Új Szó, 2012. október (65. évfolyam, 226-252. szám)
2012-10-20 / 243. szám, szombat
2012. október 20., szombat SZALON 6. évfolyam, 40. szám A magyar családot belülről kellene (lelkileg is) gyógyítani, meg elkelne egy-két nemzeti gerincet erősítő intézkedés is, amely kiállja az idő próbáját A(z) (i)gaz ember (TASR/AP-felvétel) SZALON-KEREKASZTAL Ki a magyar? - 22. A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala a www.kerekasztal.org honlapján és a facebookos oldalán az Új Szóval együttműködve vitát kezdeményez a népszámlás eredményeiről és a jövőnket érintő kitörési lehetőségekről. A hozzászólások az info@ kerekasztal.org címre küldhetők. Az elfogadott véleményeket olvassák a Kerekasztal honlapján, a facebookon, az Új Szó szombati számának Szalon mellékletében és az Új Szó online- on a Ki a magyar? című dossziéban. Bocsánatot kell kémem a kedves olvasótól a furcsa cím miatt. Magyarázatra is szorul, mert valójában ez lesz szerény mondandóm lényege. Manapság gyakran érik az embert különböző hatások és befolyások az írott sajtó, a napi közbeszéd és az elektronikus médiumok oldaláról. Az információ terjedésének sebességét ma már valóban csak a fénysebesség korlátozza. Sajnos ezáltal nemcsak a jó, a hasznos információ és hír terjed, hanem a rossz, a haszontalan, a nem kívánatos és a káros is. AGÁRDY GÁBOR Naponta találkozunk olyan hírekkel, amelyek arra késztetik az embert, hogy átgondolja, honnan is eredeztethető mindez a rossz, ocsmány és embertelen dolog. Egyértelmű az is, hogy ennek a jelenségnek nincsenek földrajzi határai, nem kötődik kifejezetten egy földrészhez, országokhoz vagy kormányokhoz és nemzetekhez sem, ezért egyetemes rossznak is nevezhetnénk. Gondolok itt például a xeno- és homofóbiára, az antiszemitizmusra, a rasszizmusra, a politikai gyűlölködésre, a vallási intoleranciára, a terrorizmusra, a zsigeri gyűlöletre, és sorolhatnám tovább. Naponta halljuk, hogy valakit csak úgy, heccből meggyilkoltak, megloptak, megvertek. Talán nincs már tévéállomás, amely híradójának a nagy részét ne a tragédiák, rossz hírek és események tennék ki. Nem múlik el nap, hogy ne lenne valahol „büdöscigányozás” - és persze ezáltal „rohadtgádzsózás” is. „Zsidózás” és ugyanúgy „go- jozás” is. A politikában nálunk meg pl. „MKP-zás” meg „hida- zás”. Aztán fasisztázás, kom- munistázás, tolvajbandázás stb. A sajtó tele van a legnagyobb lopások és „lenyúlások” taglalásával, ezek politikai kötődéseinek tárgyalásával. A minap olvastam, hogy a megszületett gyermekek fele házasságon kívüli kapcsolatból van. Ugyanúgy sokkolt, hogy a megkötött házasságok csaknem fele felbomlik, a gyerekek csonka családokban nevelődnek!?), mert megrendült a család intézménye. Milliárdos adócsalásokra derül fény, és mennyi az a csalás, amelyekről soha sem fogunk hallani, mert nem derül ki az igazság? Ez alól a társadalmi és politikai elit sem kivétel. Sőt! „Gorillázunk” egy-két hétig, azután minden marad a régiben. A vállalkozók panaszkodnak, hogy ügyfeleik nem fizetik meg a jogosan kiállított számláikat az elvégzett munkáért. Vannak köztük olyanok is, akik nem vallják be, hogy ugyanígy cselekszenek - lopnak, csalnak és rabolnak, miközben jól átgondolt, néha politikailag is támogatott kultikus rituálékkal terelik el a figyelmet, nehogy lebukjanak. A különböző internetes portálok csak úgy hemzsegnek a gyalázkodástól, hazudozástól és egymás pocskondiázásától. Eltűntek a legendás példaképek, élő példaképeket nem vagy alig találunk (talán nem is akarunk találni). Az anyagiasság