Új Szó, 2013. július (66. évfolyam, 151-176. szám)

2013-07-03 / 153. szám, szerda

6 Kultúra ÚJ SZÓ 2013. JÚLIUS 3. www.ujszo.com RÖVIDEN Kertész Imre nem ad több interjút Budapest. „Ez volt az utolsó interjúm” - mondta a napok­ban Kertész Imre a Paris Review című irodalmi folyóiratnak adott interjúja végén. Amikor a riporter visszakérdezett, hogy mára volt-e az utolsó, Kertész így felelt: „Örökre”. Arról, hogy a Nobel-díjas író lezárta irodalmi munkásságát és nem akar többet írni, a Der Spiegel című német lapnak nyilatkozott ta­valy év végén. Ekkor nyitották meg Berlinben a Kertész Imre- archívumot, amit a Berlini Művészeti Akadémián a Kertész­életmű mintegy 35 ezer oldalnyi anyagából állítottak össze. A 83 éves író akkor elmondta: nagy megkönnyebbülés számá­ra, hogy elkészült az archívum, hiszen ,jó kezekbe került” az életműve. Arra a kérdésre, hogy miért Németországban he­lyezte el az anyagot, elmondta: „Úgy érzem, itt jobban megér­tenek, mint a hazámban, Magyarországon. Ott a legnagyobb jóakarattal sem lehetne úgy megőrizni az anyagot, mint Ber­linben, ahol évek óta élek”. (k) Eszenyi Enikő Vízkeresztje Pozsony. A pozsonyi várban mutatják be ma este a Vízke­reszt, vagy amit akartok című Shakespeare-vígjátékot Eszenyi Enikő rendezésében. Az immár hagyományos nyári Shakes- peare-fesztivál nyitóelőadásában fiatal szlovák és cseh színművészek dolgoznak együtt, Violát pedig egy tehetséges hazai magyar színésznő, Bárdos Judit alakítja. A bemutatót követően a darabot július 16-ig még tizenkét alkalommal elő­adják. Eszenyi Enikő nemcsak a Shakespeare-művek világá­ban mozog otthonosan - hiszen már többször rendezte a szer­ző drámáit -, de ismerős terep neki a cseh és szlovák színházi világ is. Többször rendezett a prágai Nemzeti Színházban is, és idén már második pozsonyi rendezését láthatja a közönség. Az Aréna Színház májusban mutatta be David Ives Vénusz nercben című darabját Eszenyi Enikő rendezésében, (juk) Elhunyt Vojtek Sándor Szene. Élete 41. évében kedden elhunyt Vojtek Sándor, a komáromi Selye János Egyetem oktatója, a rendszerváltás utáni tanámemzedék egyik legnagyobb hatású alakja. 1972-ben született, a pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsé­szettudományi Karán szerzett diplomát magyar-angol sza­kon. A pozsonyi magyar gimnáziumban kezdett tanítani, ahol 2004-ig dolgozott, majd a komáromi Selye János Egye­tem angol tanszékén oktatott előbb tanársegédként, később adjunktusként. 2009-ben doktori címet szerzett magyar nyelvből és irodalomból. Vojtek Sándor tavaly október 20-án, egy Selmecbánya környéki kiránduláson összeesett. Leállt a szíve, újraélesztették, de a kómából már nem ébredt fel többé. Búcsúztatása július 6-án (szombaton) 11 órakor lesz a szenei Szent Miklós-templomban. (k) Apa és fia a színpadon Párkány. Holnap 20 órától a Montanaro Duó lép fel a pár­kányi Green Pubban. A provanszál zenét dzsesszelemekkel keverő, Európa-hírű multiinstrumentalista, a franciaországi okszitán kisebbség „nagykövete”, Miqueu Montanaro ezút­tal fiával, Baltazárral muzsikál. Duójuk egy izgalmas zenei beszélgetés két nemzedék között - együtt gondolkodás régi és új zenei stílusokról, (juk) Félidőben Karlovy Vary fesztiválja, folynak a találgatások, szerény a versenyfilmek mezőnye Mindent vitt Julian Sands Julian Sands színpadon, partnerek nélkül is szuggesztív játékos (TASR/AP-felvétel) Nincs még díjesélyes al­kotás a Karlovy Vary-i fesztivál versenyprog­ramjának mezőnyében. A beválasztott tizennégy film közül egyelőre egyik sem volt kiemelkedően jó, inkább nézhető, az át­lagosnál egy fokkal elfo­gadhatóbb. SZABÓ G. LÁSZLÓ Philippe Godeau francia­belga koprodukcióban készült filmje, a 11.6. főhőse egy pénzszállító kocsi sofőrje (Francois Cluzet játssza meg­győzően), aki 2009 nyarán „az évszázad rablását” követi el Franciaországban. Toni Musu- lin tíz éve megbízható tagja a milliókkal közlekedő csapat­nak, fizetése tíz éve megalázó, magatartásában még sincs semmi