Új Szó, 2013. október (66. évfolyam, 228-254. szám)
2013-10-26 / 250. szám, szombat
2013. október 26., szombat SZALON 7. évfolyam, 43. szám Gondolatok egy konferencia margójára: mi, szlovákiai magyarok is úgy teszünk, mintha nekünk mindig csak az áldozat szerepe jutott volna Háború, emlékezet, önvizsgálat Ma is élnek közöttünk olyanok, akik egykori katonaként, hadifogolyként, leventeként el tudják mesélni személyes történetüket a második világháborúból (Fotó: a Fórum Intézet archívumából) Bár úgy tűnik, mintha a második világháborúról már mindent tudnánk, a Fórum Kisebbségkutató Intézet szervezésében a közelmúltban megrendezett, A második világháború és a szlovákiai magyarok című tudományos konferencia épp az ellenkezőjéről győzte meg a résztvevőket. SIMON ATTILA Mert ugyan mit ér a tudásunk, ha ismerjük Leningrád ostromának körülményeit vagy a csendes-óceáni hadszíntér fontosabb eseményeit, de közben nem tudjuk, hogy saját szülőföldünkön mi történt a háború idején, s nem ismerjük saját apáink, nagyapáink háborús történeteit, a felvidéki magyarság második világháborús szerepvállalásának részleteit. Amíg tehettem volna, én sem kérdeztem meg nagyapámtól - aki ott volt Erdély visszafoglalásánál, majd hadifogságba esett a Donnál -, hogy mi mindenen ment keresztül. Sajnos, erről már lekéstem. De még mindig vannak közöttünk túlélők, s ha eddig nem foglalkoztunk is velük, az említett konferencián elhangzottak rádöbbentenek bennünket mulasztásunkra. Ezek az elveszettnek hitt történetek ugyanis még megragadhatók, mint azt Körös Zoltánnak, a Fórum Intézet levéltárosának a konferencián elhangzott előadása is igazolta. A fiatal kutató ugyanis az elmúlt három évben a második magyar hadsereg több katonájával, volt hadifoglyokkal, leventeként Németországba hurcolt, majd ott nyugati fogságba esett túlélőkkel készített oral history interjúkat. Ezekből a beszélgetésekből - az eltelt közel hét évtized ellenére is - plasztikus kép bontakozik ki egy generáció sorsáról, az akkori 16-21 éves fiúk ma megdöbbentően ható élményeiről. Mert ugyan Drezda bombázásáról sokat lehet hallani, sőt Kurt Vonnegut világhírű regényében is találkozunk az eseménnyel, de azért az fantasztikus dolog, hogy élőszóban hallhatjuk azoknak a visszaemlékezését, akik saját tapasztalatukból tudják, mit is jelentett akkor Drezdában lenni. Történelmi emlékezetünkből azonban nem csupán a harcterek történetei hiányoznak, de a háborús hátország mindennapjainak az emlékei is. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a modern korok háborújában a harctér és a hátország közötti határok elmosódnak, s a háború az otthon maradottak (nők, gyerekek, öregek, felmentettek stb.) mindennapjaiba is belopódzik. Nem beszélve arról, amit a front átvonulásakor át kellett élniük. A jegyrendszer, az élelmiszer-ellátási gondok miatt erősödő nélkülözés, a „felszabadító” orosz katonák erőszakoskodásai, az ember ember általi megalázásának különböző formái, beleértve a zsidósággal történteket - mind a háborús hétköznapok velejárói voltak. S arról, hogy a mai Dél- Szlovákiában mindez hogyan történt, alig tudunk valamit. Szerencsére vannak közöttünk olyan „szent őrültek” (elnézést az érintettektől), mint az a Žákovič László, aki a konferencián az általa alapított oroszkai hadimúzeumot mutatta be. Alig ismert múzeum egy kis Garam menti faluban, mégis felbecsülhetetlen kincseket rejt. Elsősorban a Garam menti tankcsatának állít emléket, de végignézve a gyűjteményt, az egész háború kibontakozik előttünk. A somorjai konferencia számos kérdést és választ fogalmazott meg. B. Stenge Csaba előadása a Kassa bombázása