Új Szó, 2014. október (67. évfolyam, 225-251. szám)

2014-10-07 / 230. szám, kedd

Szín folk 17

Fejezetek néptánckutatásunk kezdeti időszakából: a századforduló hajdűtáncvitája

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. OKTÓBER 7.

A hajdani hajdútánc nyomában I.

A vita előzményei

A hajdútáncvitaként ismertté vált századfordulós polémia közvetlen előzményeiből legalábbis annyit fontos megemlíteni, hogy Réthei Prikkel Marián, a nyelvészet és etnográfia területén egyaránt jeleskedő Benedek-rendi tanár már 1903-ban egy körlevelet küldött számos, általa nagyra becsült tudós kollégájának, korábbi rendtársának, vidéki papoknak és tanítóknak, mégpedig azzal a nemes céllal, hogy a magyar néptáncról in- Hajdú vállára vetett puskával, fametszet (1600)

formációkat gyűjtsön. Sajnos (Forrás: Magyar művelődéstörténet III. A kereszténység védőbástyája, szerk.: Domanovszky Sándor]

Ha a kedves olvasók körében amolyan régimódi közvélemény-kutatást végeznénk, hogy mely táncot gondolják a „magyar virtust legjobban kifejező” táncnak, nagy valószínűséggel olyan válaszokat kapnánk, mint például a csárdás, a verbunkos vagy a palotás. Már ha az ilyen kérdésre vállvonás helyett egyáltalán válasz érkezne. Bár mindezek állításához mélyrehatóbb vizsgálatok szükségeltetnének, annyit azonban előzetesben is szinte biztonsággal feltételezhetünk, hogy egy ilyen felmérés során hajdani dicső hajdútáncunk nem végezne dobogós helyen.

HANUSZ ZSUZSANNA

Pedig - ahogyan azt Martin György írásaiból megtudhatjuk - egykor ez a tánc (vagy tánco- lási mód) volt az, mely a 16-17. században virágkorát élve a hajdúk pásztori-fegyveres táncából az egész társadalmat átfogó nemzeti tánctípussá emelkedett (fontos ugyanakkor megjegyeznünk, hogy a „nemzeti tánctípus” kifejezést itt még nem a nemzeti romantika idejétől számított, modern értelemben használjuk). De vajon hová tűnt ennek emléke? És milyen is lehetett ez a tánc? Kik voltak a névadói és a táncolói? És vajon mi köze lehet ehhez a szlovákok hajdúch vagy hajdúk nevű táncának? Ilyen és ezekhez hasonló kérdések merülhetnek fel a téma iránt érdeklődők fejében. Ahogyan mindezek már száz évvel ezelőtt is több kutatót foglalkoztattak, sőt egy heves vitában megszólalásra is késztettek. Ha tehát valóban e kérdéskör fenekére szeretnénk nézni, érdemes fellapozni az Ethnographia folyóirat 1905-06-os számait, és beleolvasni azokba az írásokba, melyek - a reformkorban zajló korábbi csárdásvita után - ezúttal a hajdútáncot tűzték ki célpontul. Erre invitálom most a kedves olvasókat.

ebből a levelezésből csak a közte és Seprődi János (a kor jeles zenetudósa) közti levélváltást publikálták, de ebből is kitűnik, hogy Réthei - igen ambiciózus módon - már ekkor egy magyar táncokat összefoglaló monográfia megírását tervezte, illetve az is, hogy már e levelezés során nézeteltérései támadtak későbbi fő vitapartnerével, az ügyvédből lett zenetörténészszel, Fabó Bertalannal (ekkor még Frenkel). Az ő levelezésüket Sajnos nem ismerjük, azt az írást azonban igen, melyben Fabó - feltételezhetően e levélváltások hatására is - megírta a vitát kirobbantó téziseit.

Fabó a Régi magyar táncok című írásában (Budapesti Hírlap, 1904) alapvetően arra a kérdésre keresi a választ, vajon milyen is lehetett az új keletű verbunk és a korban még mindössze hatvanéves csárdás által méltánytalanul háttérbe szorított régi, népies magyar tánc. Ennek nyomait keresve ezt végül a hajdútáncban vélte megtalálni. Állítását történeti emlékek sorával igazolja, így például utalva a fiatal Balassinak az 1572-es pozsonyi koronázási ünnepségen eljárt juhásztáncára, a Szigeti veszedelem hajdutáncot fegyverrel szökdöső katonáira, a 17. század jeles angol orvos-utazója, Edward Brown által Magyar- országon látott, saját énekre eljárt fegyveres táncra, Kemény János fejedelem Önéletírására, akinek elmondása

szerint dajkája marosszéki székely asszony volt, jó énekes, jó hajdutáncos, vagy Esterházy Pál visszaemlékezésére, aki történetesen az 1647-es pozsonyi országgyűlésen rokonával, Esterházy Rebeka kisasszonynyal nemcsak az oláh táncot mutatta be, hanem két mezítelen karddal a hajdútáncot is eljárta. Emellett fontos kiemelni, hogy Fabó már itt felhívja a figyelmet arra, hogy ez az egykor oly népszerű tánc a verbunk és csárdás mindent elsöprőnek látszó 19. századi divatjával mégsem tűnt el nyomtalanul. Sőt, nyomai nem csupán a magyar néptánchagyományban, de azon kívül is megtalálhatók, például az erdélyi románok (haidau) és a szlovákok (hajdúch) táncaiban.

Az előzmények közt említést érdemel a zenetörténeti kutatásokat végző Csiky János is, aki tanulmányában (Ethnographia, 1904) a hajdútánchoz tartozó dallamokat vizsgálta. Ezek ős- magyar hangzása és tüzes magyar ritmusa mellett a hajdúság magyar eredetét is próbálta igazolni.

Réthei kontra Fabó:

szláv vagy magyar?

Ezek a tanulmányok és vélekedések késztették Réthei Prikkel Mariánt ellenkezésre, amivel egyúttal kezdetét vette az Ethnographia oldalain a hajdútáncvita. Réthei A hajdútánc (1905) című értekezésében annak tudományos bizonyítását tűzte ki célul, hogy e tánc - Fabó és Csiky véleményével szemben - nem

Justus van der Nypoort: Kapronca látképe (előterében hajdútánc), 1686

(Forrás: Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai)

eredeti magyar termék, hanem idegenből átplántált pásztor-, illetőleg katonatánc volt. Állítása igazolásában kulcsfontosságúnak tartja a hajdúság eredetét, amit a nyelvészet felől közelít meg: a hajdú szó eszerint nem a korábban (és egyébként máig is) elfogadott hajtó szavunkból, hanem a török eredetű h’ajdudból (jelentése csordás, baromhajtó) származik, ami szerbhorvát közvetítéssel került hozzánk hajdúk alakban. Ebből az következik, hogy a hajdúság - és közvetve a hajdútánc - eredetét is a szlávság- ban kell keresnünk. A vizsgált tánc mozgásbeli jellemzőinek bemutatására szintén történelmi példák sorát hozza. A Fabó által is említetteken kívül így például a Dózsa György szörnyű halálát Verancsics által leírt emlékünket, mely szerint a kivégzés alatt a parasztvezér vitézei toborzok táncot (alias: hajdótáncot) jártak, miközben testét harapták vala, vagy azt a száz évvel későbbi eseményt feldolgozó írást, mely szerint Thurzó György egy egész hajdútáncos csoportot küldött ki Wittembergbe fia rector mag- nificusszá való választása alkalmából. E források alapján megállapítja, hogy a hajdútáncz a pásztortánczból katonai rendszerbe öntött nehézkes fegyveres táncz volt, a melyet közben-köz- ben énekelve dudaszóra jártak, dülöngve, dobogva, toporzékol- va, forogva, földre guggolva s

A hajdútáncz a pásztortánczból katonai rendszerbe öntött nehézkes fegyveres táncz volt.

levegőbe ugrálva. E táncbeli jegyek alapján Réthei egyszerűen arra enged következtetni, hogy a hajdútánc semmiképpen sem férhet össze a magyar néptáncnak sajátos faji karakterével, melyet alapvetően a húrosvonós hangszerek határoznak meg, a szláv népek táncaival viszont annál inkább. Nem nehéz észrevenni, hogy ebben az érvelésben igen erőteljesen még a romantika korának nemzet- karakterológiai elképzelései köszönnek vissza.

Az írásra Fabótól választanulmány érkezett, majd erre ismét viszontválasz Rétheitől, a dolog azonban ahelyett, hogy bármiféle konszenzus felé vezetett volna, inkább vádaskodásba torkollt. Végül mindketten nagylélegzetű műveikben írták és védték meg elképzeléseiket: Fabó Bertalan a Magyar népdal zenei fejlődése (1908) című művében, Réthei Prikkel Marián pedig A magyarság táncaiban (1924). Kettejük vitájába a történész Szendrei János próbált még beleszólni, két képi forrás elemzésével, illetve amellett kardoskodva, hogy az egykori hajdúság márpedig nagyrészt a magyarságból tellett ki, így a felsorolt történeti emlékek is az ősmagyar fegyvertánc emlékét őrzik. Ezek mellett való érvelése azonban meglehetősen haloványra sikeredett, nem is kapott komolyabb súlyt a vita menetében.

(Folytatás a következő számban)