos változásban láttatja. Témánk vizsgálatának egy újabb szempontja a többségi nemzettel való politikai viszonyból indulhat ki. Általános vélemény, hogy ha a többségi nemzet nem teszi meg a lehető legtöbbet azért, hogy a kisebbséget pozitív diszkriminációval mentesítse a demokratikus többség negatív hatásától, akkor a kisebbség elnyomva érzi magát. A liberális demokráciával (s így liberális nacionalizmussal) jellemezhető Szlovákiában sem tekinthető sajnos teljesen tisztázottnak a viszony a többségi nemzet és a kisebbségek között (a nyelvhasználati problémáktól kezdve a köz- igazgatási területek határainak meghúzásáig stb.). Ilyen körülmények közt pedig jóval nagyobb az esély arra, hogy a kisebbség mindinkább hangsúlyozni fogja történelmi hagyományait, és sajnos esetenként ezt túlzásba is viszi. Tehát összegezve: a mi és ők megkülönböztetésén alapuló nemzetállami történelmi gyakorlat, a Van Dyke előtti elméleti hozzáállás a statikus kultúraképpel kiegészülve, valamint politikai oldalról pozitív diszkrimináció híján a kisebbség kulturális működésmódja azt is meghatározza, hogy a kisebbségi kultúrák a hagyományok, a folklór, a mítoszok, a történelmi emlékezet felé irányulnak, illetve sok esetben sértettségből adódó konfrontációk és dac jellemzi őket. Lehet több, mint hagyományőrzés Ami pedig a Trianon után Magyarországtól elszakított területeket illeti, az a jelenség is a múltba néző, értékőrző - talán napjainkra már nem domináns - magatartást ösztönözte, melyet Filep Tamás Gusztáv a következőképpen fogalmaz meg: „A közvélemény megnyilatkozó része számon kérte a kultúrán a »kisebbségi sors« értelmezését, sajátosságainak vizsgálatát, tapasztalatainak dokumentálását. A töredéktársadalom által támasztottlegfontosabb igény az volt, hogy a művészet segítsen túlélni, őrizze a nemzeti identitást, a nyelvet, a fenyegetett értékeket. [...] A kisebbségi szellemi élet mindenkori sajátossága csonka, egyoldalú volta, amelyben a működőképes elemek egyfajta pótló, hiányokat betöltő feladatkört is ellátnak. ” Mindezt Szlovenszkóban a két világháború között az elitképző és -összefogó intézmény- és támogatási rendszer, valamint vezéralakok nélkül. És hogy lássuk, az értelmiségét jórészt elvesztett szlovákiai magyarság számára később, a második világháború és a jogfosztottság évei után is az értékőrzés az uralkodó felfogás (a két világháború közötti életerős magas kultúra nélkül más nem is lehet), elég rámutatnunk a Csemadok sok évtizedes, olykor provincializmusba hajló működésére, vagy az irodalomban sokáig érvényesülő, Fábry Zol- tán-féle - kezdetben még hiteles -, küldetéstudatra építő erkölcsi tendenciákra. Nem beszélve a szocialista rezsimek nacionalizmusának és mindent ellenőrzése alá vonó figyelmének hatásáról. De ha megnézzük a szlovákiai magyar intézmények jellegét és a pályázható pénzforrások jellemzőit, valamint a magyarokhoz köthető politikai pártok kulturális programját, még ma is erősen kiütközik a kultúra értékőrző felfogása. Vagyis a szlovákiai magyarok és szervezeteik nagy része az állandó ellenállás, a harc alaphelyzetében képzeli el magát, illetve kultúráját, melyben a hangsúly az önigazoláson van. Schöpflin György ugyan az EU és a közép-kelet-európai országok viszonyáról mondja, de igaz ez kontextusában tekintve kisebbségünkre is: „Nem meglepő, hogy a külső erők kénye-ked- vének való kiszolgáltatottság érzése ezeket a közösségeket, vagy legalábbis bizonyos tagjaikat arra készteti, hogy kulturális fellegváraikba vonuljanak vissza, kulturális izolációba meneküljenek; ellenkezőesetbenveszélyez- tetve éreznék kulturális reprodukciójukat.” Ugyanakkor szerencsére az utóbbi pár évtizedben a kortárs művészeten belül is figyelemreméltó teljesítményekkel találkozhatunk. Lényegében olyan folyamatokról van szó, melyek a szlovákiai magyaroknak is megadják azt a kortárs szellemi alapot, amelyhez érdemes visszanyúlni. így volt ez Erdélyben több múltbeli művészeti csúcsteljesítménnyel (pl. az emlékiratírók, a nagybányai művésztelep stb.), de vehetjük a Vajdaságot is, ahol egyebek mellett az Új Symposion és a körülötte csoportosuló szerzőkje- lentenek ilyen csomópontot. A teljesség igénye nélkül néhány példa a szlovákiai magyar színtérről: a nemzetközileg is elismert Németh Ilona, Prikler Mátyás, Juhász R. József, vagy a műhelyek közül a kortárs művészettel foglalkozott Stúdió Érté, a Kalligram Kiadó (és több szerzője). A humán tudomány is szép eredményekkel büszkélkedhet, gondolok itt például Csehy Zoltán Szodoma és környéke című monográfiájára, Lanstyák István, Simon Attila, Szarka László tevékenységére. Ami a fiatalokat, az értelmiséget illeti Tekinthetünk-e mindezek fényében továbbra is egységes kultúraként a szlovákiai magyar kultúrára? Másik oldalról: az értelmiség és a fiatalok mindegyike számára vajon kielégítő a dominánsan hagyományőrző kultúrakép? Nincs ez összefüggésben a magyar kisebbség szlovákiai fogyásával? Minden bizonnyal haszonnal jár, ha a társadalmi csoportokat olyan dinamikus folyamatként értjük, ahogy Rogers Brubaker amerikai szociológus javasolja, aki szerint megfelelőbb, ha etnikumról, fajról, nemzetről „nem szilárd csoportként vagy entitásként gondolkodunk, hanem gyakorlati kategóriákat, kulturális idiómákat, kognitív sémákat, dis- kurzív kereteket, kollektív reprezentációkat, intézményi formákat, politikai cselekvési terveket és esetleges eseményeket kifejező terminusokban”. Ez a felfogás azt láttatja, hogy a nemzeti kisebbségek esetében is komplex társadalmi mozgásokkal kell számolnunk. Vagyis a szlovákiai magyar kisebbségre olyan közösségként tekinthetünk, mely szociálisan, vallásilag stb. rétegzett, rendelkezik saját, az egész spektrumot átfogó kultúrával (bátran mondhatjuk: kultúrákkal), s a hagyományhoz sokféle viszonyt képes kialakítani, illetve sokféle hagyományt tud magáévá tenni. Az értelmiségiek és a fiatalok számára pedig fontos - miként Szarka László fogalmaz - hogy „megvannak-e vajon az etnikai csoporton belül a mobilizációnak azok az egyéni, közösségi tartalékai, létezik-e az etnikai sajátosságokon túlmutató gazdasági, politikai, jogi fedezet, amely ezeket a közösségeket nem egy premodem közösségeszmény irányába tereli vissza, hanem a posztnacionális világban is létjogosult értékteremtő, érték- hordozó közösség jövőképét hordozza magában”. Világos tehát, hogy nagy hiba lenne megmaradni pusztán az értékőrző, folklorisztikus keretek között, nem tagadva persze ezek fontosságát és érvényességét. Mindenképpen biztosítani kell a jövőben - túl az eddigi egyéni kezdeményezéseken - a kortárs kultúra befogadási útvonalait: 01 intézményekkel, pénzforrásokkal, programokkal, közönségneveléssel, modem oktatáspolitikával, nyitottsággal, az éppen kialakuló sokszínűség és vegyes identitás támogatásával, más kultúrákkal, de főleg a szlovák és a magyar kultúrával szorosan e- gyüttműködve. S hogy egy libe- r- rális nacionalista érvvel zárjam a gondolatsort: mindezzel kezelni lehetne egyebek mellett a tehetséges fiatalok és értelmiségiek elvándorlásának, illetve asszimilálódásának gondját, amelynek hátterében - legalább részben - a kulturális ingerhiány áll.