rendkívüli. Nem kilin­csel, nem kér, és nem követel. Annál meglepőbb tehát, hogy egy nap, június 11-én „elköti a lovat”, kipakolja a milliókat, és eltűnik valahol a hegyek kö­zött. Bár a média korunk Ro­bin Hoodját látja benne, a va­lóság ennél jóval bonyolul­tabb. Toni Musulin megelégel­te szürke kis életét, mindent pontosan eltervezett, s átgon­doltan meg is lépett. A hét­köznapok emberéből egyszer­re csak körözött bűnöző lett, aki - még mielőtt a nyomára akadtak volna - feladta magát. Godeau filmje gyorsan pergő akciófilm is lehetne, vagy egy mérnöki pontossággal meg­komponált thriller, ám a ren­dező mégis a lélektani dráma mellett döntött. Toni Musulin portréja azonban nem lett olyannyira árnyalt, hogy a né­ző vele együtt élje meg a tör­ténéseket, külső szemlélőként pedig inkább csak egy képer­nyőre illő, hétfő esti krimit lát. Sokkal mélyebbre ás új opu­sában, a Mézeshetekben Jan Hŕebejk, aki korábbi két film­jéhez, a Kawasaki rózsájához és az Ártatlansághoz hasonló­an most is a múlt árnyait veti egy mai történetre. Újdonsült házasok csendes boldogságát kavarja fel egy hirtelen feltűnt idegen. Mint később kiderül: a férj sihederéveiből lépett elő a titokzatos fiatalember, aki tra­gikus körülmények között el­hunyt barátja, de inkább ifjú­kori szerelme ádáz ellenségét, sőt halálba kergetőjét fedezi fel az egyébként rokonszenves férfiban. Testi-lelki megalázá­sok és megkínzatások hosszú sora elevenedik meg a múlt­ból, egy első látásra megnyerő ember jól leplezett, erős erköl­csi kilengése, amely újabb fáj­dalmakhoz vezet. Hŕebejk szí­nészei, a házaspár szerepében Anna Geislerová és Stanislav Majer, valamint a váratlanul feltűnt idegen, Jirí Černý azonban hiteles játékukkal sem tudják elfedni a film dramatur­giai hiányosságait (forgató­könyvíró: Petr Jarchovský), a túlzott kiszámítottságot, amely a történet teljes hihetőségét is megkérdőjelezteti. Ugyanebben a mezőnyben fut még egy-egy amerikai, an­gol, izraeli, spanyol, német, lengyel, orosz, görög, olasz, horvát, izlandi alkotás is, köz­tük Szász János rendezése, A nagy füzet. Ä Nyugattól keletre szekció­ban tizenkét film versenyez (itt független magyar szaktanács- adó, a European Film Promo­tion egykori elnöke, Vezér Éva áll a zsűri élén). Ebből a válo­gatásból máris kiemelhetünk két művet. Elsőként az orosz rendezőpáros, Natasa Merku- lova és Alekszej Hupov Intim pontjait, amelyet címkézhet­nénk akár keserű szexkomédi­ának is, ám ennél sokkal több­ről szól a film. Legfőképpen a magányról, a sok esetben ella­posodott vagy szétégett, más­kor kétségbeesve keresett, vá­gyott testi-lelki kapcsolatról. Ukrán-francia-grúz-örmény összefogásban született a Pa- radzsanov, amely a zseniális tehetségű, sajátos képi világú festő-rendező, Szergej Para- dzsanov életének egy szelete. Legismertebb filmjeivel, az El­felejtett ősök árnyékával és A gránátalma színével sokak el­ismerését és tiszteletét elnyerte a Brezsnyev-kori Szovjetunió­ban, de szerte a vüágban is. Tarkovszkij mellett Fellini és Antonioni is csodálták rendkí­vüli tehetségét, segíteni azon­ban ők sem tudtak rajta, ami­kor politikai nézeteiért és élet­stílusáért börtönbe vetették. Magyar alkotó nem került be ebbe a kategóriába, a szlovák színeket a Bársonyos terroris­ták képviseli, amelyben doku­mentarista elemek dúsítják a fikciót. A rendszerellenes te­vékenység vádjával elítélt há­rom szlovák fiatalember törté­netét három rendező: Ivan Ostrochovský, Pavol Pekarčík és a kassai születésű Kerekes Péter dolgoztaiéi. Julian Sands, az angol mozi kultikus alakja, aki nem elő­ször vendégeskedik Karlovy Vary fesztiválján, ezúttal szín­padi szénészként állt közönség elé. John Malkovich rendezé­sében Harold Pinter verseit, szövegeit adta elő finom kis csemegével szolgálva azok­nak, akik eddig csupán a mo­zivásznon élvezték lenyűgöző játékát. Egy órán át olyan szenvedéllyel közvetítette a je­les drámaíró gondolatait, mintha csak saját élettapaszta­latait mesélte volna. Tóth Krisztina regénye, az Akvárium egy nehezen szavakba önthető, nyomasztó korszak hideg, cicomák nélküli, tárgyilagos látlelete Anyagi és lelki mélyszegénység Kádár országában JUHÁSZ KATALIN „Klárimama egyre nagyobb tételben lopkodta haza a Kötött­árugyárból a kardigánokat. Az alumínium ételhordó emeletei­be is kardigánokat tekert, sze­gény Vica, az unokája meg szé­gyenkezhetett az iskolában a csipkehorgolt, mindig túl bő fel­sőkben. Egy idő után már nem­csak a családot látta el, hanem a szomszédokat is, de mivel elég esetleges volt, hogy mikor mi­lyen mintadarabot sikerül el­lopnia, a kétemeletes ház előtti pádon komoly csereakciók bon­takoztak ki. Előbb-utóbb min­denki megtalálta a neki megfele­lő kardigánt, az asszony meg cserébe gyufát, tejfölös dobozo­kat, Burda-szabásmintákat és hímzőfonalat kapott. ” így kezdődik Tóth Krisztina Akvárium című regénye. A szer­zőt eddig költőként és novellis­taként tartottuk számon. Elő­ször próbálkozott a regény mű­fajával, és máris meglehetősen kemény fába vágta a fejszéjét, mivel egy nyomasztó, nehezen szavakba önthető korszakot vá­lasztott. A hetvenes évek szűk levegőjéről Bereményi Géza és Cseh Tamás révén tudhatnak egyet s mást a fiatalabbak. Tóth Krisztina szintén gyűjthetett némi személyes tapasztalatot. Az ötvenes évek szocializmusá­nak kilátástalanságáról, anyagi és lelki mélyszegénységéről pe­dig nyilván családon belüli vagy kívüli kutatásokat végzett. Az első fejezetet sajátos hu­mor itatja át. Mint tudjuk, a humor ebben a régióban lehet egyfajta menekülés, felülemel­kedés, kibúvó, ületve a megfo­galmazhatatlan megfogalma­zásának eszköze. A fenti idézet alapján azt gondolhatnánk, ez a hang végig kitart, számos összekacsintást eredményezve író és olvasó között. A további­akban azonban Tóth Krisztina abbahagyja a poénkodást és jól irányzott ütéseket mér gyo­morszájunkra. Többnyire az­zal, hogy hidegen, cicomák nélkül közli a tényállást. Leír egy szoba-konyhás józsefvárosi lakást. Négy ember (sőt, egy ideig hat ember), vécé a folyo­só végén, fürdés hetente egy­szer, pénteken, lavórban. Egy szellemi fogyatékos családtag, aki teherbe esik. Egy örökbe fogadott hatéves kislány. Ál­landó gürcölés a megélheté­sért. Grízes tészta, főzelék. Semmi luxus. Semmi érzelem. A szereplőknek amúgy sincs „nyelvük” érzéseik kifejezésé­re, és vajmi keveset értenek abból, ami az országukban, vá­rosukban zajlik (lásd az 1956-os események hézagos le­írása a főszereplők szemszögé­ből). Vagy ösztönösen tudják, hogy bizonyos dolgokkal nem tanácsos foglalkozni, mert mindig akad egy szomszéd, aki feljelent. Minden koszos és büdös, minden kilátástalan, reményte­len. Félretaposott papucsok, lógó pulóverek, agyonstoppolt zoknik. Aki jobbra, többre vá­gyik, az a saját életét nehezíti.- Mit akartad te eladni azt a libatollat, he? Hát minek neked a pénz?- Hogy gazdag legyek - fe­lelte teljes természetességgel a gyerek. A néni megtorpant, és nagyon komolyan a szemébe nézett, mint aki valami fontos, életre szóló dolgot szeretne megfogalmazni.-Gazdag?! De hát mi szegé­nyek vagyunk. Aki szegény ab­ból sohase lesz gazdag. Sohase. Legföljebb csak olyan szegény, akinek van pénze. Gazdag so­hase. Ezt tanuljad meg!” A kislány később a relatíve sok pénzzel rendelkező szegé­nyek közé kapaszkodik fel, a boldogságot azonban nem ta­lálja meg. A mellékszereplők sorsán keresztül pedig kirajzo­lódik a kádári konszolidáció korszaka, amikor szintén nem volt remény, amikor az üresség töltötte meg az akváriumot, és a halak is tudták, hogy a víz­tisztító berendezés nem működik. Az elpusztult guppik testébe pedig a többiek bele-be- lecsíptek elhaladtukban. T Ő T Vr-K R ! Š-f-f I N A akvá' ium Ne legyenek illúzióink: ez a regény nem szórakoztató, nyári olvasmány. Aki azonban kíván­csi a közelmúlt társadalmának látleletére, feltétlenül olvassa el. A szembenézést úgysem le­het megúszni. (Tóth Krisztina: Akvárium, Magvető kiadó, Budapest 2013.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom