Új Szó, 2014. december (67. évfolyam, 275-298. szám)
2014-12-15 / 287. szám, hétfő
4 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2014. DECEMBER 15. www.ujszo.com KOMMENTAR Az olcsó olaj titka S1DÓ H. ZOLTÁN Szinte folklórrá vált ősz óta, hogy a benzinkutak totemoszlopain heti rendszerességgel 1-1,5 centtel lefelé módosítják a benzin literenkénti árát. Ez, az autósok számára oly kedves szokás még hetekig változatlan marad, mert úgy tűnik, az irányadó olajárak esésének semmi sem szab gátat. Egyetlen számpárral mutatjuk a lényeget: június végén a számunkra is meghatározó nyugat-európai Brent olajfajta hordónkénti (159 liter) ára még 110 dollár felett volt, a múlt hét második felében viszont már csak 62 dollár kömyékénjárt. A svájci UBS nagybank átfogó felmérése szerint az olajárak esését döntően Oroszország sínyli meg, az energiahordozók olcsóbbá válásából pedig leginkább Horvátország, Szlovákia, Magyarország és Csehország profitál. A Royal Bank of Scotland pedig úgy fogalmazott, a történések fő haszonélvezői közé a közép- és kelet-európai országok tartoznak, másrészt a voltaképpen csak a kőolaj és a földgáz pillérére épülő orosz gazdaságra nehezedő nyomás egy idő után súlyos regionális gondokat okozhat. A prognózisok sokszor tiszavirág-életűek, ezért meglehetős biztonsággal csak annyit közölhetünk, hogy 2015 első felében még marad a nyomott olajár, ezzel együtt a viszonylag olcsó benzin. Ha a történések okait firtatjuk, akkor a nyilvánvaló tények és a kiforrott összeesküvés-elméletek gazdag tárházába ütközünk. Először is szögezzük le, az olaj ára hosszabb időtávon komoly hullámzásokat mutat: például 2008 nyarán még 140 dollár felett tanyázott a hordónkénti ára, 2009-ben, a világgazdasági válság mélypontján viszont a mostani szintnél is mélyebbre esett. A Nemzetközi Energia Ügynökség úgy véli, jövőre a vártnál is alacsonyabb lesz a világ olajigénye, miközben a legfontosabb kőolajexportáló államok szervezete, az OPEC november végi ülésén magasan hagyta a kitermelési kvótákat, az Egyesült Államokban pedig valóságos pala- olaj-forradalom tombol. A Nyugat Oroszország elleni szankcióit érzékelve a legtöbben úgy gondolják, az USA megegyezett a fő olajkitermelő Szaúd- Arábiával a magasan tartott olajfelhozatal fenntartásával, hogy ezzel küldjék pénzügyileg padlóra Moszkvát. A némileg bennfentesebbek még hozzáteszik: mivel Moszkva kitart a Szíriát vaskézzel kormányzó, ám a szaúdiak által nagyon nem kedvelt Aszad-rezsim mellett, most itt az ideje a megbüntetésének. Másrészt Irán szintén politikai összeesküvésként tálalja az olaj körüli történéseket. Haszan Róháni elnök szerint „bizonyos országok összeesküvést szőttek a muzulmán emberek érdekei ellen” - hiába, Teherán is 100 dolláros olajárból kiindulva rakta össze a költségvetését, ami nagyon távol van a valóságtól. Végezetül olyan elképzelés is közszájon forog, hogyatörténésekmozgatórugójátRijádbankellkeresnünk- a szaúdi királyság szinte fillérekért termeli ki a fekete aranyat a sárga sivatagi homok alól, és a jelenlegi árszinttel egyszerre teszi tönkre Amerika palaolaj-kitermelését (ez 50-55 dollár környékén már nem rentábilis), és üti ki Oroszországot, valamint szomszédos riválisát, Iránt. A felvázolt koncepciók akár valóságalappal is bírhatnak. Mégis, maradjunk inkább a piaci mozgások logikájánál, ami esetünkben nem más, mint a piaci buborék, azaz a túlkínálat kialakulása. Napjainkban az új kitermelési technikák és a lomha világgazdasági növekedés okozta túlkínálat lerántotta a mélybe az árszintet, s a folyamatot csak felgyorsította a piaci szereplők spekuláns