körüli kételyekre adott meggyőző választ. Abból, amit elmondott, nem kétséges, hogy szovjet gépek dobtak bombát a békés váa A konferencia hanganyaga meghallgatható a Fórum h Intézet honlapján: ' www.fbruminst.sk. rosra. A kérdés csupán az: miért? A további előadások számos olyan témát érintettek, amelyek eddig kevés figyelmet kaptak: a második magyar hadsereg felvidéki sorozású honvédalakulatainak sorsát (Szabó Péter), a magyar hegyi csapatok Kárpátokban vívott harcát (II- lésfalvi Péter), az 1944 végétől megkezdődő háborús kiürítés problémáját (Bukovszky László). Juhász L. Ilona pedig arra hívta fel a hallgatóság figyelmét, ami mellett hajlamosak vagyunk csak úgy elmenni: a dél-szlovákiai háborús emlékművekre, amelyek története (építése, esetleg megcsonkítása, lerombolása, újrafelállítása) egész közösségünk történelmét magában rejti. Arra viszont továbbra sem kaptunk választ, vajon milyen véráldozatot hozott a felvidéki magyarság a háborúban. Az 1938-ban visszacsatolt területekről hány besorozott katona volt a Donnál, mennyien haltak közülük hősi halált vagy estek fogságba. Sok még a tennivaló, s nem csupán a kutatás terén, hanem úgy általában - a szembenézés terén is. Ez ugyanis sem Szlovákiában, sem Magyarországon nem történt meg. Itt a szlovák nemzeti felkelés tábortüzeinek füstjével próbálják takargatni Szlovákia és a szlovákok valódi szerepét a háborúban, a határ túloldalán pedig alaptörvénnyel próbálják másokra hárítani a felelősséget. S persze mi, szlovákiai magyarok is úgy teszünk, mintha mindaz, ami akkor történt, nem vetné fel a felelősségünk kérdését, mintha nekünk mindig csak az áldozat, a kisebbségi sors elszenvedőjének a Szerepe jutott volna a történelemben. Azt hiszem a szerepünk ettől azért összetettebb volt, s a háborúból mi is jócskán kivettük a részünket. Mi is ott voltunk Kassán, amikor bombázták, ahogy mi is éltettük az admirálist, amikor bejelentette a Szovjetunió elleni háborút. Mi is ott voltunk az ukrán falvak felégetésénél és persze a Don poklában is. Mint ahogy minket is vagonba raktak 1944 májusában és júniusában, hogy Auschwitzba vigyenek, s mi is tereltük a vagonokba az emberi butaság és gyűlölet áldozatait. Mindez éppúgy része a történelmünknek, mint Trianon vagy a lakosságcsere. A szerző történész LAPSZELEN Viktor, az álarcos PELLE JÁNOS Nemcsak én kedvelem Gaston Leroux kedélyesen hátborzongató regényét és a belőle készült Webber-musicalt, az Operaház fantomját, hanem, úgy tűnik, a szocialisták is. A MSZP PR-osai és arculattervezői azt találták a legjobbnak, ha a párt október 19-ei kongresszusát a „Lehull az álarc!” jól kommunikálható motívumára építik fel. Ezt a cél szolgálta a szónokok háta mögé kivetített hatalmas kép, melyen félig Orbán Viktor igazi, rosszindulatú arca látszott a maszk mögött, amely hasonlított arra, amit a Fantom viselt. Orbán „fantomizálását” szolgálta egy utcai performansz is, a tanácskozás helyszínéhez közel, a budapesti Syma csarnok előtt. Maszkot viselő fiatalok osztogattak szórólapokat, melyeken az állt: „Hamarosan lehull az álarc, Magyarországon először.” Az előadás folytatódott a csarnokban: filmelőzetesre emlékeztető hangos, harcias zenére maszkos fiatalok lepték el a teret, és röplapot osztogattak. Aztán levetítették az MSZP filmjét, amely az egyenesen.hu internetes oldalt reklámozta, és arról szólt, hogy a Fidesz igazi arcát a trafik-, a föld- és a takarékmutyi Az álarcos felnőttektől félnek a kisgyerekek, de miért nézik az MSZP „spindoktorai" óvodásoknak a választókat? határozza meg. Az MSZP internetes oldalán ugyanakkor megjelent a felirat: „A Fidesz sokéves rágalmazó és