Új Szó, 2012. december (65. évfolyam, 277-299. szám)
2012-12-04 / 279. szám, kedd
10 Keddi faggató ÚJ SZÓ 2012. DECEMBER 4. www.ujszo.com Dolník Erzsébet: Ma, húsz év távlatából nézve nem volt az egy látványos közeledés. Inkább csak bizonyos közös célok megfogalmazása sikerült Kiútkeresés - politikai magasfeszültségben (Somogyi Tibor felvétele Pontosan két évtizede, 1992. december 5-6-án „A szlovákiai magyarság jövőképe az önálló Szlovákiában” címmel tartották meg Léván az úgynevezett I. Értelmiségi Fórumot. MIKLÓSI PÉTER ,A Szlovákiában 1993. január 1-jétől bekövetkező új politikai helyzet és az ebből a szlovákiai magyar kisebbség számára adódó bonyolult társadalmi körülmények közötti eligazodás volt a központi témája a szombaton és vasárnap Léván megtartott értelmiségi fórumnak. Bár a szervezők - Csáky Pál, Dolník Erzsébet és Zoller Mihály - szerint a rendezvény nem politikai jellegű találkozóként jött létre, mégis történelmi jelentőségű közeledésre került sor a szlovákiai magyar politikai mozgalmak és pártok jelen lévő vezetői között. (...) Felolvasták az Együttélés Politikai Mozgalom, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, a Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt elnökei által aláírt dokumentumot, amelyben a négy politikai szervezet állást foglal az önálló Szlovákia létrejöttével kapcsolatban. (...) A jelenlévők többsége félretette politikai meghatározottságait, világnézeti különbözőségeit, s az értelmiség magánemberi felelősségvállalásával igyekezett kiutat keresni” - írta a címlapján megjelent tudósításban az Új Szó másnapi száma. A szóban forgó kétnapos eszmecsere emlékeit - szinte napra pontosan húsz esztendővel később - természetesen szintén Léván, Dolník Erzsébettel éb- resztgetjük. Mi volt a találkozó tényleges indítéka? A Csehszlovákia küszöbönálló szétesése kínálta történelmi sorsforduló, vagy inkább az akkori szlovákiai magyar pártok idült haragszomrádja? Alapvetően mindkét szempont. De egyúttal az is, hogy Léván lényegében már a nyolcvanas évek derekán fölmerült a folyamatos közéleti párbeszéd igénye. Hogy szükségeltetne valamiféle helyszín, intézmény, fórum, ahol őszintén tudnánk beszélni az előttünk körvonalazódó kérdésekről, hiszen akkoriban már érezhető volt a későbbi társadalmi változások előszele. Ebben a „fuvallatban” szerepe volt a csehszlovákiai magyar értelmiségi körök élénk kommunikációjának is. Például itt, Léván, főként a Csemadok berkeiben, gyakran láttunk vendégül olyan személyeket, akik akkoriban bizonyos ellenzéki magatartást tanúsítottak, később pedig aktívan bekapcsolódtak a ’89-es rendszerváltásba, illetve azt követően a politikai pártok és mozgalmak tevékenységébe. És amikor már tudtuk, Csehszlovákia szétválik, ráadásul ezzel egyidejűleg azt láttuk, hogy személyeskedéstől sem mentesen kiéleződött a vita egyes hazai magyar pártok között, úgy tartottuk: a jövőképkereséssel párhuzamosan ezt a feszültséget szintén oldani kell. De miért épp a Csá- ky-Dolník-Zoller triász vállalta az irányítást? Mert mi hárman, Újváry Lászlóval kiegészülve, a Cse- madokban is szorosan együttműködő, kitűnő barátok voltunk. Viszont az élet úgy hozta, hogy 1990 kora tavaszán három különböző irányba sodródtunk. Zoller Misi az MPP-ben, Csáky Pál az MKDM- ben, jómagam az Együttélésben vállaltam politikai szerepet. De mert a barátságunk fennmaradt, az 1992-es értelmiségi fórum helyszíne pedig Léva volt, természetesen mi vállaltuk a szervezést. Egy, a politikával olyannyira telespékelt időszakban - számomra máig eléggé naivan - önök szándékaiban nem politikai jellegű találkozót hirdettek meg. Vagy ez csak csalogató volt, abban bízva, hogy az ilyen békésebb összejövetelre hamarabb eljönnek az emberek? Nem hívogatónak szántuk szándékaink eredeti megjelölését. De valahogy jellemző a szlovákiai magyar társadalomra, ha szervez egyet-mást, azt rendre politikamentes, politikán felülálló kezdeményezésként teszi. Mi is az egykori ghy- mesi művelődési táborokhoz, Magyarországon a nagymarosi, kunfehértavi találkozókhoz hasonló rendezvényre gondoltunk. Ahová eljönnek a civüek, és vannak ott politikusok is. A Lévára meghívottak zömét olyan emberek alkották, akik ’89 novembere előtt már láttatták magukat a felvidéki magyar társadalomban, bekapcsolódtak a közéletbe, a Csemadok- munkába, az irodalmi életbe, a művelődési klubok tevékenységébe. Ideig-óráig csak az jelentett számunkra dilemmát, hogy a pártpolitikusok mozgalmaik képviselőiként vagy ők szintén civilekként jöjjenek-e! Végül is a fórum A. Nagy László, Bugár Béla, Duray Miklós és Popély Gyula jelenléte, illetve a Csehszlovákia kettéválását bíráló közösen aláírt nyilatkozatuk révén pártelnöki rangúvá sikeredett. Ön miképp látja ma: Léván akkor történelmi közeledésre került sor a szlovákiai magyar pártok s mozgalmak vezetői között? Ez bizonyult a valós sikernek? Akkor azt hittük. Azonban ma, húsz év távlatából nézve, nem volt az egy látványos közeledés. Inkább bizonyos közös célok megfogalmazása sikerült. Egyúttal meg tudtuk vitatni például az olyan kulcskérdéseket is, mint hogy az ország szétesése után mi lesz a szlovákiai magyarság sorsa, mi vár, mi várhat ránk?! A vitaindítók és a hozzászólások különböző módon érveltek, de kulcsfogalomként végeredményben mindannyian leszögeztük, hogy önrendelkezés. Valamilyen formában mindenki kimondta ezt a fogalmat, volt, aki szókimondóan autonómiát emlegetett; olyanok is, akik ma már az ilyesmiről hallani sem akarnak. Sok szó esett a törvények által biztosított jogokról, az önálló magyar oktatásügyről, a helyi önkormányzatiságról. Voltak olyan felszólalók, akik 1918-tól kezdődően taglalták a történelmi eseményeket, mások az Európai Unióhoz való csatlakozást szorgalmazták. Annyi biztos, hogy többségében az előretekintés dominált. Mai szemmel nézve mondhatnánk egyúttal előrehaladásnak, kiútkeresésnek? Igen. Ez volt az elsődleges cél. Megfogalmazódott például az igény, hogy amíg nem egyesülnek a pártok, egyeztető tanácsot kell létrehozni. Nehogy annyiféle módon közelítsünk bizonyos kérdésekhez, ahányan azokhoz döntésjogot igénylünk a hazai magyarság képviseletében. Volt, aki arra figyelmeztetett: négy-öt hazai magyar törpepártnak lehetetlenség kellő számú szavazóbázist biztosítani, viszont a fontos kérdésekben mégiscsak közös nevezőre kell jutni; az állandó parlamenti képviselet feltételeinek megteremtése pedig meghatározó politikai tekintéllyel bír számunkra. Mindennek kapcsán már akkor terítékre került, hogy az önálló Szlovákiában, magyarokként, meg kell fogalmazni alapvető követeléseinket. Őszintén szólva, a lévai fórumon született dokumentumok tükrében kissé mosolyognom kell mostanában annak kapcsán, amit újabban a szlovákiai magyar minimumként emlegetünk. Evvel tehát, ön szerint, pontosan húsz esztendőt késünk? Legalábbis az úgynevezett „kisebbségi minimum” kapcsán okvetlenül. Beszélni beszélünk számos kérdésről szinte állandóan, de például a nemzetiségi oktatásügy önrendelkezését, vagy az önállóan működő kulturális intézményeink finanszírozását garantáló törvény a mai napig hiányzik. Pedig 1998-cal kezdődően volt időszak, hogy nyolc éven át folyamatosan pozícióban volt a hazai magyarság politikai képviselete. Visszatérve a lévai értelmiségi találkozóra: mivel sikerült elérni, hogy a kétnapos rendezvényt a higgadt, józan hangnem uralta? Nyilván azzal, hogy a többség félretette politikai és vüág- nézeti szembenállását. És bár menet közben voltak azért heves összecsapások, végül is mindenki érezte a saját felelősségét. Hogy Csehszlovákia kettéválásának küszöbén a felvidéki magyarság jövőjéről van szó. Ez volt kiérezhető a soksok érvből és ellenérvből. Az érzelmek vagy az érvek voltak lényegesebbek? Is-is. Elsősorban azonban a felelősségérzet. Hogy fontosnak tartjuk problémáink lebeszélését, egyfajta útmutató keresését a jövő felé. Az a józan megfontolás és racionális megközelítés kerekedett felül, hogy csak az asztalt csapkodva, vagy éppenséggel a múlton siránkozva nem tudunk előrelépni. Eszerint utólag is - hajba- kapás helyett - bizonyos értelmiségi felelősségvállalásról beszélhetünk? Szerintem egyértelműen. Az más kérdés, hogy ez a kölcsönösen előzékeny magatartás aránylag rövid ideig tartott. Gyors tempóban jöttek az újabb gondok, a mečiarizmus és az abból adódó szlovákiai hétköznapok. így például a pártegyesítés szintén csak jóval később, bizonyos politikai