Új Szó, 2012. október (65. évfolyam, 226-252. szám)
2012-10-31 / 252. szám, szerda
Horgász 15 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. OKTOBER 31. A gyermekhorgásznak előbb a természettel, a vízi világ rejtelmeivel kell megismerkednie, aztán jöhetnek a „világrekordok' Hogyan kezdjen a gyerek horgászni? A kifogott hallal kíméletesen kell bánni (A szerző felvételei) Olykor eszembe jut boldogult gyermekkorom, amikor gombostűvel és cérnával kezdtük gyakorolni a horgászat nemes sportját. Persze, ez nem tartott sokáig, hiszen a hatvanas évek eleje, bármily rég is volt, azért nem számított kőkorszaknak, és hamarosan valódi szi- lonnal, horoggal, majd orsóval és bambuszbottal fogtuk a paducokat, do- molykókat, jászokat. KÖVESD1 KÁROLY Mindez azért jut eszembe gyakran, mert a fogyasztói társadalom sodró áradatában egyre inkább elharapózik a gyermekhorgászok félreneve- lése. Pontosabban: beetetése. A magazinokban megjelenő színes riportok felvételein apró emberkék rogyadoznak óriáspontyok súlya alatt, akik a bojlihorgászat felkent papjainak (akik többnyire forgalmazók, vagy azok emberei) irányítása alatt néhány nap alatt válnak „profikká”. Miközben szegény lurkók talán a balint sem tudják megkülönböztetni a domolykó- tól, nem sejtik, hol bandáznak a paducok, vagy miért nevezik a compót a vizek doktorának. Vissza a természethez Csodálatos, leírhatatlan és megismételheteden dolog a természet! Az ember hajlamos azt hinni, hogy ő a teremtés tökélye, nincs nála bonyolultabb és rejtelmesebb élőlény a világon, s minden az ő kényelmét, megélhetését, szórakozását szolgálja. Meglehet, ő a legértelmesebb. Am elég egy napot nyitott szemmel és nyitott szívvel eltölteni a folyóparton, hogy felfogjuk, mennyire bonyolult, sokszínű az ezerarcú természet körülöttünk, s hogy talán egy élet sem elég arra, hogy minden rejtelmét kiismerjük. Halak, madarak, növények, vizek összessége adja azt a miliőt, amely körülveszi a horgászt, s amelyben meg kell tanulnia mozogni. S ha már képes rácsodálkozni, talán a megismeréséhez is kedvet kap. Mert ezzel kezdődik a horgászat: a megismeréssel és a természet (nem elégszer hangsúlyozott) szeretetével. Aki szereti a természetet, kíméletesen fog bánni a hallal, és nem „ellenfelet” lát benne. Aki bizsergést érez egy szép nádas, tavirózsa, vöröslő csipkebokor látványától, az felnőttként nem fogja közéjük hajigálni az üres sörösdobozt, igelitzacskót. Aki a gyermekét, unokáját úgy viszi ki a vízpartra, hogy a kisember megszeresse a természetet, és ne a kereskedelmi televízióból tanulja meg a horgászat csínját-bínját, az helyesen jár el. Még jobban teszi, ha először egy kis pálcát ad a gyerek kezébe, hadd fogjon kishalat. Az első fogás öröme általában meghatározó, s arra lehet építeni. Aki úgy „horgásztatja” a kisfiát, hogy tízkilós pontyot fogat vele egy műanyag tóban, az nem tudja, mit csinál. Ki lehet horgász? A horgásszá válás folyamata természetesen nem ott kezdődik, hogy az ember bejelentkezik a horgászszövetségbe tagnak. Ez tulajdonképpen egy folyamatnak a vége, ami a természet és a horgászat megszerelésével kezdődik. Erre vonatkozóan a szlovák szervezet alapszabálya elég szűkszavú. Eszerint szövetségi „taggá válhat a Szlovák Köztársaságnak az a polgára, aki betöltötte