hazudo- zó hadjárata után itt az idő, hogy leleplezzük a Fidesz és Orbán Viktor igazi arcát, megmutassuk, hogyan ártottak a magyar népnek, és hogyan tették tönkre hazánk megítélését világszerte.” Az álarccal mint politikai üzenetet megtestesítő szimbólummal azonban nem árt vigyázni. Tény, hogy az álarcot viselő felnőttektől ösztönösen félnek a kisgyerekek, de miért nézik az MSZP „spindoktorai” óvodásoknak a magyar választópolgárokat? Van továbbá rokonszenves, játékos álarc is, például az, amelyet egy 17. századi angol összeesküvőről mintáztak, és a társadalmi igazság bajnokaként harcoló Anonymous hackercsoport hozott divatba. Guy Fawkes azért viselt álarcot, mert harcba szállt a királyi önkénnyel, Erik, a Fantom pedig azért, mert a feje egy csontváz koponyájához hasonlított, amit el akart takarni. Mi köze van a két figura közül bármelyiknek is Orbán Viktorhoz? A vetített képek, a bombasztikus jelszavak és a performansz zűrzavara az MSZP legutóbbi kongresszusán azonban nem takarhatja el azt a tényt, hogy a szocialisták nem igazán tudnak „fogást találni” politikai ellenfelükön. Az rendben van, hogy az ellenzék kormányfőjelöltje, Mesterházy Attila szenvedélyes szavakkal ostorozta Orbán Viktort, mondván: „Ilyen tolvaj, hazug kormányt még nem látott Magyarország.” Tóbiás József pedig a „nyug- díjlenyúlásról” úgy fogalmazott, zsarolással szerezték meg a magán-nyugdíjpénztári megtakarításokat. „Ez a Fidesz igazi arca, aki önálló, attól elveszik a vagyonát” - mondta. Mások többször is hivatkoztak a „tra- fikmutyira”, a „földmutyira” - ezeket az üzelmeket azonban az ellenzéknek nem sikerült egyetlen, nagyszabású botrányként „tematizálnia”, és bevésnie az emberek tudatába, mint például annak idején a „Tocsik-ügyet”. A Munkát, kenyeret mindenkinek! jelszó, melyet az „álarcos” kongresszus fő üzenetének szántak a szocialisták, azon nyomban felveti a kérdést, amit még a politikailag határozatlan, ingadozó honfitársaink is feltesznek maguknak. Ha hatalomra jut, milyen forrásból orvosolná az MSZP az amúgy lépten-nyomon tapasztalható súlyos szociális problémákat, miként állítaná meg az ország elszegényédé- sét? Még csak célzás sem hangzott el a kongresszuson, mit kezdene az MSZP azokkal az elvárásokkal, melyeket az Európai Unió Magyarországgal szemben támaszt, és amelyek eddig is sok tekintetben meghatározták a hazai gazdaság fejlődését. Az „eurokonform” vonal, melyet az MSZP és az SZDSZ koalíciós kormányzása alatt követtünk, kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországot viselte meg a legjobban az EU tagállamai közül a 2008-ban kitört gazdasági világválság, és addig is, majd azt követően még inkább csökkent a GDP, nőtt az eladósodottság. Nem világos, hogy Mesterházy és „újbaloldali” pártja vissza- téme-e ahhoz a neoliberális gazdaságpolitikához, melyet 2010-ig követtek a szocialisták, és amelyet szövetségesei, Bajnai Gordon és Gyurcsány Ferenc - akikről a kongresszuson szó sem esett - továbbra is üdvözítőnek tartanak. Orbán Viktornak tagadhatatlanul többféle arca - ha úgy tetszik, álarca - van. Mint ravasz és a közönség rokonszen- vére pályázó politikus, gyakran másképpen beszél külföldön, mint itthon, másképpen szólítja meg a különböző társadalmi rétegeket és csoportokat. Annak, aki majd a helyére lép és kormányfő lesz, ugyanúgy kell viselkednie, ha hatalmon akar maradni, hiszen „nyílt sisakkal” csak falnak lehet rohanni a közéletben. Ha tetszik, ha nem, az álarc a politika elkerülhetetlenül szükséges kelléke. Rosszul egy áll a politikusnak: ha ellenfeléről úgy akarja letépni, hogy közben ő is viseli. A szerző magyarországi publicista
