Új Szó, 2012. december (65. évfolyam, 277-299. szám)

2012-12-04 / 279. szám, kedd

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. DECEMBER 4. Kultúra 9 A Komáromi Jókai Színház Príma környék című új előadásában az öregeket lelövik Vadászjelenetek a csenderesben Elöl az iroda, hátul a kert (Kiss Gábor felvétele) RÖVIDEN Az Omega megénekeltette a Lucernát Prága. Ismét megénekeltette a cseh könnyűzene szenté­lyének számító Lucerna-palota nagytermének közönségét az Omega, amely hét év után lépett fel újra Prágában. A koncer­tet a zenekar alakulásának 50. évfordulója alkalmából tar­tották. Amikor felhangzott a Gyöngyhajú lány, a nézők is dalra fakadtak, magyarul és csehül egyaránt. A slágert ugyanis Ales Brichta énekli csehül, s még ma is gyakran fel­hangzik a kereskedelmi rádiókban. (MTI) Kardos Ferenc ma lenne 75 éves Budapest. Hetvenöt évvel ezelőtt Galántán született Kar­dos Ferenc filmrendező. Pályája elején a francia újhullám já­tékossága és szellemessége vonzotta, 1965-ben Rózsa János­sal készített Gyermekbetegségek című vígjátéka is a Zazie a metróban hatását tükrözi. A filmet a magyar kritika fanyalog­va fogadta, ugyanakkor Cannes-ban dicséretet kapott. 1967-ben a generációs problémákkal foglalkozó Ünnepnapok című „ellen-munkásfilmje” a mannheimi filmfesztivál külön- díját kapta. Történelmi kalandfilmje, a Hajdúk (1974) terem­tette meg „a magyar westemt”. Kardos Ferenc nevéhez fűződik a Cimbora című tévés gyermekmagazin, amely az if­júság igényes és sokoldalú nevelését és szórakoztatását tűzte célul. Forgatókönyvíróként és producerként is sikeres volt, 1992-től igazgatta a Budapest filmstúdiót. A rendező 1999. március 5-én Budapesten halt meg. (MTI/juk) Arat a „cseh-német" animációs film A szlovákok is érdekeltek A közöny, az önzés, az érzéketlenség korát él­jük. Ez ellen, úgy tűnik, nincs mit tenni, legfel­jebb darabot lehet írni róla. Spiró György szé­pen szereplőkre szedi korunk embertípusait, így mutatja fel őket, szin­te példázatként. JUHÁSZ KATALIN Egy öregotthon igazgatói irodájában vagyunk, érkeznek a hozzátartozók, mindenkinek megvan az indoka, miért csak most tudott jönni. Megindul a társalgás, kibontakoznak a ka­rakterek, a sorsok. Velük együtt várjuk az igazgatónőt, aki be­ereszteni hivatott a látogatókat az öregekhez. Nélküle a portás, Sunyi bá (Fabó Tibor) sem lép­het, pedig nála vannak a kul­csok. Szóval be vannak zárva? - hangzik el a kérdés. Dehogy vannak bezárva az „édes, kicsi öregek”, itt minden az ő bizton­ságuk érdekében történik. Mert akadnak spekulánsok, akik ro­konnak adják ki magukat, aztán aláíratnak velük mindenfélét - hangzik a jól előkészített válasz. Ez egyébként príma környék, az idősek otthona egy erdő szomszédságában áll, Édes Ott­hon a neve. Csend, nyugalom, zöldellő fák, gondozott kert, csak néha rezzenünk össze egy- egy lövés hallatán. Megtudjuk, hogy egy vadászerület közepén vagyunk, az otthon egyik szár­nyában vadászszálló működik gazdag német és orosz turisták­nak, akiknek extra szóváltáso­kat kell nyújtani, hogy ne a kon­kurenciát válasszák. Ezért ná­luk négylábúakra és kétlábúak- ra is lehet lövöldözni. Sunyi bá kimondja kereken, illetve szé­pen adagolja az