áthatotta egész életünket, minden a pénz, az anyagi javak körül forog. Meg azok beszerzése körül - mindegy, milyen módon és áron, csak legyen nekem is minden, ami a szomszédnak van. Vagy lehetőleg még több! Milliós, meg nem érdemelt „menedzseri jutalmak” kiosztására került sor már oly sokszor. Három nap után - mert ugye eddig tart a csoda - feledésbe merül minden, és semmi sem történik. Mintha kevésbé lennénk érzékenyek a rosszra! A rossz bizonyos fajtáit mintha elfogadnánk és természetesnek tartanánk. Vagy fogékonyak lettünk a rosszra? Szinte megbékéltünk a gondolattal, hogy ez így van, így létezik, de nem teszünk ellene semmit. Másnap pedig még ráteszünk egy lapáttal. Hát ennyire lezüllöttünk? Egyetlen napilapunk Szalon mellékletében hónapok óta teret ad a vitának, hogy „Ki a magyar?”. A hozzászólások nagyon sok szempontból vizsgálják a magyar identitástudatot, a népesség szaporulatát, szociológiai összetételét, a kitörési lehetőségeket, és bizony rámutatnak mikrotársadalmunk hibáira is. Vitathatatlanul sok értékes és megfontolandó helyzetértékelés, analízis és javaslat merült fel a cikkekben a kultúra, az oktatásügy, a szociológia és a bennünket legérzékenyebben és általában is érintő problémák terén. Azonban egyik sem foglalkozott a fent említett problémák általános vizsgálatával - mi az oka mindennek, miért sokasodnak a rossz dolgok és hírek, és miért tűnik el a jó, a követendő példa? Miért kap teret a negatív gondolkodás, és miért van kevesebb pozitív szemléletű, felemelő dolog? Mindezt ugyanis nem lehet pl. a szólásszabadság elvével és akár az emberi jogok betartásával megmagyarázni. Mintha a semmittevő nihilizmus felé sodródnánk, alábbadva, lerombolva az olyan időtálló, tehát konzervatív értékeket, mint az igazmondás, az erkölcsös élet, az embertárs megbecsülése, a család szeretete stb. Talán hatalmába kerít bennünket a relativizmus, a trágárság, az intoleráns viselkedés és a mammon? Mert mindent szabad? Mi ez? Elfajzott neoliberalizmus? Vagy talán a frankfurti marxizmus kozmopolita balliberális ága? Vagy az „utánam a vízözön” ismert folyamata? Talán az egyházak népnevelő kudarca? Nem tudom! Bizonyos társadalmi témák kezdenek tabuvá válni. Vannak témák, amelyek, úgymond, érinthetetlenek ebben a neoliberális felfogásban. Egy igazi demokrata számára azonban ez nyomasztó, nem elfogadható. Nem lehet elfogadni az olyan támadó reakciókat sem, ame- lyekjogos kritikák során és után keletkeznek. Ha valaki egy rajtacsípett bűnözőre, legyen az bárki, pl. cigány, azt mondja, hogy az egy gazember és bűnöző, akkor ne azt kapja vissza a médiumokból, hogy „te egy cigánygyűlölő rasszista vagy!”. Ugyanúgy nem lehet „leantiszemitázni” azokat, akik rajtakaptak valakit, hogy pl. csalt és lopott, legyen történetesen akár zsidó az illető. A tolvaj - az tolvaj és gazember, bármilyen faji, nemzetiségi, társadalmi, etnikai stb. csoportba tartozik. Nevén kellene nevezni a dolgokat - minden hátsó szándék nélkül. Az a szlovák ember, aki magyar szomszédjára rábizonyítja, hogy gazember, ne legyen magyarellenesnek kikiáltva. És legyen ez érvényes ugyanúgy visszafelé is. Ugyanis: az az ember, aki egy tisztességes zsidót igazságtalanul és alaptalanul vádol, meghurcol, megszól azért, mert zsidó - legyen antiszemitának nyilvánítva, megint minden hátsó szándék nélkül. A társadalomban az erkölcsnek, a humánus felfogásnak, a jónak kellene dominálnia. Ugyanis a rossz csak rosszat szül - tehát elhatalmaskodik. Vissza kellene állítani a jó igazi megbecsülését, mert a rosszat