Új Szó, 2013. július (66. évfolyam, 151-176. szám)
2013-07-06 / 155. szám, szombat
20 Szalon ÚJ SZÓ 2013. JÚLIUS 6. www.ujszo.com A Nox Arcana szerzeményei „zenei illusztrációk", melyek alkotó módon idézik meg a szöveget, mégsem tekinthetők teljesen autonóm alkotásnak Suttogások és sikolyok Poe hullámhosszán Edgar Allan Poe munkásságának hatástörténete régen nem korlátozódik kizárólag az irodalomra. Inspiráló jelenléte már a halálát követő évtizedekben sem csupán a - legkülönbözőbb nyelveken íródó - elbeszélésekben, versekben és regényekben mutatható ki, hanem a társművészetek, elsősorban a festészet, a grafika, az illusztráció és a zene terén is. BENYOVSZKY KRISZTIÁN Nem beszélve a 20. század számos olyan filmjéről és képregényéről, amely az amerikai író műveit dolgozta fel az eltérő korok, stílusok és műfajok szabta poétikai keret(ek)ben. Az alábbiakban olyan zenei produkcióról lesz szó, mely teljes egészében Poe műveire épül. Belőlük merít inspirációt és újraalkotja, „lefordítja” őket a maga eszköztárának segítségével. Annyit és úgy, amennyit az eltérő közeg lehetővé tesz. A Nox Arcana Shadow of the Raven című lemeze 21 zeneszámot foglal magába, melyek mindegyike Poe valamely versét vagy novelláját idézi meg: hol a szó szoros értelmében (egyező cím), hol valamely hívószó kiemelésével. A dark fan- tasy-szerzőként, illusztrátorként is elismert Joseph Vargo és William Piotrowski alkotta formációt az ambient music sötét vonulatához sorolják (dark ambient). Elektronikus zenei elemeken alapuló, különféle baljóslatú zörejekkel és kellemetlen, hátborzongató hanghatásokkal operáló szerzeményeik erős „gótikus kisugárzást” mutatnak. A Nox Arcana zenei stílusára jellemző a zongora- és orgonahangzást kombináló szintetizátor vezető szerepe, az ezt kísérő hegedű és ütős hangszerek alkalmazása, a gregoriánszerű mély, férfikórusok és a magas, női szólamok gyakori szerepeltetése, a lírai, melankolikus dallam és a fenyegető, disszonáns hangok és zörejek kontrasztja, valamint a repetíción alapuló minimalista szerkesztés. Mindez együttesen teremti meg a Poe-szöve- gek sötét atmoszférájának megfeleltethető zenei hangkörnyezetet. A Nox Arcana lemezének szerzeményei filmes asszociációkat keltő kísérőzenének hatnak, olyan „zenei illusztrációnak”, mely ugyan értelmezve kíséri, tehát alkotó módon idézi meg a szöveget, mégsem tekinthető teljesen autonóm alkotásnak. A hagyományos irodalmi illusztrációkhoz hasonlóan rá van utalva az irodalmi pretextusok szemantikai tartalmaira. A „szövegen” ebben az esetben egyrészt a befogadó által korábban olvasott novellák és versek emlékét értem, másrészt a zeneszámok novellákéval egyező, vagy azok valamely motívumára rájátszó címét. Épp a címek hozzák - még a tényleges befogadás előtt - irodalomközelbe a lemez egyes darabjait. A memóriát serkentő allúziókként működnek, persze csak azok számára, akik ismerik a műveket. A továbbiakban - a Poe-művek előismeretére építve - néhány példán keresztül szeretném szemléltetni, miképpen is lehet zenei eszközökkel epikus hatást elérni. A The Raven, az album talán legdallamosabb szerzeménye, egy lágy, búskomor tónusú zongoramotívum variációjára A memóriát serkentő allúziókként működnek, persze csak azok számára, akik ismerik a műveket. épül, amit olykor susogás vagy sóhajszerű háttérzaj kísér. A várakozásokkal ellentétben nincs sem ablaknyitódás, sem káro- gás; csupán egy monotonon ismétlődő, egyre fájdalmasabb, s a zongorát felváltó hegedűnek vagy hegedűszerű hangzásnak a következtében egyre „síró- sabb” melódia tölti ki a kompozíció nagy részét. Ez - legalábbis az én olvasatomban - a versbeli ifjú veszteségének fájdalmára reflektáló zenei motívumnak tekinthető. Poe