kényszerek nyomására került napirendre. A fórum legfőbb üzenete ellenben mit sem csorbult: hogy 1993. január 1-jétől egy új ország realitásában kell élnünk, illetve itt eszerint politizálnunk. Talán különböző nézetek mentén, de az adott helyzetben és az itteni magyarság iránti felelősséggel olyan közéleti tényezővé kell válnunk, amelynek szava van a politikai életben, súlya a törvényhozásban s az élet különböző más területein, miközben nemzetközi téren is képviselni tudjuk majd önmagunkat. Már akkor, vagy esetleg azóta fölmérték a találkozó nemzetközi echóját? Nem emlékszem holmi óriási visszhangra. Rezonancia dolgában mi azért kissé nagyobb reményeket fűztünk hozzá. Bár ebben részben talán magunk is ludasak voltunk, hiszen a különböző szlovákiai magyar áramlatok eléggé hamar igyekeztek lefokozni a lévai fórum jelentőségét. A találkozó résztvevői elfogadták a szlovák értelmiséghez címzett és az országon belüli szlovák-magyar párbeszédet sürgető Felhívást. Ez a törekvés sikerrel járt? Énszerintem illúzió volt. Viszont nagyon őszintén mondom, hogy akkor magam is azt hittem, ennek lesz valami foganatja. De a szlovák politikai körökben csak megköszönték, páran pozitívan nyilatkoztak róla, és punktum. A szlovák nacionalista pártok, mozgalmak pedig durván támadták magát a fórumot és a szlovákiai magyar értelmiséget is. Sőt! Gúny tárgyává tették az ott született nyüatkozatokat. A hazai magyar pártok közötti egyeztető tanács azonban létrejött! Eredetüeg azzal a szándékkal, hogy csupán annak jóváhagyásával és egyben a közös fellépést igazolandó születhetnek meg a különböző állásfoglalások. Voltak dokumentumok, amelyek valóban így kerültek nyilvánosságra, akár még nemzetközi fórumok elé is; ugyanakkor akadtak olyan területek, amelyek fölaprózták az eredeti szándékot. Szerencsére az oktatásügy kérdéseiben nem voltak egyeztetési fennakadások, Berényi József az MPP, Szigeti László az MKDM, én pedig az Együttélés képviseletében olajozottan működő koordinációs bizottságot alakítottunk. Szemforgatás lenne elhallgatni, hogy Gyurcsík Iván, aki az Együttélés egyik erős embere volt, lévai felszólalásában kritikusan úgy vélte: a szlovákiai magyar pártok politizálását átszőtte a dilettantizmus, a doktrinerség és a messianizmus! Tőle ez nem volt pillanatnyi kifakadás. Ó szinte folyamatosan azt hangoztatta - és ebben mindmáig egyetértek vele -, hogy a hazai magyar pártok egyik komoly mulasztása a háttérintézmények, a szakmai műhelymunka holdudvarának valós igénye nélküli politizálás. Ahol olyan elemzések készültek volna, készülnének, amelyekre bármikor az érvek sorát építve támaszkodhatna a hivatalos politika. Gyurcsík Iván ennek forszírozását hiányolta. Ellenkezőleg, a politikusok között többen is voltak, akik valószínűleg személyes hiúságból vagy más okból nem is támogatták az ilyen törekvéseket. Inkább messiásként azt hitték, ők majd megváltják a világot. Gyurcsík Iván ebben az értelemben említette a dilettantizmust, észrevéve a gyengeségeket és ostobaságokat, amelyeket hol az egyik, hol a másik pártnak „sikerült” meglépnie. Léván Öllös László értelmiségünk társadalmi rétege- ződését elemezte, Turczel Lajos egy Kisebbségi Értelmiségi Parlament létrejöttét szorgalmazta, míg Köteles László a baloldali beállítottságúak bevonása mellett érvelt! Köteles Laci sűrűn vallotta, szerintem sem alaptalanul, hogy a szlovákiai magyarság egy rétege valóban a baloldali eszmékhez kötődött, kötődik. A mezőgazdaságban dolgozók, a munkásréteg, az idősebbek pedig még a Sarló révén. Erre a jelenségre például Bauer Edit is nemegyszer figyelmeztetett. Más kérdés, hogy egyik pártunk sem engedhetett utat valami szociálliberális, szocdem irányzatnak, mert abban a pillanatban lekommunistázták volna. Napjainkban is meglenne a szerepe egy lévai értelmiségi találkozónak? Aligha. Nagyon megváltozott a politikai szituáció és vele az élet. Félő, hogy a bevált címszó alatt szócsépléssé sekélye- sedne. Ne sértődjön meg senki, de számomra elég, ha arról a pártok által aláírt, bizonyos nemzeti minimumról hallok. Ilyenkor azt mondom: gyorsan fejezzük be a diskurzust. Ez a magánvéleményem, a Dolník Erzsi megítélése. Nem szeretek minimumról beszélni.