információkat, melyekből gyorsan összeáll a kép: már az első felvonás köze­pén tudjuk, miért olyan nagy a rotáció az otthonban, mi folyik a csenderes nevű kiserdőben. A hozzátartozók is felfogják las­san (talán a kelleténél kicsit las­sabban, ettől néhol szájbarágós a sztori), és előbb tudat alatt, majd hallgatólagosan, végül kimondva is beleegyeznek, hogy ily módon tehermentesít­sék őket. A darab a hozzátartozókról szól, az öregek csak a második felvonásban jelennek meg né­hány pillanatra. És, mint Spiró- nál oly gyakran, a realisztikus karakterek és párbeszédek me­taforikussá duzzadnak, az egész társadalom megkapja itt a magáét, méghozzá alaposan. Valló Péter rendező még érzék­letesebbé tette, hogy itt most ró­lunk van szó, amikor a nézőte­ret a színpadon helyezte el, a va­lódi nézőtérből pedig kertet sti­lizált, ahol jönnek-mennek az otthon (és a szálló) alkalmazot­tai. Jelen vagyunk a színen, benne vagyunk nyakig. Látvá­nyos és formabontó megoldás, nem is emlékszem hasonlóra a Jókai Színházban - nehéz lesz tájolni ezzel az előadással. An­A realisztikus karakte­rek és párbeszédek me­taforikussá duzzadnak, az egész társadalom megkapja itt a magáét. nál is inkább, mivel komoly zsi­nórpadlásra van szükség ahhoz, hogy minden lövéskor lezuhan­jon egy darab a mennyezeti stukkóból. Ez hatásos, az vi­szont szerintem hahásvadász elem, hogy a mennyezet ilyen­kor mindig kissé lejjebb eresz­kedik. A színészek közül néhányan lubickolnak szerepükben, má­sok inkább feladatot teljesíte­nek. Fabó Tibor valahol közé­pen helyezkedik el ilyen szempontból, egyes jelene­tekben mintha nem döntötte volna el, nevetést akar-e kicsi­holni a nézőkből, vagy azt akarja, hogy szoruljon össze a gyomrunk. Sunyi bá még ezzel együtt is emlékezetes marad, főleg az első és az utolsó jele­net miatt. Holocsy Krisztina együgyű, kiszolgáltatott asszonyt játszik meggyőzően, akit férje tart el, ezért abba sincs beleszólása, mi lesz az édesapjával (Dráfi Mátyás). Csak a legvégén esik le neki a tantusz, de akkor már minden mindegy, akkorra tu­dat alatt belenyugodott az „ítéletbe”. Benkő Gézát rég láttuk a Jókai deszkám, jó ötlet volt kiszabadí­tani őt a szappanoperából, leg­alább egy kis időre, a fontosko­dó, éhes szemű, tahó „kismenő” szerepére. Gürcöl, küszködik, mégsem boldogul, ezért gyűlöli az öregeket, akik rajta élősköd- nek, az ő adójából tartja el őket az állam, és az utolsó hónapban kerülnek a legtöbb pénzbe. Irigyli Jolikát, a nagymenő igaz­gatónőt a vadászbiznisz ödeté- ért, és az otthonba való bekerü­lést „segítő” hitelkonstrukcióért. Meg azért is, mert jogilag min­den rendben van, szépen lepapí- rozva. „Nekem, mondjuk, nem lenne ehhez pofám’-jegyzi meg félig megvetően, félig elismerő­en. Jolikának (Bandor Éva) vi­szont van hozzá pofája, színpadi jelenléte dermesztő, nem bra- tyizik senkivel, kemény üzlet- asszony, megfagy körülötte a le­vegő. A Kassáról vendégségbe jött Cs. Tóth Erzsébet szintén jó vá­lasztás az idősödő anya szere­pére, aki még Jolikát is helyes­nek, jóindulatúnak akarja lát­ni, hiszen be akar költözni az otthonba, hogy eltakarodjon végre lánya (Tar Renáta) laká­sából, aki miatta nem tud pasi­kat felvinni. Korrektül alakítja a