Új Szó, 2012. november (65. évfolyam, 253-276. szám)

2012-11-06 / 256. szám, kedd

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. NOVEMBER 6. Vélemény És háttér 7 Amerika nem csupán két elnökjelölt, hanem két világnézet közül választ Obama békeidőben példátlan mértékben növelte az államadósságot Vissza a józan észhez - Romney-val Miért Obama - és nem Romney RAVASZ ÁBEL Amerika választ, a tét nagy. A tömegpártokkal kapcsolatban gyakran hangoztatott véleke­dés, hogy teljesen mindegy, me­lyik nyer, mert nincs igazán nagy különbség köztük. Ez a tétel azonban most semmiképpen nem érvényes. Amerika nem csupán két el­nökjelölt, két párt, két politikai program közül választ, hanem két világnézet közül is. A válasz­tóvonal Obama elnök és Rom­ney exkormányzó között annak ellenére is éles, hogy a kampány második felében a republikánu­sok mindent megtettek azért, hogy a lehető legjobban eltün­tessék azt. Válság sújtotta terület Obama nehéz ciklust zár. Ge­orge W. Busht váltva 2009-ben mély válságban lévő gazdaságot és egy kulturálisan elszigetelő­dő, háborúkban álló országot vett át, amelynek neve szitokszó volt világszerte. Ma a helyzet ezen frontok mindegyikén jobb. Az ország hosszú vajúdás után kilábalóban van a válságból - növekszik a munkahelyek szá­ma és az export -, az USA a lehe­tőségekhez mérten emelt fővel távozott Irakból, és az ország nevének kiejtése jelenleg csak radikális körökben egyenlő a ká­romkodással. Az elnök egész­ségügyi reformja lehetőséget nyújt a biztosítás nélküli töme­gek felszámolására. Mindezt úgy, hogy megbízatása félidejé­től a republikánusok által uralt kongresszus ott tett keresztbe a tevőlegesen konszenzust kereső elnöknek, ahol csak lehetett. Ez a választás az egyik oldalon Obamáról, a másikon a republi­kánus pártról szól. Az, hogy a sok tekintetben középszerűnek tet­sző Romney lett az elnökjelölt, annak köszönhető, hogy pártja ilyen állapotban van: az elővá­lasztáson egy csapatnyi csődtö­meggel találta magát szemben. Releváns ellenfelei saját magu­kat vágták el (elszólásokkal, botrányokkal), a valós alterna­tívát jelentő pártbeli ellenfelei pedig csak marginális támoga- tottságottudtakszerezni. Kettős beszéd jobbra, középre Romneynak nehéz, kettős já­tékot kellett játszania. Először meg kellett győznie a „teapárti” fordulat után radikalizálódó Republikánus Pártot saját fun­damentalizmusáról. A korábban liberálisnak számító politikus kampánya során erősen keresz­tény, nacionalista, abortuszel­lenes, a klímaváltozást elbaga­tellizáló iránnyal jelentkezett, ezzel hatva saját pártja terebé­lyes jobbszámyára. A sikerhez azonban a jelöltség megszerzése után centrista fordulatra volt szükség, és a radikális álláspon­tokat immár újra mérsékeltek váltották. Ez volt a forrása Rom­ney legendássá váló „rugalmas­ságának”, azaz hogy politikai nézetei sokszor gyorsabban vál­toztak, mint ahogy azt az újság- írókle tudták írni. A választás Európából nézve még egyszerűbbnek tűnik. Oba­ma kivezette Amerikát a nem­zetközi izolációból, befejezett egy háborút (és ügyesen került el újabbakat), nem engedett azoknak a harsány hangoknak, amelyek egy téves gazdasági fel­fogáson alapulva ma épp Euró­pát próbálják csődbe vinni azál­tal, hogy a válságra takarékos­sággal, a csapok elzárásával vá­laszolnának. (Kérdezzük meg a spanyolokat, mit ér ez a terv.) Romney megválasztása vissza­fordítaná ezeket a tendenciákat. A republikánus jelölt azon fun­damentalisták támogatására is épít, akik Obamát egy szocialista idegennek látják, és akik a tár­sadalmi szolidaritás helyett az egyéni teljesítmény mítoszát he­lyeznék az előtérbe. Romney egy olyan gazdasági felfogást képvisel, amely szerint az ál­lamnak akár a szociális háló le­építése árán is elsősorban a gaz­dagokat kell kiszolgálnia, hiszen elvileg ők teremtik azután a munkahelyeket a többiek szá­mára. (Nyilván állami segítség nélkül...) Ez a világnézet az eu­rópai kultúrával olyannyira el­lentétes, hogy azt kell gondol­nom, Romney európai támoga­tói egész egyszerűen nem látják a dolgok súlyát, amikor gazda­ságpolitikai lózungjai miatt mel­lette teszik le a garast. Obama hibái ellenére is a jó oldalon állt az elnöksége során felmerülő legfontosabb kérdé­sekben: újraválasztása pedig le­hetőséget adna, hogy folytassa az elkezdett munkát. Eddigi vá­lasztói nem azt róják fel neki, amit tett, hanem inkább azt, hogy tehetett volna még többet. Nem irányváltást akarnak, csak sebességváltást. Az én jelöltem 2008 után ismét Obama. GÁL ZSOLT Barack Obama felelőtlen fis­kális politikájának folytatása ka­tasztrófába sodorhatja Ameri­kát, MittRomneymegválasztása viszont esélyt jelentene az adó­fizetők pénzével való fele- lős(ebb) gazdálkodáshoz. Az amerikai elnökválasztás általában belpolitikai, azon be­lül is főleg a gazdaságot érintő kérdéseken dől el. Különösen így van ez most, amikor az USA épp kilábalóban van az elmúlt évtizedek legnagyobb pénzügyi válságából. A gazdaság teljesít­ménye 2009 nyarától újra nö­vekszik, és ez tavaly már egyre inkább megmutatkozott a fog­lalkoztatottság növekedésében is (bár az még mindig nem érte el a válság előtti csúcsot). Ezt látva helyesnek tűnhet Obama politi­kája, azt gondolhatnánk, Ame­rikának jó lesz, ha a jelenlegi el­nök kap még egy esélyt. A növekedés tény, mérték­adó elemzők nem is vitatják, hogy az Egyesült Államok job­ban (sokkal jobban) áll az EU át­lagánál a válságból való kilába­lást tekintve. Sokan kiegyezné­nek a 8 százalék körüli munka- nélküliséggel, sőt számos or­szágnak bármilyen növekedés jól jönne. A kérdés az, mekkora árat fizetnek az amerikaiak az egyelőre ingatag és gyenge fel­lendülésért. Obamás a helyzet Valójában a lassú kilábalás­nak rettenetes ára van, mégpe­dig az államadósság békeidőben példátlan és fenntarthatatlan növekedése, ami katasztrófába sodorhatja Amerikát (s ezzel közvetve az egész világot is). Obama elnöksége alatt az ál­lamháztartási hiány mind a négy (fiskális) évben jócskán megha­ladta, ill. meghaladja az 1000 milliárd dolláros szintet, aminek következtében vészesen dagad a szövetségi államadósság. Már elérte a 13 ezer milliárd dollárt, de ha hozzászámoljuk az álla­mok és helyi önkormányzatok adósságát is, akkor a teljes köz­szféra adóssága 16 ezer milliárd felett jár. Ez a horribilis, béke­időben példátlan összeg (ha „csak” a szövetségi kormányzat adósságát nézzük is) nagyobb, műit az USA éves nemzeti össz­terméke (GDP). Míg az Európai Unió tagországai (köztük Szlo­vákia) azért küzdenek, hogy a bűvös, a GDP 3 százalékának megfelelő szint alá vigyék az ál­lamháztartási hiányt, addig az amerikai deficit 2009 és 2011 között mindig a GDP 10%-a fe­lett volt! Az egyebek mellett a túlzott eladósodás miatt bekövetkező pénzügyi válságból az Obama- kormányzat úgy rántotta ki az amerikai gazdaságot, hogy az ál­lamadósság észbontó növelésé­be kezdett. Ehhez járult még a központi bank (Fed) politikája, amely olcsó hitelekkel és a pénznyomdát beindítva friss zöldhasú bankókkal árasztotta el Amerikát. Mivel a közgazda­ságban van egy alaptörvény, ti. hogy a fák nem nőnek az égig, ezért az eladósodás és pénzkíná­lat növelése sem folytatható a végtelenségig. Legalábbis az ál­lamcsőd és a vágtató infláció (sőt hiperinfláció) kockázata nélkül. Az elmúlt négy év bebi­zonyította, hogy Obama és csa­pata képtelen a költségvetési ki­adások visszafogására, és így az eladósodás megállítására. Ha az elnök hivatalban marad, a leg­jobb esetben is (ha mernek je­lentős adóemelést végrehajtani) egy magasabb inflációval páro­suló stagnálás vár a világ vezető gazdaságára, amely a felhalmo­zott és tovább dagadó adóssá­gok terheit fogja nyögni. Mit tehet Romney? Az állami túlköltekezés ér­demi visszafogására a Romney- Ryan páros megválasztása ese­tén van esély. Ók képesek a spó­rolásra, a fiskális alkoholizmus fájdalmas, komoly elvonási tü­netekkel járó kezelésére. Vissza­térés lenne ez a józan ész politi­kájához, amikor az állam csak addig nyújtózkodhat, ameddig a takarója ér. A republikánus pá­ros már bizonyított e téren, mindketten (Romney mas- sachusettsi kormányzóként, Ryan a képviselőház költségve­tési bizottságának elnökeként) következetesen fiskális konzer­vatívnak bizonyultak. A spóro­lás és megszorítás persze ko­rántsem népszerű politika, nem biztos, hogy az adócsökkentések a remélt módon pörgetik fel a gazdasági növekedést. Vagyis a republikánusok esetében sem garantált a sikeres harc az adós­ság ellen, de náluk legalább megvan az esély az érdemi cse­lekvésre. Ezért Amerika (és te­kintettel vezető szerepére a világ is) jobban járna, ha Mitt Romney nyerné az elnökválasztást. Gyenge mentség, hogy a biztos híján van a kellő jogköröknek, ezt már nyáron látni lehetett Kisebbségi kormánybiztos mellékvágányon TOKÁR GÉZA Mikor a Híd kiegyezett a Smerrel és elfogadta a felkérést, hogy állítson kisebbségekért fe­lelős kormánybiztost, két véle­mény fogalmazódott meg. Az egyik szerint egy zseniális hú­zást látunk, mivel a Híd látvá­nyosan kibabrált a haragosaival, egyben megmutatja, hogy pár­beszéd útján ellenzékben is ké­pes érvényesíteni a kisebbségi érdekeket. Másik oldalról szem­lélve a kérdést úgy tűnhetett, Robert Fico szalámitaktikája ér­vényesült a gyakorlatban, Bugár Béla pártja pedig hosszú távon vállalhatatlan kompromisszu­mokra fog kényszerülni. Alig fél évvel később úgy tűnik, a törté­net egyre inkább rémálomba fordul a Híd számára. A kormánybiztos tevékeny­sége a többségi társadalom szá­mára észreveheteden maradt, szlovákiai magyar körökben pe­dig két téma kapcsán merült fel hangsúlyosan a hivatal szerepe: a magyar nyelvű vasúti feliratok és a Idsebbségi kulturális támo­gatások ügyében. Az első ügy­ben csigalassúsággal, egyelőre kötelező vállalások nélkül ha­ladnak a tárgyalások, utóbbi kapcsán pedig egészen elké- pesztőek a fejlemények. A hiva­taljelzései szerint rossz esetben több száz, az idei évre szóló ki­sebbségi projekt támogatása es­het kútba. Erre a késlekedésre nagyon gyenge mentség, hogy a kormánybiztos hivatala híján van a kellő jogköröknek, már nyáron lehetett látni a folyamat buktatóit. Mindez a Híd hibája? Közvet­lenül talán nem, bár a támogatá­sok összegének önkényes meg­változtatásáról szóló kimutatá­sok még a jó szándékot is meg­kérdőjelezik. A párt tudta, mit vállal, amikor egyezséget kötött a Smerrel. Ha hihetünk a sajtó- értesüléseknek, csak szóbeli ga­ranciák léteznek a kormánypárt részéről arra, hogy foglalkoznak a kisebbségi ügyekkel és fenn­tartják a korábbi állapotokat. Óvatosságra adhatott okot, hogy a megállapodás eleve úgy született meg, hogy a kisebbségi ügyekben ígért status quót a Smer a hivatal kialakításánál felrúgta: megfosztotta a testüle­tet valós hatásköreitől. Eleve a status quóhoz (a fennálló álla­pot megőrzése, a megszerzett kisebbségi jogok sértheteüen- sége) mint fogalomhoz való ra­gaszkodás káros, ezt az MKP is megtanulhatta 2006 és 2010 között. Maga a kifejezés azt az érzést kelti, hogy a meglevő ki­sebbségi jogok bebetonozása prioritást élvez az optimális ál­lapothoz való közelítéssel szemben, s nagyon nehéz értel­mezni, melyik intézkedés számít a felrúgásának. Mi áll amögött, hogy ennyire látványosan nem sikerül előre­lépni a fontos ügyekben? Talán az, hogy Robert Fico számára a kezdeti hónapok után másod­rendű lett a szlovákiai magyar téma. Orbán Viktorral közösen, kölcsönös gesztusok útján sike­rült a nagyvüág felé azt kommu­nikálni, hogy nincs olyan hang­súlyos, megoldásra váró nemze­tiségi vetületű kérdés, ami ron­taná a két ország kapcsolatát. Emellett az is kiderült, hogy a szlovákiai politikát a romaügyek mozgatják majd a következő években. Meg is van az újabb ki­szemelt ellenzéki áldozat, a kér­dés megoldásába bevont Egy­szerű Emberek mozgalom. A szlovákiai magyarság hely­zete így a későbbiekben Fico he­lyett másnak okozhat fejfájást, nem a megoldások, hanem a megoldadan problémák miatt: vállalásai miatt a Hídnak, áttéte­les módon pedig a szlovákiai magyar közösségnek. A szerző politikai elemző, a Szlovákiai Magyarok Kerek- asztalának szóvivője FIGYELŐ Dollármilliárdok csatája Történelmének legdrá­gább választása zajlik Ameri­kában. Becslések szerint az idei három választás - az el­nökségért, a képviselőházért, illetve a szenátusi mandátu­mok egyharmadáért - ára el­érheti a 6 milliárd dollárt, amivel minden rekord meg­dől. Ez nem meglepő, mert az amerikai választások árcédu­lájára évtizedek óta folyama­tosan egyre nagyobb számok kerülnek. A 2000-ben vívott Gore-Bush párharc idején a költségek meghaladták a 3, a 2004-es Kerry-Bush csata megvívásakor a 4, a 2008-as Obama-McCain összecsapás­kor pedig az 5 milliárd dollárt. A 6 milliárd dollár csillagásza­ti összegnek tűnik, túlszár­nyalja Malawi éves GDP-jét, ám az USA méreteihez képest mégsem sok. Az amerikaiak tavaly csak burgonyachipsre 7 milliárdot költöttek. Az idei választás fejenként 18 dollár­jukba fog kerülni. A kam­pánystábok hivatalos, októ­ber 17-én nyilvánosságra ho­zott adatai szerint Öbama 1,06 milliárd, Romney pedig 954 millió dollárt gyűjtött össze, de az adakozás távolról sem ért véget. Obama támo­gatottsága elsősorban a kis­pénzű adományozók körében erős: az összegyűjtött támo­gatások 55%-a 200 dollárnál kisebb befizetésekből tevődik össze. Romney esetében ezek aránya 22%. A jelentősebb donorokat tekintve a republi­kánus kihívó elsősorban a Wall Street-i támogatók köré­ben népszerű, főleg azért, mert a pénzügyi szabályozá­sok visszavonását ígérte. Oba­ma a Szilíciumvölgy nagy­ágyúitól kapott hivatalosan 14 milliót, és nem kímélték a csekkfüzetüket a művészvüág képviselőisem. (MTI)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom