Új Szó, 2015. március (68. évfolyam, 50-75. szám)
2015-03-07 / 55. szám, szombat
20 Szalon ÚJ SZÓ 2015. AAÁRC1US 7. www.ujszo.com J anusról Villonra Hogyan hangzott volna Janus Pannonius egy-egy verse, ha történetesen magyarul ír? És ha rangos kortársa, Francois Villon modorában, „Villonul”? Nagyjából ezekre a kérdésekre is választ ad Orbán János Dénes A költő, a ringyó és a király című „műfordításkötete”, mely egy-egy szöveg megalkotásánál többnyire konkrét Janus-ver- sekből indul ki. (Minden vers - egyet leszámítva - nyelvtanilag korrekt latin címet is kap.) A fordítás során azonban ezek a forrásnyelvi szövegek többszörös kulturális „fordítás” boldog és önkéntes „áldozatává” válva hozzák létre azt a viháncoló, teremtő, zseniális humorú versnyelvet, mely maga lesz a testként elgondolt nyelv megszö- vegesült érzékisége. Cervantes mondta egyszer a fordításról, hogy valamit fordításban olvasni olyan, mint egy gobelint csodálni - hátulról. Amit viszont itt kapunk, az minden oldalról tiszta és élvezetes, egyszerre sejtelmes és egyértelmű mintázat. Igaz, a szöveg csak áttételesen (időmértékről rímes formákra, tudós „antikról” cinikus vágáns- ra, Janusról Villonra, filológiáról költészetre stb.) fordítás, sokkal inkább az, amit a szerző megad: apokrif. Orbán János Dénes könyve verses életregényt teremt, egy karaktert alkot meg, akiben ott van Villon, Beccadelli, Martialis, Faludy György, még Borges is - de legfőképpen a Hümériáda feledhetetlen életöröme. Ezt a magyar Janust úgy rakják össze a hatalmas íróistenek, ahogy a költő lelkét az antik istenek saját leikéről írt elégiájában, vagy ahogy az allúziókból, vendégszövegekből rajzolódik ki a „posztmodem” poézis. „Ország, hol plebejusnak lenni borzalom, /papnak mártírhalál, /s mindek között legnyomorultabb / a mindenkori király” - készít látleletet a költő egy olyan világról, ahol felértékelődik a valóságot, a permanens létszo- rongatottságot oldó humor, éle és szexualitás. A versírás metaforikusán potencia, azaz hatalom kérdése is (,,Porcellius, versedtől szépérzékem lekókad” stb.), sőt olykor meg is fordul ez a viszony: „Mindenekelőtt, Ágnes, bejelentem, /e versetfarkam és nem lelkem írja”. Különösen fontos vonulattá válik irodalom és hatalom viszonya, mely sokszor tematizálódik, hol egy hetyke anarchista, hol egy cinikus (dörzsölt?) hedonista hangján: ,/l költő puha állat, / magában élő alkat. // Ha megfizetjük, írja./Ha megfizetjük, hallgat?” A költő intertextuális játékokba bocsátkozik (,,csak én bírok versemnek hőse lenni” - zengi pl. „Janus”), lubickol a nyelvben, a kétértelműségekben, a jelentésszóródásban, a költészetben: láthatóan otthon érzi magát, és otthonossá tesz egy kultuszt is, melyet - tréfa és erotika ide vagy oda - azért végeredményben a latintaná- ros tankönyvi szigor uralt. Orbán János Dénes: A költő, a ringyó és a király. Janus Pannonius apokrif költeményei. Magyar Pen Club, 2014. 100 oldal. NAGYPÁL ISTVÁN RÓZSASZÍN DALOSKÖNYV TÚRI TÍMEA A DOLGOK, AMIKRŐL NEM BESZÉLÜNK Kemény kötés „A költő puha állat” - dalok, preparátumok, kibeszélhetetlenség- négy kortárs verskötet Csehy Zoltán könyvespolcáról Lebontó struktúrák Janus Pannonius „daloskönyvével”, illetve a Villon-ha- gyománnyal (a Stefcio hagyatéka című vers alcíme: kis testamentum) szinte teljesen ellentétes Nagypál István Rózsaszín daloskönyve. Petrarca és Lorca daloskönyveinek hagyománya is destrukció áldozata lesz. Nagypál István kötete ugyanis nem azért rózsaszín, mert kipirult a szerelemtől. Egyszerre tragikus és mélyen életigenlő könyv, mely a hagyomány „szópiszkaival” szeny- nyezett létezésben keresi az esendő intimitást. És nem csak önmaga számára: a másik lény számára is, aki elválaszthatatlan attól, aki róla beszél, miközben ő az, aki tulajdonképpen a költő helyett beszél, aki befejezi a mondatait. A belső, a lélek is összetett lesz: szétválaszthatat- lan és kimondhatatlan érzelmek kincseskamrája vagy éppenséggel régebbi, romlott vagy még hasznosítható ételekkel teli hűtő. A szívben bármikor kitörhet az ellenőrizhetetlen tavasz, de a szív fölött bármikor megjelenhet a rosszemlékű rózsaszín háromszög is. És ez tragikusan „természetes”. Ebben a daloskönyvben nincs szerelmi ideológia, mert mihelyt egy érzésfoszlány vagy sejtés a vers tárgyává válik, szét is szálazódik, s olyan váratlan lebontó struktúrák nyílnak meg, amelyekkel számolni se mertünk. A változás akkor a legtragikusabb, amikor a statikus- ság biztonságában vesszük észre. Ez pedig nem mindennapi képesség. Nagypál Istvánnak ehhez (is) van szeme. Nagypál István: Rózsaszín daloskönyv. Kurázsi Irodalmi Egyesület, Budapest, 2014. 68 oldal. Beszéd és csend A férfiasság és a nőiesség találkozásait, hadizónáit, intim és ütközőterepeit (melyek időnként beszédes csöndbe burkolóznak) talán Túri Tímea ismeri a legjobban a mai magyar lírában. A nem elmondás hangsúlyos jelenléte narratívát teremt, s az el nem mondott történetek identitást konstruálnak (,,Nem a test tesz nővé. Nem a lélek/érzékenysége. / Hanem az, hogy / minden nőnek van egy története, amit/ nem mesélel.”) A történet „nullfoka” nem csak titok, hanem trauma is, a sokfelől szorongatott és a másiknak akarva kiszolgáltatott létezés kódja, mely megfejthetetlen és feloldhatatlan, mivel mire megkonstruálódna, elvész az önazonossága. Túri Tímea új verskötete, A dolgok, amikről nem beszélünk ugyan nem tabukról szól, mégis elválaszthatatlan a tabutól. Kimondhatatlan szavak, érinthetetlen dolgok itt is maradnak, de elsősorban azért, mert a költői érzékenység megsejtette: a hallgatás megtörése vagy felszámolása a jelentésességet, a dolgok súlyát iktatná ki abból a kölcsönviszonyból, mely férfi és nő „élősködései- nek” energiáit biztosítja. A sztereotípiák biztonsága, illetve a nem beszélés beszédessége természetes létmód, paradox módon az identitás megőrzésének záloga, illetve a kapcsolati tér lendületes légkörének katalizátora. „Jaj, legyél a léc, hogy legyen rés/mindig csak nézni a kintet” - írja Túri Tímea. Ez az elvágyódás, ez a kint a kedvesen túli lét beszédessége, melyből a legvadabb fantáziák vagy kalandok után is a létszoronga- tottság börtönszagú csöndjébe vezet vissza az út. A verskötet különösen érzékeny az identitás és sztereotípia viszonyára: hajói sejtem, mindkét terep a folyamatos beszéd- és csendkonstruálás terepe. Túri Tímea a mérték lehetőségeivel játszik el: a túlbeszélés, az anekdotikusság kényelme helyett a megszakadást vagy a szótlanságot választja, s miközben hallatlanul közel kerül tárgyához, a legváratlanabb tárgyilagossággal vet rá egy megsemmisítőén szigorú pillantást. A versek java részénél érezhető egy ellenstruktúra fokozott jelenléte, mely azonban csak látszatra koherens, ugyanannyira törékeny, omlatag, mállékony, mint az, amit „veszélyeztetni”, izgatni, kikezdeni vagy megsemmisíteni látszik. Nagyszerű lélekbölcseleti, analitikus versek sorát olvashatjuk a kötetben. „A férfiak akkor sincsenek otthon, / amikor otthon vannak. A nők /akkor is otthon vannak, amikor távol./Sosem esnek szerelembe otthon.”A kétpólusúra sarkított világ minden látszat ellenére nem elsősorban konfliktusgócok egymásnak feszülése, hanem két koherens univerzum a maga törvényszerűségeivel, melyek a találkozások pillanatában sokszor érvényüket is vesztik. Túri Tímea verseiben ott az idegennel, a mással szembeni szolidaritás csodálatos adománya, és hangsúlyos a költői tekintet nyelvi bizonytalanságának kifejeződése. Amit lát és amit leír, feloldódik a retorikában: csak érvényes mondatok maradnak még akkor is, ha ezek ellentmondani látszanak, mihelyt közös térbe kerülnek. Túri Tímea: A dolgok, amikről nem beszélünk. Magvető, 2014. 96 oldal. Kuriózumgyűjtemény A kipreparált mondat és az analízis, a kontextus lehetősége a központi tárgya Németh Zoltán Kunstkamera című kötetének is, igaz, teljesen más szemszögből. Egy brutális, első látásra agresszív és dermesztő látványvilágba lépünk: a kincses- kamrák kuriózumai közé, preparált és átszabott, tartósított csecsemőtetemek közé. A nyelv és a nyelvtan magzati léte válik központi kérdéssé, a mondat elszigetelése és egy közös (számozott, technikai, gyakorlati), de szervidegen kontextusba e- melése. A kunstkamera polcain precízen sorjázó preparátumok a működés, a beérés, a megvalósulás előtti állapotot rögzítik, és látvánnyá, tárggyá degradálódva keresik helyüket a létezésben. A heterogén kuriózumgyűjtemény elemeiből olykor kirakható maga a vers vagy a mű, máskor a szövegek konstruktív felszólításként hatnak, s a kontextusteremtó, jelentéstulajdonító játék izgalmával kecsegtetnek. „Szétnőttem anyámat / és levedlettem / mint kígyóbőrt” - írja Németh metaforikusán. Az önmaga tereit szétnövő versből előbújt magzatok, csecsemők élni akarása és életesélyei képezik a kötet központi kihívását. A vers előtti nyelv tünékeny játékai ezek a szövegek, vagy a vers hulláján sarjadó új élet lehetőségei? Németh Zoltán gazdag kincsestárában rendkívül sokféle irányulás, mozgás mutatkozik: a hibriditás éppúgy felbukkan létformaként, mint az aforizma vagy a Simon Márton könyvéből ismert polaroidtechnika. A kötet azonban nem elégszik meg a nyelv csonkoló, átszabó, preparáló drasztikumával, hanem erőteljes vezérszólammá teszi az olykor saját kereteit is szétfeszítő, lélegzetelállító iszonyatot C,lerágott csecsemőcsontokra találtunk ma is/a terasz mögött’j, a maga erejébe rokkant obszcenitást, az „iszonyat gravitációját”. A metaforikus, a szervetlen és a szerves, a hibrid és a tiszta, a véletlenszerű és a veretes, az elviselhető és a kibírhatatlan, a groteszk és a szentimentális minőségek, jelenségek, gesztusok dinamikájának alkalmazásából egy teljesen szokatlan, egyedülálló költői hang születik. NémethZoltán: Kunstkamera. Pesti Kalligram, 2014. 136 oldal.