látszatra naiv, belül viszont eltökélt, racionális idősödő nőt. Ezek ketten elbeszélnek egymás mellett, hajtják a ma­gukét, mintha két külön boly­gón élnének. A lány, Tar Rená­ta türelmetlen, tele van ön­váddal, anyjához való viszo­nya tisztázatlan, ez szépen le­jön a színpadról. így viselked­nénk, ha idősödő szülőnk arra kéme minket, hogy ha rosszabbra fordul az álíapota, dugjuk be egy otthonba, ne kössük le magunkat. Molnár Xénia pedig azért dugta otthonba apját, hogy ne lássa nap mint nap, mi vár rá öreg korában, mit tesz az alko­hol az emberrel. Remegve to­porog a színen szinte végig, csak akkor könnyebbül meg, amikor megsejti, hogy az öreg talán már nem is él. A Príma környék húsba vágó, inkább kegyetlen, mint tragi­komikus tabló. És ha igaz, amit Valló Péter nyilatkozott Spiró- ról, hogy tudniillik egy kicsit a jövőbe lát, a megjelenéskor még a fantasztikus irodalom kategó­riájába tartozó darabjai a bemu­tatóra „odakint” is valósággá válnak, akkor tényleg szégyell­jük magunkat és gondolkoz­zunk el a család fogalmán. A darab hatása pedig már a hallban és arahatárban mérhe­tő. A nézők nem azt vitatják meg, ki mekkorát alakított, mi­lyen volt a díszlet, vagy egyálta­lán tetszett-e nekik az előadás. Saját sztorikat mesélnek egy­másnak. Mert szülte mindenki hallott olyan esetekről, amikor félhülyére nyugtatózott öre­gekkel új végrendeletet írattak alá, megkaparintották a laká­sukat, vagy rájuk nyitották az ablakot, hogy megfázzanak és hamarabb meghaljanak... ÖSSZEFOGLALÓ Az Európai Fümdíjak hétvégi díjkiosztóján a legjobb animá­ciós filmnek járó díjat Tomáš Luňák rendező 2011-ben ké­szült Alois Nebel című alkotása kapta. A fiatal cseh rendezőnek ez az első egészestés filmje, amelynek világpremierjét a ve­lencei filmfesztiválon tartot­ták. Eddig is számos díjjal is­merték el. Tavaly zenéjéért megkapta a cseh kritikusok dí­ját, akik a legjobb film, a leg­jobb rendezés és a legjobb ka­mera kategóriában is jelölték. A cseh filmdíj, a Cseh Oroszlán díjátadóján három szobrocská­val ismerte el az akadémia: a legjobb filmzene, a legjobb hang és a legjobb vizuális kivi­telezés kategóriákban. Az immár európai filmdíjas animációs film Jaroslav Rudis és Jaromír Švejdík képregénye alapján készült. Előbb élő szí­nészekkel leforgatták a törté­netet, majd abból az animáto- rok ún. rotoscopiával megraj­zolták az animációs változatot. Ebben az átírásban vállalt és végzett jelentős munkát a To- bogang stúdió munkatársa, a szlovák Noro Držiak. Ez volt a szlovák részvétel a filmben, amelyet a legtöbb helyen (még a ČSFD.cz cseh-szlovák vagy a port.sk szlovák filmes nyüván- tartásban is) cseh-német ko­produkciónak minősítenek. A film zenéje is nagy közön­ségsiker volt, a hatodik helyen kezdett a cseh eladási listán. A cselekmény 1989-ben ját­szódik egy szudétanémet tele­pülés vasútállomásán. A kör­nyék a háború utáni német elle­nes megtorlás színhelye. A fő­hős, Alois Nebel forgalmista (Miroslav Krobot) úgy érzi, le kell zárnia a múltat, hogy meg­szabaduljon a kísértő árnyak okozta szorongástól, (tébé) csütörtökön keresse az újságárusoknál! luiy/ti LE NE KESSE! ÚJ VASÚTI MENETREND

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom