Új Szó, 2015. március (68. évfolyam, 50-75. szám)
2015-03-07 / 55. szám, szombat
2015. március 7., szombat SZALON 9. évfolyam, 10. szám Rokkó és a szellemesen társalgó úriemberek esete: élménybeszámoló a Privát nacionalizmus című kiállítássorozat harmadik vitaestjéről A párbeszédképtelenség mint attrakció Szóval, az egész nagyon élményszerű volt, már eleve az is, hogy egyáltalán odaértem, mert valljuk be, elég macerás dolog végigveretni a városon, úgy, hogy az ember délután öt órára odaérjen a verniszázsra, már ha nem főállású dokto- randusz vagy posztkon- ceptualista képzőművész az illető, vagyis műélvező legyen a talpán, aki melós létére ilyen időben képes berobogni a pozsonyi óváros szívének csücskébe. CSANDA MÁTÉ Picit én is késtem, már éppen ment a beszélgetés, a négyhetes kiállítássorozat (és vitaestsorozat) harmadik felvonása, csupa jól hangzó név, érdekes arc és izgalmasan megfogalmazott probléma. Privát nacionalizmus négy per három, ha minden igaz, Rokkó is készül valami performansszal, bár lehet, hogy erről már lemaradtam. Egy szabad helyet még éppen találtam magamnak, mindjárt a történések epicentrumában, alig fél méterre az negyvenöt percen át homokba ásott fejjel performanszozott, tényleg ne kérdezzék, hogyan csinálta, nem tudom, de végig ott feszített, némán és rezzenéstelenül. Mintha csak azt akarta volna jelezni, hogy kérem szépen, én nem politizálni jöttem, tessék engem békén hagyni, elvégre is galériában vagyunk, szóval engedtessék meg meditálnom és önkifejeznem (egyszóval látványosan nem odafigyelnem). Meg hogy manapság már a galériában is ilyen kellemetlen dumák mennek, nacionalizmus, szélsőségek, határok, törésvonalak, identitások, csupa kényes és irritáló téma, miközben az emés moderátor szerepében. Olyanokról beszélgettek, hogy populizmus meg radikalizmus, történetesen nemzeti szélsőségekről, a mindenkori extrémizmussal való párbeszéd esélyeiről, arról, hogy mi a helyes és/vagy járható út a nemzeti radikális csoportosulásokkal szemben, vagyis hogy szóba állni-e velük, és ha igen, milyen nyelvet használva, mégis, milyen dramaturgia mentén közeledni, hogyan horizontösszeol- vasztani, ha vannak még egyáltalán közös nevezőre hozható horizontok (és nemcsak a másik fél retorikai hadállásainak destruktív szétcincálása az egyetlen cél és vezérelv). Aztán földrajzi, államjogi és mentális határokról, a mindenkori Mássághoz, az Idegenhez való viszonyunkról, szegénységről és undorról, toleranciáról a szélsőséges mozgalmakat tápláló érzés- és gondolatvüágról, a nyelvüket, retorikájukat átszövő látens agresszióról és bújtatott indulatokról. Arról, hogy a radikalizmus és a szélsőjobboldali eszmerendszer nem feltétlenül (csak) a tanulatlan és mélyszegénységben élő, más etnikummal közvetlenül együtt létezni kényszerülő rétegek körében hódít, és hogy mindez miért van így. Képi aláfestésként pedig Tomáš Rafa véget nem érő bér, valljuk be, töltekezni jönne, magába szippantani némi szépművészetet, ha már egyszer a hét fennmaradó részében, mint afféle átlag egy- dimenzionális ember, napi nyolc-tíz órában termelőerőként szokott működni. Szóval Rokkó majdnem végig ott volt, a tőle karnyújtásnyira helyet foglaló, művelt és szellemes, angol nyelven társalgó úriemberek meg oda se neki, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Legfeljebb negyedóránként megeresztettek egy- egy poént a lábuk előtt térdeplő kolléga kapcsán. Mintha már olyannyira hozzászoktak volna az egymás mellett való elbeszéegyik meghívott vendég háta mögött. Egyébként kezdettől fogva szimpatikus volt az elrendezés, hogy is mondjam, olyan laza és spontán, eleve semmi pódium meg emelvény, vagy ne adj' Isten, szónoki tribün, nem, itt teljesen egybeolvadt a közönség meg az öt darab tudós férfiember, tényleg, mintha valami taktikai megbeszélésbe csöppentem volna bele, mondjuk egy futballcsapat öltözőjében, pontban félidőtájt. Épp helyet is foglaltam, mire észbe kaptam, hogy van itt valami nem normális, sőt bizarr dolog, aztán megakad a tekintetem egy férfitesten, igen, ott kuporog a linóleumpadlón, a terem kellős közepén térdepelve, egy mozdulatlan alak, ez lesz Rokkó (értsd: Juhász R. József), nahát, sosem láttam még ennyire testközelből alkotni. A feje egy kannányi homokba merítve, éppen csak a tarkója látszik ki belőle, az is lehet, hogy közben fuldoklik, bár akkor nyilván nem szobrozna itt egy moccanás nélkül, mindenesetre félelmetes látvány, sőt van benne némi perverzió is, hogy ugye itt, közvetlenül előttünk térdepel, mint valami udvari rabszolga. És amikor már jó öt perce ment az egész, valaki jobbról a fülembe súgta, hogy mindez háromnegyed óráig fog tartani, és valóban, Rokkó jó lés gyakorlatához, az egymással csak azért sem érintkező nyelvi regiszterek, nyelvjátékok, hagyományok és retorikai sablonok párhuzamos létéhez, az interakció nélküli kommunikáció szelíd bájához és kényelméhez, hogy bizony, gond nélkül bele tudtak merülni a problémák és teorémák sűrűjébe. Az pedig, valljuk be, ahogy haladt az idő, egyre érdekesebbé sűrűsödött. Amúgy csupa ismert arc, csupa kompetens szakértő, politológus/szo- ciológus és egy darab művész, a következő felállásban: Grigorij Mesežnikov, Krekó Péter, Andrej Findor és KissPál Szabolcs, no meg Ravasz Ábel, a kérdező videója futott a háttérben, a falra vetítve, egy kimondottan friss, idei anyag Európa egyik legtrendibb, leggazdagabb és legélhetőbb városából: lipcsei „patrióta europérek” - tüntetők és ellentüntetők összecsapása, iszlámellenes indulatok, „a toleranciából is megárt a sok” feliratú transzparensek, sűrű sorokba tömörülő rohamrendőrök, kordonbontó tömegek és menetelő polgárok színes, hátborzongatóan élvezhető infota- ininggé szerkesztett látványvilága. Privát nacionalizmus #3. Open Gallery, Pozsony. Kurátorok: Németh Ilona, Juhász Rokkó, Fedor Blaščák. Van itt valami nem normális, sőt bizarr dolog (Tomáš Halász felvétele) Az intézményt a Bethlen-kormány idején hozták létre, a második világháború után felszámolták, most újraalapította az Orbán-kormányzat Megnyílt a magyar törvényhozás történetét bemutató múzeum MTl-HÍR Budapest. Tegnap újra megnyitotta kapuit az 1949-ben bezárt Országgyűlési Múzeum, amely a magyar parlamentarizmusnak, valamint az Országháznak mint építészeti remekműnek a történetét mutatja be. A múzeum létrehozásának gondolata az első világháború után, a Bethlen-kormányzat idején fogalmazódott meg. A nemzetgyűlés kiemelt támogatást szavazott meg erre a célra, a kiállítás alapjául pedig a Magyar Nemzeti Múzeum Deákszobájának kiállítási tárgyai szolgáltak. A megnyitó 1929. január 24-én volt az Országház északi szárnyában. A hétte- remnyi gyűjtemény röpiratok- ból, plakátokból, képzőművészeti alkotásokból, fényképekből és használati tárgyakból állt. 1933-ban a múzeumot tizenhét helyiségre bővítették, 1938-ban már 24 terme volt. A múzeum az évek során ajándékokkal, híres politikusok, államférfiak hagyatékával és rendszeres vásárlással bővült. A múzeum legsikeresebb korszakát az 1930-as évek közepétől élte, látogatottsága és népszerűsége alig maradt el a Nemzeti Múzeum és a Szépművészeti Múzeum mögött. Az intézményt egyebek mellett időszaki kiállítások tették népszerűvé, például a Kossuth- és a Rákóczi-emlékkiállítás, az alkotmánytörténeti kiállítás, a választójog-történeti kiállítás, valamint a Széchenyi István a magyar országgyűléseken című tárlat. A termekben olyan történelmi érdekességeket láthatott a közönség, mint I. Rákóczi György és Apafi Mihály fejedelem naplóját vagy az 1741. évi országgyűlésen hozott törvényeket Mária Terézia aláírásával és pecsétjével. A háború alatt sok műtárgy eltűnt, megsemmisült vagy megrongálódott. A megváltozott politikai és ideológiai környezetben a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1949-ben felszámolta az intézményt, a mintegy 16 ezer darabból álló gyűjteményt a Magyar Nemzeti Múzeumba helyezte át. A most újraalapított parlamenti múzeum részben a látogatóközpontban, részben a lefedett 15 -ös udvarban működik. A magyar törvényhozás ezer éve című állandó kiállítás az újraalapított Országgyűlési Múzeumban (MTI-felvétel)
