Új Szó, 2012. november (65. évfolyam, 253-276. szám)
2012-11-13 / 262. szám, kedd
bokasérülést szenvedő Bohó József megjegyzi, hogy „az olaszok és az angolok elleni meccsünk volt a legjobb”, nem ez a lényeg. Hanem a közös kirándulások, találkozások, fotózások, az együtdét. „Maga a külföld” - összegzi tömören Balogh Gyula, aki csak azért jött fel 2011- ben Debrecenből Budapestre, men látta a felhívást, amely szerint a magyar hajléktalan-válogatott tagjaként Párizsba is eljuthat. „Az emberek kedvesek voltak” A világbajnokságon való részvétellel sokak számára egy álom teljesült, visszajönni azonban annál nehezebb. „Volt olyan fiatal kissrác, aki szinte sírt, amikor hazaérkeztünk Mexikóban az emberek kedvesek voltak, mosolyogtak, aki kint volt, hamar elfelejtette, hogy milyen problémákkal küszködik. Mindenki felhúzta magára a fiitballmezt, és ezzel azonnal érezte, hogy tartozik valahová, fontos tagja egy közösségnek. Akkor már senki sem érezte magát hajléktalannak” - foglalja össze Szikszay József csapatkapitány. Idehaza sokkal kevesebb az élmény, a hajléktalan focisták többsége számára Mexikó jelentette az élet napfényes oldalát. Kissné Friss Eszter például azért került hajléktalanszállóra, mert nem tudta tovább fizetni az albérletét. Osztott-szorzott, és úgy döntött, hogy amíg nem törleszti az OTP-hitelét, addig szállóra vonul. Eszter - aki az ukránok elleni meccsen a csapat utolsó gólját lőtte a vébén - korábban idegenvezetőként dolgozott, spanyol nyelvtudása nagyon jól jött Mexikóban. Jelenleg egy kőbányai gumigyárban dolgozik. „Szinte már csak hobbiból csinálom, mert nem élek meg belőle” - mondja keserűen. Mexikóban sokat beszélgetett a külföldiekkel, hogy megtudja, más országokban hogyan válik valaki hajléktalanná. Intelligens, érzékeny, szerény asszony, próbálja megtartani a korábbi polgári életét, a régi szokásait. „Deklasszálódás” - ezzel a szóval jellemzi saját helyzetét. Eififel-torony és Mona Lisa Bohó Józsi sokkal visszafogottabb. Szülei halála után került az utcára, a testvérét tizenöt éve nem látta, pedig még a Vöröskereszttel is kerestette. Most a Szent János kórházban dolgozik, takarít. Kamaszkorában a közterületfenntartók csapatában focizott, egy éve játszik a hajléktalan-válogatottban. „Új barátokat szereztem, nagyon sokat tanultunk egymástól” - neki ezt jelenti a focicsapat. Nehezen nyílik meg, rendre visszakanyarodik a focira, látszik rajta, hogy fontos számára a futball. Gyuszi egy Borsod megyei intézetben nevelkedett, húsz testvére volt, tizennégyen maradtak életben. Megyei első osztályban futballozott, dolgozott Székesfehérváron az IBM-nél. ,Aztán csődbe ment a gyár, úgyhogy hazaköltöztem Ti- szavasváriba. De ott elég rossz volt a helyzet, egy év után elmentem Debrecenbe az egyik testvéremhez, aki egy MEH-telepen dolgozott”- dióhéjban ez Gyuszi története, amelyben még szó esett a testvér alkoholizmusáról, a karateedzésekről és arról, hogy nagyon félt élete első repülőútjától. „Lehunytam a szemem és már Párizsban voltunk”- mesél büszkén élete első nagy utazásáról, sorolva a város nevezetességeit, a Latin Negyedet, az Eif- fel-tornyot és a Mona Lisát. .Akarat kell” Gyuszi és a többiek aligha jutottak volna el Párizsba vagy Mexikóvárosba a futball nélkül. De nemcsak ezeket az életre szóló élményeket kapták a sporttól. Sokkal többet. Az első edzéseken sokaknak nem tetszik, hogy annyit kell futni, az edző pedig fegyelmet követel, a kitartás azonban meghozza az eredményét. „Van, aki máshogy látja azokat az embereket, akik úgy viselkednek, ahogy régebben ő viselkedett. Ilyenkor csak mosolygok magamban: te is ilyen voltál öt hónappal ezelőtt. A futball révén az emberek személyisége nagyon sokat változik pozitív irányba. Már ezért megéri”- ezek Szikszay Józsi tapasztalatai. „De a változáshoz akarat kell” - teszi hozzá Bohó Jóska karba tett kézzel, a többiek pedig hevesen bólogatnak. Leginkább Eszter ért egyet ezzel, aki a hajléktalanszállón sok mindennel próbálta felrázni társait az apátiából. Hívta a lányokat focizni, kirándulni - de nem jöttek. Nyelvórákat adott volna nekik ingyen - arra sem jöttek. „Vannak, akik belesüppednek ebbe az állapotba. Minden le van ejtve, nem csinálok semmit, alszom, felkelek, eszem, lefekszem- így élnek. Én ebbe nem tudok beletörődni” - mondja, és látszik rajta, hogy nem a levegőbe beszél. „Aki futballozik, odafigyel másokra” A hajléktalan-válogatott tagjainak a futball valóban méltóságot ad. A banális záró kérdésre (hogy mit jelent számukra ez a futballcsapat) megdöbbentő egyszerűséggel válaszolnak. „Próbálok ember maradni” - mondja egy keleti bölcs nyugalmával Gyuszi, de Józsi sem marad el tőle. „Aki futballozik, az odafigyel másokra is, nem csak önmagára” - vonja le a tanulságot. „Örülök, hogy megismertelek”- ez hangzik el mindannyiunk szájából, amikor elköszönünk egymástól, pedig nem beszéltünk össze. Kikerülöm az ajtóban álló torzonborz alakot, nejlonzacskót szorongat a kezében. Ahogy bedugom a zárba a slusszkulcsot, eszembe jut: elfelejtettem megkérdezni, hogy végül hányadik helyen végeztek a világbajnokságon. Nem fontos. Mint ahogy az sem, hogy az autóban még percekig dider- gek, a motor lassan melegszik fel. Máskor bosszankodni szoktam emiatt, de most inkább szégyellem magam. Ráadásul nekem ma este lesz hol aludnom. Kiss Tibor Noé A magyar hajléktalan-válogatott a tavalyi, párizsi világbajnokságon.