legismertebb költeménye azonban nemcsak ebben a címazonos számban jut szóhoz, illetve hanghoz: a vers egyes szavai, szókapcsolatai szétszórva megjelennek az album más szerzeményeiben is, ráadásul keretező funkciót is betöltenek. A nyitódarabban (Darkest Hour) mély, mormogó hangú kórus hátterében hangzik fel (holló)károgás, majd ezt egy szövegrészlet követi, ami A holló első verssorával („Once upon a midnight dreary”) záródik. A részletet nem csak címével idéző tizenkettedik, tehát a lemez középső számában (Midnight Dreary) is hallható a - ritmikusan ismétlődő óraütés hangjait közlő - baljóslatú madárhang, majd a híres refrént („Nevermore”) egy női hang suttogja el többször is, a zárlat pedig a holló fel- vagy elröppenését jelzi (szárnysuhogás, károgás). A lemez utolsó, leghosszabb szerzeményének (Nevermore) közepén egy férfihang szavalja el a költemény utolsó versszakát, majd néhány másodperc szünet után egy temetési szertartás záró jelenetét megidéző szakasz következik (latin szövegfoszlány, harang, földlapátolás hangja), melyet csakhamar egy mélyről jövő döngetés zaja zavar meg. Nyilvánvaló, hogy egy élve eltemetett személy segélykiáltása (Help me! I’m alive!), melyre azonban nem érkezik válasz; csak a holló károgása felel rá. Mintha ez új(abb) értelmet adna a szöveg kulcsszavának: nem jutsz ki onnan soha már! Köztudott, hogy az élve eltemetés Poe egyik visszatérő fóbiája volt, melyet több művében is feldolgozott. A hollóval való ilyetén összekapcsolása lehetővé teszi, hogy a vers lírai szubjektumának lelkiállapotát is egy élve eltemetett ember kétségbeeséséhez hasonlítsuk. A The Murders ont the Rue Morgue áttételesebben kapcsolódik a megnevezett novella cselekményéhez, mint a korábbi példák, ami viszont nem jelenti azt, hogy ne volna erőteljes, szuggesztív hatású. A variálódó, staccato stílusú dallam lendületet, valamiféle fenyegető rohanás vagy menekülés képzetét közvetíti, amit a „templomi” orgonakíséret baljóslatú hangulattal egészít ki. Ebbe az irányba mutatnak a szám utolsó percében felhangzó, s egyre keményebben szóló üstdobok is. A történet ismeretében egyaránt gondolhatunk itt a gyilkos menekülésére, a bűntényt felfedező lakók lépcsőn rohanó lépteire vagy a helyszínre siető rendőrség mozgására. A kontrasztot teremtő magas, nőinek tetsző hangfoszlány az egyedüli olyan zenei elem, mely közvetlenebb tematikus ekvivalenciát alkot a bűnügyi történettel. Abban ugyanis két női áldozatról esik szó, akik közül az idősebbik a támadójával való dulakodás közben sikított. Mintha ez a sikoly is ott rezonálna ebben a gyorsan elhaló, kórusszerű sóhajban. Hogy milyen lehet Poe ismerete nélkül végighallgatni a lemezt, nem tudom. Az viszont valószínűsíthető, hogyha valaki a Shadowe of the Raven zenei világa alapján alkot magának képet az előtte még ismeretlen szerző „irodalmi világáról”, nem fogja kellemetlen meglepetés érni olvasás közben: a Nox arcana produkciója a zenei ráhangolódás kiváló lehetőségét jelenti a Poe műveivel ismerkedni készülő befogadók számára. Azért, mert a két művésznek sikerült megragadnia a novellák és versek azon összetevőjét, mely A műalkotás filozófiájának szerzője szerint az elérni kívánt hatás szempontjából kulcsfontosságú: a jellegadó tónust, azt a sötét, fenyegető, fájdalmakkal, félelmekkel és hiábavaló sóvárgással teli atmoszférát, amely Poe-t a modern gótika, a pszichohorror és a dark fantasy mai napig inspiráló klasszikusává avatta. MEDIATüR Lady Gaga és a koporsóshow H. NAGY PÉTER A tüneményes tehetségű Lady Gaga médiatörténeti jelentőségéhez aligha fér kétség. Arról, hogy a művésznő milyen lépéseket tett a siker érdekében, az Egyesült Államokban külön egyetemi órák szólnak. Itt