nem lehet még nagyobb és több rosszal legyőzni. A rosszat legyőzni csak jóval és humánus, de amellett kemény szigorral lehet - ezért kellene fordítani a dolgok menetén, mert különben katasztrófába rohan a világ. Az anyagi javak világollója nagyon szétnyílt: a szegény még szegényebb lett, a gazdag pedig még gazdagabb. A pénz lett az úr, ezáltal pedig valójában a bankok és más pénzintézetek igyekeznek irányítani a világot. Hangsúlyozni kellene a jót, nem csak a saját életünkkel és cselekedeteinkkel, hanem az óvodáktól kezdve az iskolákban, a sajtóban és az elektronikus médiumokban is. A magyar családot bizony belülről kellene (lel- küeg is) gyógyítani. Meg elkelne egy-két nemzeti gerincet erősítő intézkedés is, amely kiállja az idő és a történelem próbáját... Ne az legyen a fő hír, hogy valakit meggyilkoltak, hanem kerüljön előkelő helyre a híradásokban a társadalmi pozitív gondolkodás, például az, hogy csökkent a válások vagy a bántalmazott nők és gyerekek száma, ma kevesebb volt a halálos baleset, kevesebb lakásba törtek be, mert a rendőrség szilárdan tartja magát a rendőri etikához, a bíróság pedig nem korrumpált - gyorsan és igazságosan elítéli a bűnözőket. Hogyan higgyen valaki a bírói függetlenségben és igazságosságban, amikor köztudottan korrumpáltak a bíróságok és a bírák, akár azzal is, hogy „elvtársi” kapcsolatokat ápolnak az alvilággal? Lassan nincs esti film terror, gyilkosság nélkül - ez a felnőtt belsőt is rombolja, nem csak a gyerekét. Mikor lesz értéke az adott szónak, a jótettnek, és mikor nem lesz már igaz az, hogy „minden jótett elnyeri méltó büntetését”? Bárhogyan tagadjuk is, minden embernek szüksége van a pozitív világ- szemléletre, a jó megbecsülésére. Senki sem születik rossz embernek. Azzá csak az élete folyamán a nevelés, a körülmények és a rossz példák hatására válik. A jó nem jön csak úgy magától, azt akarni és tenni is kell! A magyar nyelvnek csodálatos a szerkezete. Néha egy betű is elég, hogy bizonyos pozitív értelmezéseket teljesen negatívvá változtasson és fordítva, így van ez két fogalmunkkal is: a gazemberrel és az igaz emberrel. Csak egy „i” betű a különbség, és pestiesen szólva „mecsoda különbség” van a kettő között! El kellene érni, hogy a „gaz” ember az gazember legyen. Az „igaz” ember pedig legyen igaz ember! Ha ez az erkölcsi megújhodás nem megy végbe a világban, semmi jót ne várjunk! Ha a rossz és a gonoszság ideiglenesen győzni fog, tragédiába sodorhatja a világot. Majd miután az erkölcsi lezüllés mélypontján mindent tönkretett, az emberiség lassan újra észhez tér. A jó fogja átvenni újra az uralmat - megint addig, amíg az emberiség nem ad teret ismét a rossznak és a gonosznak. A fenti megállapítások fokozottan érvényesek a könnyebben sebezhető mikrotársadal- makra, mint amilyenek a nemzeti, vallási és etnikai kisebbségek. Mindennemű bajaink egyszeriben kisebbek lennének, ha „máshogyan” viselkednénk, élnénk, dolgoznánk. Nem túlmoralizálva a dolgokat (mert ez pont az ellenkező hatást válthatja ki), hanem rámutatva az egyenes beszéd szükségességére, a tisztességes haszon és a tisztességes üzletelés lehetőségére, a családi nevelés fontosságára, vagy akár az embertárs tiszteletben tartására is. Legalább viseljük el egymást békében, ha már „nem szeretjük felebarátunkat, mint önmagunkat”. Arra a kérdésre pedig, hogy „ki a magyar?”, legszívesebben egy idézettel felelnék: „Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.” Nos, itt kellene az egészet kezdeni! A szerző volt parlamenti képviselő, vállalkozó.