a 18. életévét, és eleget tesz az alábbi feltételeknek: Egyetért a szövetség alapszabályával és kötelezi magát, hogy e szerint jár el; azonosul a szövetség kötelességeivel, és aktívan rész vesz azok teljesítésében; eredményesen abszolválja a horgászati előírásokra vonatkozó iskolázásokat és tanfolyamokat, és elégséges horgászati ismeretekről tesz tanúbizonyságot; az elmúlt három évben nem követett el bűn- cselekményt, amelyért elítélték, nem követett el a halászati törvény elleni kihágást (orvhalászat stb.), amit becsületbeli nyilatkozattal erősít meg.” Ebből bizony nem derül ki, hogy a leendő horgásznak mennyire kell ismernie a halak életét, fajtáit, a hallal való bánásmód formáit stb. Az „elégséges horgászismeretek” mellett nem tudni, miből, kinél és hogyan kell vizsgát tenni, hogy valakit jogosan vehessen a kezébe pecabotot. Vagyis nálunk horgász lehet az, aki leperkálja a tagdíjat. A magyarországi horgászvizsgáról részletesen olvashatunk az interneten. Ez elég macerás, de részletes, és felkészíti a leendő horgászt. Horgász lehet az, aki vizsgát tesz: ”a) a halászati, horgászati jogszabályokról; b) a méretkorlátozással, a tilalmi időszakkal védett és a természetvédelmi oltalom alá tartozó halfajok meghatározásáról, főbb biológiai jellemzőiről; c) az alapvető horgászmódszerekről; d) a zsákmánnyal való kíméletes bánásmódról; e) a vízparti és a csónakból történő horgászat legfontosabb biztonsági szabályairól; 0 a halászati őrzés ismereteiről; g) a horgászattal kapcsolatos legfontosabb természet- és környezetvédelmi szabályokról; h) az egyesületi tagságból eredő jogokról és kötelezettségekről.” A természet megismerése tárgyában ez is elég hiányos. A gyakorlatban úgy fest a dolog, hogy régiónkban bárki lehet horgász, aki fizet. És sok esetben ez meg is látszik egy-egy horgász viselkedésén. Ismét csak a gyermekkorom jut eszembe. Akkoriban „pionír horgászként” meg kellett tanulnunk a halak fajtáit, de például azt az alapkövetelményt is, hogy száraz kézzel nem nyúlunk a kifogott halhoz. Mert a vízi élőlény más baktériumokkal, élősködőkkel stb. találkozik, mint a szárazföldi élőlény (ember). A száraz kézzel megfogott hal olyan fertőzést (penészt) kaphat a kezünktől, amely az ő természetes közegében (a vízben) végzetes lehet számára. Amikor azt látom a tévében, hogy a bojlival kifogott hal száját gondosan lefujkálják valamiféle fetőtlenító szprével, mosolyognom kell. Azon már kevésbé, hogy teszi ezt száraz kézzel a „gondos’^horgász. Természetesen nem a horgászszövetség feladata, hogy a gyerekekkel megszerettesse a természetet, ez a szülő/nagy- szülő feladata. A jó példa itt is hangsúlyozandó. Egy kis nebulónak első körben nem azt kell megtanulnia, hogy a feederbot jobb-e vagy a match, kagylós le- gyen-e a bojli, vagy epres, mivel kell dipelni a pelletet, hogyan kell beélesíteni a swingert, hogyan kell száz méterre bedobni a szereléket, vagy mi kerüljön a tíz-húszkilónyi etetőanyagba. Görbüljön a bot! Munkámból kifolyólag kedélyes ban- zájra voltam hivatalos minap - az ország kormányának kihelyezett ülésére, amelynek ez alkalommal a bősi vízerőmű adott otthont. Hogy miért éppen az? Mert 2012. október 23-án volt húsz éve annak, hogy életre kelt a (cseh)szlovák építő- és energetikai ipar e gigásza. Az ünnepélyes alkalomhoz illőn az újságírókat előbb természetesen meghajóztatták, miközben fontosnak tűnő adatokat közöltek velük - például azt, hogy az eltelt két évtized során mintegy ötmillió embert zsilipeltek már át Bősnél. Később kiderült az is, hogy a vízmű - minden híreszteléssel ellentétben - áldásos hatással van a Duna-táj állapotára; a környezetvédelmi tárcavezető szerint például a 2002-es áradat rég elmosta volna a térség falvait, kiváltképp a kis-csallóközi településeket, ha nincs a bősi vízerőmű. A kormány végül megállapította, hogy a víz stratégiai fontosságú nyersanyag, s ezt, mint olyat, illő volna törvénybe is foglalni. Apropó: víz. A jeles alkalomból kiadott, a bősi vízerőmű húsz évét összefoglaló, latin idézetekkel megspékelt leporelló egyik oldalán ez áll: Sine aqua non est vita, azaz víz nélkül nincs élet. Kérdésemre, hogy esetleg óhajt-e tenni valamit is Szlovákia a Duna egyedülálló szárazföldi deltája vízellátásának javítása érdekében - magyarán: hajlandó-e több vizet engedni az 1992 és 1995 között csaknem kiszáradásra ítélt Szigetköz ágrendszerébe -, kitérő választ kaptam; minden a hágai Nemzetközi Bíróság döntésével összhangban történik, a vízmű körül minden rendben van. Ez pedig egyfajta üzenet lehet azon „izgágák” felé, akik még mindig nem tettek le arról, hogy „odaát” valamelyest helyreállítsák az egykori állapotokat. Ennyit nagyjából a felelős hozzáállásról, az esélyekről. Lőrincz Adrián HETI TIPP Nem baj, ha nagy a műcsali AJÁNLÓ Nyakig benne vagyunk a pergetőszezonban. Ilyenkor sok horgásznak okoz dilemmát, hogy mit akasszon a karabinerbe, milyen műcsalival keresse az egyre éhesebb csukát, süllőt, esetleg harcsát. Ezzel kapcsolatban érdekes cikket olvastam minap az egyik horgászmagazinban. A szerző azt állítja, hogy minél nagyobb a villantó, annál nagyobb csukákat képes kapásra ösztönözni. Maga készítette „tenyeres” kanalakkal szűri a vizet, és tapasztalatai azt igazolják, hogy a műcsali nagyságával együtt nő a fogott hal nagysága. Nos, van benne valami. Köztudott, hogy villantóra, voblerre, gumihalra inkább a kisebb méretű ragadozók mozdulnak; a nagyobbak, lévén lustábbak és lassúbbak (meg természetesen megfontoltabbak, rafináltabbak), inkább a kevésbé mozgékony, nagyobb testű kishalra rabolnak rá. Magyarán: a lassan vontatott, nagyobb testű, imbolygó, kóválygó műcsali képes őket kapásra ingerelni, míg a gyorsan verető, orruk előtt hirtelen elvillanó blinkerre nem biztos, hogy odavernek. Magam is sokszor tapasztaltam, hogy kis méretű (2-es, 3-as) villantóra nem igazán lehet nagy csukát fogni, de a gumihalnál sem hátrány, ha 10, akár 15 centis a méret. A szűk süllőtorokról és az ujjnyi pisze fogósságáról szőtt legenda rég nem érvényes: a süllő is képes elképesztő méretű kishalat leslukkolni. Természetesen ennél is fontosabb szempont, hogy milyen típusú a csali, és mennyire élethű a moz(A szerző felvétele) gása. Minél lassabban tudjuk vezetni, annál jobb. Az eszeveszett gyorsasággal húzott műcsalit csak a balinok díjazzák. A mindenféle „csicsás” kiképzések (kishal szeme, pikkelyei stb.) helyett sokkal fontosabb, hogy életszerű legyen a csali mozgása. Minél jobban hasonlít a sebesült, beteg, tanácstalanul kóválygó kishalra, annál biztosabb a siker. (- kövi -)