volna az ideje, hogy ez nálunk is így legyen. Ezt alátámasztandó nézzünk meg együtt egy Lady Gaga show-t. A 60 perces anyag elérhető az interneten, a youtu- be-on. A felvétel a BBC Radio l’s Big Weekend rendezését örökíti meg, az énekesnő egyik, 2011-es, nagy sikerű koncertjét. A nyitójelenet egy ügyes húzásra épül: a táncosok behoznak egy fakoporsót a színpadra és szembeállítják a közönséggel. Lassan elmozdítják a tetejét, majd látható lesz, amit eddig is sejteni lehetett: a koporsóban Lady Gaga foglal helyet. A jelenet mégis meglepetésszerűen hat, az énekesnő vizuális megjelenése miatt. A testre simuló fekete bőrszerkó és Gaga fekete-fehér frizurája remekül harmonizál (és jól mutat a bíborbársony háttér előtt), de a poén inkább az, hogy a művésznőnek óriási pocakja van. Az összhatás így már lenyűgöző, nem tudjuk eldönteni, pontosan mit is látunk. Hiszen ezzel az effektussal Gaga identitása megtöbbszöröződik, s az a kérdés kezd el motoszkálni bennünk, hogy amit látunk, az vajon vámpír vagy madonna... Aztán indul a menet, Gaga bemozdul, és megkezdődik a Michael Jackson-szerű nyitótánc. Már itt látszik, hogy iáváló a színpadtechnika, az eseményeket több kamera veszi, megfelelő ritmusban váltakoznak a közelik és a totálképek, így nem maradunk le semmiről. A koncert első harmadában megfigyelhető egy érdekes stratégia, Gaga ugyanis nem nyújtja, hanem rövidíti a számokat. Ennek köszönhetően a show első felvonása rendkívül pörgős lesz, s azt a várakozást kelti, hogy egyszer le fog lassulni, ezt a tempót ugyanis nem lehet sokáig bírni. (Ä koncerten playbacket is használ Gaga, mert táncolva nem könnyű énekelni, de egyszer sem csinál belőle művi cuccot, ráadásul a lélegzetvételei mindvégig hallhatók.) Aztán amikor az egyik dalba belekomponálja Bach d-moll toccata és fúga című halhatatlan remekművének híres nyitó dallamsorát, a várakozásunk tovább fokozódik. És egyszer csak bekövetkezik a fordulat. Húsz perc után valami teljesen mást látunk és hallunk, megszólal a jazz. Majd Gaga egy kis pihenőt követően visszatér, és a koncert derekán leül a zongorához. Felcsendül egyebek között a The Edge of Glory is, amelynek a végén Gaga sír (igaziból és tényleg, a dalnak ugyanis van egy konkrét címzettje). Mindenki, aki beszélt már sok ember előtt, és elcsuklott a hangja, tudja, hogy nem könnyű ilyenkor továbbmenni. (Én például ezért lennék képtelen megtartani egy gyászbeszédet.) Gagát azonban ekkor sem hagyja cserben a profizmusa, azonnal összekapja magát, és jön a You and I. (Ez a kis „zökkenő” olyasmi, mint amikor a művésznő - egy másik koncertjén - a Clinton előtti pózolás után megbotlik a magas sarkúban, majdnem kitöri a bokáját, de megy tovább, mintha mi sem történt volna.) Szóval, a koncert közepe, második felvonása az improvizációjegyében telik. Poén itt is akad bőven, például az a jelenet, amikor Gaga felül a zongora tetejére, és a csizmája sarkával játszik. Majd a harmadik részben, a Just dance környékén kicsit rockossá válik a hangulat, Gaga dobol is veszettül, közeledünk a fináléhoz. Ami nem is lehetne más, mint a Judas. Fergeteges tánckompozíciót kapunk, és a koncert végére Gagának azért csak sikerül levennie magáról mindent, amit le lehet, kedvencünk, a repedt harisnya persze marad. Vége a show-nak, amely Szerkezetét tekintve olyan volt, mint a Felhőatlasz című regény (kb. mint a koncentrikus körök), elröppent a 60 perc, a levezetést ováció kíséri, viszont a főszereplő nem ünnepelteti magát sokáig, megfordul és távozik. Lady Gaga egyszer azt mondta, hogy „az én vallásom a popkultúra”. Gondolom, ezért volt látható ennek a kiváló teljesítménynek a második felétől egy óriási rikító feszület Lady Gaga puncija fölött...