magatartása. Megint érvényesül a csordaszellem, mindenki a lefelé tartó árspirálra spekulál, ami így öngerjesztővé vált. Ez mindaddig tart, amíg az olajpiac meghatározó szereplői el nem fáradnak, amíg újra nem alakul ki a kereslet és a kínálat hozzávetőleges egyensúlya. Addig is élvezzük az alacsonyabb üzemanyagárakat és az ebből eredő, a nullához közelítő inflációt. A mutyi nem a szabad piacgazdaság ismérve, ugyanolyan torz, mint a pártállam gazdálkodása Mutyis bajok Egyre több a botrány - nem mintha éppen most lenne belőlük nagy választék, egyszerűen csak most jönnek elő régebbi és újabb ügyek, itt egy félmilliós, ott meg egy harmincmilliós biznisz, haverok zsebébe, csókosok számlájára. És továbbra is következmények nélkül. LOVÁSZ ATTILA A mutyi eszméletlenül ártalmas dolog. Nemrég a novemberi események kerek évfordulója kapcsán fordultam meg néhány iskolában, s függetlenül attól, középiskolások vagy egyetemisták voltak-e a vitapartnerek, a munkanélküliség mellett a közpénzek lenyúlását tartották a bársonyos legfontosabb következményének. S ez nagy baj. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: nagyon nagybaj. Igen, sokan és sokszor értekeztünk a szabad piaci versenyről, és egyebek mellett arról, hogy gazdaggá válni önmagában nem bűn. De ha a mutyizás kerül szóba, s vele együtt az ország leggazdagabb rétegének domináns része, akkor nagyon gyorsanmondjuk ki azt is: amu- tyi nem a szabad piacgazdaság ismérve. Ugyanolyan torz és deformáló hatású, mint a pártállam tervszerű gazdálkodása. A különbség csak abban rejlik, hogy míg a pártállamban ennek áruhiány volt a következménye, de a polgár legalább azt hitte, van pénze, most dömpingszerűen nyomul ránk a fogyasztási cikkek sora, s ha valaki nélkülözik, az nem az áruhiány, hanem a pénzhiány. Ettől viszont még mindig deformált közegről beszélünk. A mutyi nem szabad piac, a mutyiban ugyanis jókor, jó helyen, jó hátszéllel kell rendelkezni, és ennek semmi köze a termék vagy szolgáltatás minőségéhez, árához. A szabad versenyben az összehasonlítható minőségben a kisebb ár, az összehasonlítható árnál pedig a magasabb mi- nőség'dönt. E két ismérv bármelyikét is felfedezheti a tisztelt adófizető a pöstyéni CT-ten- derben, az utak sózásában, az autódíj tenderében? És sok más közbeszerzésben, amelynek, ugye, az a célja, hogy minél olcsóbban vásároljon a „köz”, de a végeredmény majdnem mindig a pofátlan drágítás. Sajnos, a mindennapi, gyakorlati politika mint mesterség a 21. század elejére az újraelosztás fölötti ellenőrzés gyakorlatára degradálódott. Magyarán: a közpénzek fölötti kontrollra, amelynek a végső célja a haszonszerzés. Ne csodálkozzunk hát, hogy az ebben a közegben szocializálódó nemzedékeknek a rendszerváltásról nem a szólás szabadsága, nem a személyi szabadság, nem a schengeni határ jut eszébe, hanem a közpénzekkel folytatott disznólkodás lehetősége vegyítve a felismeréssel, hogy apámnak vagy nekem reményem sincs munkahelyet találni. Már a privatizáció során tudtuk, hogy baj lesz, nem azért, mert a magánosítás folyamata igazságtalan volt. Igazságosan nem lehet nagy vagyonok tulajdonviszonyait átrendezni. De mégsem az volt a cél, hogy a létező vagyon aktívumait a priva- tizőr lenyúlja. Ha azokat az aktívumokat ma nem a Kajmánszigeteken vagy offshore paradicsomokban tárolná saját hasznára, hanem újraforgatná a gazdaságban munkahelyeket teremtve, közjót szolgálva (és, uram bocsá, könnyen jutva a pénzhez, vállalja is a kockázatot a vállalkozásban), akkor Meéiar egykori nevetséges szlogenje a Tátra alatt elterülő Svájcról még valósággá is válhatott volna. A tőketeremtő réteg viszont jachtba, kajmán bankba, gyémántba fektetett, és az a pénz most nagyon hiányzik. Csak azt csodálom, hogy 20 év mutyi után még mindig van mit lenyúlni, de hát az adót csak befizetjük, a járulékokat is, aztán olyan szolgáltatásokat kapunk érte, amilyenért egy autószervizben kivernénk a dilit. S valamilyen értékekről, világnézeti vitákról, a közjó általánosan elfogadott normáiról még nem is beszélgettünk, csak a pénzről. S most valaki azon csodálkozik, hogy ifjaink szélsőségekbe menekülnek, mindegy, hogy iszlámállami vagy csak jobbikos kiszerelésben, pedig nincs mit csodálnunk. Mutyizgatva saját szabadságunkat áldozzuk föl, a kérdés csak az, milyen gyorsan.- Főtörzsek, egy bűntényt szeretnék bejelenteni. A főnököm többet lop, mint én! (Peter Gossónyi karikatúrája) A román volt a legvéresebb a kelet-európai rendszerváltások között: több száz áldozata volt, Nicolae Ceausescu diktátort és feleségét kivégezték Huszonöt éve kezdődött a romániai forradalom MTl-HÁTTÉR Holnap lesz huszonöt éve, hogy Temesváron elkezdődött a román forradalom, amely elsöpörte Nicolae Ceausescu uralmát. A Ceausescu-érában a diktatúra szüárdságát a kiterjedt besúgórendszer és a mindenhol jelen lévő titkosrendőrség, a Securitate biztosította. A Vezetőt elképesztő személyi kultusz övezte, a nép azonban gyűlölte, s Draculescuként emlegette. A „Kárpátok géniusza” a kulcspozíciókba rokonait helyezte: felesége, Elena lett a „kettes számú vezető”, a hadsereget és a titkosrendőrséget Ceausescu fivérei irányították. Ceausescu törlesztette Románia teljes államadósságát, ám ennek ára az lett, hogy a boltokból eltűntek az áruk, a lakásokban hideg volt. Ceausescu 1988-ban megindította falurombolási programját, amelyet hatalmas nemzetközi felháborodás kísért. A forradalom szikrája 1989. december 16-án Temesváron pattant ki, ahol több száz ember élőláncot formálva próbálta megakadályozni a romániai magyarság sérelmei, a falu- rombolás miatt szavát felemelő Tőkés László református lelkész elhurcolását templomából. Amikor erre mégis sor került, az élőlánc tüntetéssé változott. A tömeg másnap behatolt a Te- mes Megyei Tanács épületébe, kidobálták és tűzre vetették a diktátor képeit és könyveit. A kivezényelt rendőrök, katonák, karhatalmisták a tüntetők közé lőttek, a sortűz számos halálos áldozatot követelt. A következő napokban a megmozdulások számos más városra átterjedtek, a román határt lezárták. Ceausescu 18-án Teheránba utazott, hazatérése után, 20-án másnapra százezres nagygyűlést hívott össze Bukarest belvárosába. Beszédét füttyszó zavarta meg, a tévéadás megszakadt. A tömeg ellepte a bukaresti utcákat, Ceausescu-ellenes jelszavakat kiabált. Az utcákon halálos áldozatokkal járó összeütközések robbantak ki, hasonló események játszódtak le máshol is. December 22-e hozta el a fordulópontot: Vasile Milea honvédelmi miniszter öngyilkosságot követett el, a hadsereg a felkelők oldalára állt s harcolt a Securitate ellen. A felkelők által elfoglalt televízióban délben bejelentették a népi felkelés győzelmét, a hatalmat a Nemzeti Megmentési Front Tanácsa vette át. A menekülő Ceauses- cut és feleségét 22-én délután fogták el Tirgovistében. A harcok még folytak, amikor december 25-én este a bukaresti televízió bejelentette: az előző nap felállított rendkívüli katonai bíróság Nicolae és Elena Ceausescut bűnösnek találta, ezért halálra ítélte őket, az ítéletet végrehajtották. A perről és a kivégzésről készült felvételeket másnap bemutatták, ezután a fegyveres összecsapások lényegében megszűntek. A forradalom halálos áldozatainak számát ezernél többre becsülik.
