Új Szó, 2013. június (66. évfolyam, 126-150. szám)
2013-06-26 / 147. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. JÚNIUS 26. Horgász 15 A nyári hónapok a szabadságról szólnak. Szóljanak az olvasásról, a természetről, s ha lehet, a vizekről is Ha vakáció, akkor horgászat! Görbüljön a bot! Pozsonyi ismerősömet hívom, hogy áll a pecával? Dől belőle a panasz. Sorolja a tavakat, hol, mikor járt az utóbbi egy-két hétben. Kapás sehol, mondja, talán a rekkenő hőség miatt. Kérdem, mivel próbálkozott, mert azért az sem mindegy. Kukorica, csonti, pufi, ön- etetős fenekező szerkó. Az a baj, mondja, hogy mindenütt nyakló nélkül etetnek. Elképesztő mennyiségű etetőanyag kerül a vízbe, a hal eltelik, amit nem bír felenni, az ott rohad meg a fenéken. Régi nóta, valahogy senkit sem zavar. A pontyozó horgászok többsége úgy képzeli, hogy oda kell terelni a tó összes halát az ő horgához. Ha más is etet, én még többet. Ha ő egy vödörrel, én kettővel. Ha ő öt kilót, én tízet. Győzzön a nagyszámok törvénye. De hát ne csodálkozzunk, hiszen ezt olvassa a pecás a horgászmagazinokban is. Olvasom az egyikben „szakíró” válaszát egy olvasói kérdésre, hogyan fogjunk nagy pontyot a Balatonon: „Végezz bőséges alapozó etetést többfajta apró mag keverékével, de lehet előre áztatott nagy mennyiségű kukoricával is. Szórj viszonylag nagy területre pelletet vagy bojlit is.” Nem idézem tovább, ennyi elég. Szerencsére jelennek meg olyan cikkek is, amelyek az emberi léptékű horgászatról szólnak, ezek azonban elvesznek a reklámdömpingben. Etess, etess, és még többet etess! Nem fontos tudnod, hol tanyázik a hal, mik a szokásai, hol vannak a halfolyosók a nádasok mentén, hol rezdül a gyékény a pontyok nyomán, hol látsz pörsenést, buboréksort. Ne tanulj meg horgászni, közöd se legyen a természethez, csak szórd meg büdösül a vizet, és ne törődj a következményekkel. Ugyanebben a lapban az egyik fotón hat-nyolc éves gyerekek kuporognak nagy, sárga, etetőanyaggal teli vödrök fölött, a „Junior” feliratú etetőanyagot reklámozva. Hiába, nem lehet elég korán kezdem, belőlük kell kinevelni a fogyasztói társadalom új generációját. (kövi) Ilyen élményt nem kínál az internet mókus? Kormos István paducai vajon miféle csodabogarak? Nem lehet véletlen, hogy a horgászat, e nemes sport vagy hobbi nálunk is az egyik legnagyobb tömegszervezet, amely sokezer tagot számlál. A mai horgászok többsége - remélhetően - kikapcsolódásnak, lelki feltöltődésnek és szellemi értéknek tartja a pecát, és nem hússzerzésnek vagy egyre inkább elharapózó rekordhajhá- szásnak. Apák, nagyapák felelőssége A szünidő soha vissza nem térő alkalom arra, hogy a gyerekeket kivigyük a természetbe. A falusi gyermekek számára ez a lehetőség kézenfekvő. A városi nebulók esetében az édesapák, nagyapák szerepe felbecsülhetetlen, hogy megismertessék velük a vizeket, és megszerettessék velük a horgászatot. Mivel a pecázás sikerélményről is szól, az sem elítélendő, ha először egy-egy jól halasított horgásztóra visszük ki a gyereket, kisunokát, ahol biztos a fogás élménye. Ha egy lurkó szákba terelhet egy halat, talán egy életre hatalmába keríti a vágy, hogy sok időt töltsön a vízparton. Ennél azonban fontosabb, hogy először az élő vizet, a folyókat, holtágakat, patakokat ismertessük meg velük, ahol nem két-háromféle hallal találkozhatnak, hanem a természet sokszínűségével. Az első horgászat ne a bojlikészítésről, a radarral keresett halcsapatokról és a műszaki csodákról szóljon, mert akkor megette a fene az egészet! A gyerek nem a természetet tanulja meg ismerni és szeretni, hanem a nagyhalfogási praktikákat. Lehangoló látni, hogy a „horgászsulik” nagy része erről szól, és az alig leplezhető szándékról, hogy ezek a gyerekek a horgászcikkgyártók és forgalmazók kliensei, hálás Sokat meditálok afölött, hogy milyen fizikai és lelki adottságokat örökölnek, milyen értékrendet sajátítanak el a mai gyermekek, fiatalok, akik az informatikai társadalomban szocializálódnak? Magyarán: milyen emberekké válnak? Milyen tartalommal tudják megtölteni a felcseperedés legfogékonyabb és az emberi élet legmeghatározóbb időszakát? KÖVESDI KÁROLY Még ma is (ha a Jóisten is úgy akarja, lassan betöltve a hatva- nat) nem kis izgalommal turkálok régi útleírások, vadász- és horgászkönyvek között, amelyek gyermekkorom meghatározó élményeit jelentették. Az én generációm még Molnár Gábor, Kittenberger Kálmán és Széchenyi Zsigmond könyvein nőtt fel, s természetesen Fekete István felülmúlhatatlan írásain. (A Tüskevár nem tévéfilm volt, hanem regény.) Ezek mind a természet szeretetéről és ismeretéről, mindemellett - nem véledenül - az emberségről is szóltak. Szólnának ma is, ha olvasnák őket. Ám amikor azt tapasztalja az ember, hogy már az óvodákba is betört a számítógép, és sok gyerkőc az iskolában eltöltött nap után alig várja, hogy otthon sarokba hajítva a táskát lezuhanjon az internet elé, és tartalmatlan játékkal töltse ideje nagy részét, egyre erősebb kételyei támadnak. Izzik a galagonya Az internet leírhatatlan mennyiségű ismeretet (és szennyet) képes kínálni, a közösségi oldalakon lehet barátkozni, csevegni és véleményt cserélni. A dolog azonban kétesélyes. A bizonyos fokú tudás mellett az információözön az ember elbutulásának is biztos záloga. Mert itt mindent megtud, mindent megkap, elég a megfelelő helyre kattintani. Naprakészen és saját tapasztalás nélkül. Csak éppen azt nem kapja meg, ami körülveszi, és ott van karnyújtásnyira: az erdőt, a vizet, a rétet, a kertet, az erdei utat. Egyszóval: a természetet. Amelynek - vagy a Teremtő, vagy az evolúció révén, kinek-kinek meggyőződése szerint - nem urai, hanem része vagyunk. Minap lett volna száz esztendős a magyar költészet zsenije, Weöres Sándor. Nincs olyan magyar gyermek, aki ne találkozna varázslatos verseivel. De vajon hány gyerek fogja tudni, mi is az a galagonya, amely Weöres versében őszi éjjel izzik? „Egyszerre mégis / rezzen a táj: / hármat fütyül / egy kis madár.” Szabó Lőrinc nyitnikékje vajon milyen madár? A kelempájszmadár vajon miért nem madár, hanem Ifjú ember, de már szereti a vizet (Somogyi Tibor felvételei) fogyasztói - és függői - lesznek. Miközben azt sem tudják, hányféle hal él hazai folyóinkban. A képzelet rabsága Az információs társadalom előtti időkben is volt élet a földön. És a tapasztalatok azt mutatják, hogy jobb minőségű. Igaz, akkor még a televízió kezdetleges volt, kevesebb volt a gépkocsi, nem volt mobiltelefon és internet. Viszont az emberek többet gyalogoltak, egészségesebbek voltak, és több idejük jutott a gondolkodásra. A képzelet is szabadabban szárnyalhatott. Napjaink legnagyobb ellentéte, hogy a műszaki vívmányok és programok szabadsága rabbá teszi, behatárolja, korlátozza a képzeletet. A természettől való elzártság szinte kivasalja az agy- tekervényeket. Ne engedjünk az olcsó csábításnak, keressük az egyensúlyt! Erdőn, mezőn, vízparton. Adjunk a gyerek kezébe könyvet, és ne engedjük, hogy egész nap a számítógép, a televízió előtt üljön. Ha magától nem mozdul, vigyük ki a természetbe. A gyermek még mindenre nyitott. Ne engedjük, hogy ezt a képességét elveszítse, és kulturáltnak tűnő idiótává váljon. A vakáció két hónapja nagyon hosszú, és sok minden belefér, de lehet nagyon rövid is, ha tartalmatlan, egyhangú, és nem hagy nyomot a gyerek képzeletében és lelkivilágában. HETI TIPP Nyári pergetés, kezdőknek AJÁNLÓ A nyári horgászat talán legizgalmasabb és legsportosabb fajtája a pergetés. Elég hozzá egy gerinces, ízlés szerinti hosszúságú és dobósúlyú bot, egy jobb minőségű orsó, és egy kis oldaltáska a csaliknak. Ha folyóvízi pergetésre készülünk, ahol bármilyen hal jöhet, és nem célzottan harcsára próbálkozunk, megfelel egy 10-50 gr dobósúlyú pálca, amely általában 2,7-3 m hosszúságú. Igaz, a gyártók nagyon nyomulnak a rövid, két méter alatti botokkal, de nem kell mindent elhinnünk nekik. Azok inkább a csónakos pergetéshez valók. Az orsó a felszerelés lelke, hiszen a sok dobálás és a víz ellenállásával fékezett csali súlya erősen igénybe veszi. A fent említett bothoz 2500-3000-es orsó passzol. Nem kell tíz csapágyas, méregdrága kütyüt vennünk, de azért nem árt a jobb minőség. 4-5 csapágyas orsók közt is találunk kiválóakat. A rossz orsó egy szezont sem bír ki, tehát ne ezen spóroljunk. Sokan vékony és erős fonott zsinórral pergetnek, kezdőknek ezt nem igazán ajánljuk, mert könyen gubancolódik, annál pedig nincs bosszantóbb. Közepes csukák, balinok, domolykók, süllők kifárasztásához bőven megfelel a 0,20- 0,22 mm-es átmérőjű monofii, különösen ha közepes nagyságú (3-as, 4-es) villantót vagy voblert (6-10 cm-es) akasztunk a karabinerbe. A bálin és a süllő nem tudja elharapni a zsinórt, ám ahol csukára számíthatunk, feltétlenül tegyünk fel kevlár vagy más érzékeny élőkét (vastag drótelőke nem jó, mert „lebutítja” a szerelést). A leglényegesebb, hogy a szerePergetve fogott domolykó (Somogyi Tibor felvétele) lék összhangban legyen, hogy érezzük a villantó veretését, a vobler remegését bevontatás közben. Igyekezzünk minél könnyebb összeállítást használni, mert az egész napos dobálás után „leszakad a karunk”. Azért említettünk csak bünkért és voblert, mert a gumihalazás inkább őszi-téli műfaj, amellyel a feneket tapogatjuk, míg nyáron inkább vízközt keressük a ragadozókat. Elsősorban akadok (vízbe dőlt fák, nádasok, hínármezők) és medertörések közelében, (-kk-)
