Új Szó, 2012. augusztus (65. évfolyam, 177-202. szám)
2012-08-11 / 186. szám, szombat
8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2012. AUGUSZTUS 11. www.ujszo.com Szabó István: „Máriássy Félix, az én nagyra tartott mesterem azt mondta: Úrfik, nem kell mindenáron filmet csinálni! Ezt akkor még nem értettük..." Ajtót nyitott már jó néhány világsztár előtt Két hét alatt két fesztivál vendége volt Szabó István, a Mephisto Oscar-díjas rendezője. Moszkvában is, Karlovy Varyban is legfrissebb alkotását, Az ajtót mutatta be, miközben Bécsbe is visszavárták, ahol a német nyelvterület válogatott színházi előadásait zsűrizte. SZABÓ G. LÁSZLÓ Moszkvában egyedül volt, Karlovy Varyba Helen Mirren, Az ajtó Emerence is elkísérte. .Amikor Lev Tolsztoj feleségét, Szofját játszottam az Aztán mindennek vége című filmben, azt hittem, ennél nehezebb szerepet már senkitől sem kaphatok - nyilatkozta az Oscar-díjas angol színésznő. - Tévedtem. Emerenc minden eddigi feladatomnál bonyolultabb volt. Időbe telt, míg beleláttam. István segítsége nélkül még tovább vívódtam volna.” Mi volt a fogódzó, amellyel szolgálni tudott? Szabó Magda egészen pontosan megírta, hogy Emerenc milyen különleges tartásé ember. Olyan erős, hogy mindenki a hatása alá kerül. A természettel, a fákkal, a növényekkel, az állatokkal, a csillagokkal nagyon közeli kapcsolatban van. Mindenki megérzi a sugárzását, aki a közelében él. Bizonyos értelemben ő is egy uralkodó, mint II. Erzsébet. Erre hívtam fel Helen Mirren figyelmét. Amikor a regényt olvastam, egy görög istennőt képzeltem el a szerepre. Szabó Magda azt úja róla: olyan, mint egy szikla. Ki játszhat el egy ilyen figurát? Melina Mercouri? Irene Papas? Ők már nem. S akkor arra gondoltam, hogy egyeden olyan színésznőt ismerek, akiből árad ez a különös belső tartás, amit nem lehet eljátszani, ezzel szülemi kell. Helen Mirrenben pedig megvan ez a tartás, ez a rendkívül intenzív sugárzás. A királynőben is ezt mutatta meg, többek között abban a jelenetben, amikor ott áll a szarvassal szemben. Plusz a magány teljes skáláját is érezteti. És hogy a legszívesebben ő is elmenekülne, de nem engedi a felelősségérzet, mert a tradíciókat védeni kell. Lehet, hogy épp ezzel az alakításával nyerte el Emerenc szerepét? Hogy viccesen fogalmazzak: A királynővel tette fel a koronát arra a gondolatomra, hogy ő kell Az ajtóba, és nem más. Moszkvában hogyan fogadták a filmet? Egészen elképesztő volt a közönség. Többször beletapsoltak a filmbe. Ami nagyon izgalmas és tanulságos: másodpercre pontosan ott tört ki a taps Moszkvában is, mint Karlovy Varyban. Ha valami működik, akkor az mindenütt működik, ha meg nem, akkor sehol, legfeljebb véledenül egy-két helyen. Mindkét producerem velem volt Karlovy Varyban, Hábermann Jenő és Sőth Sándor is. A vetítés előtt azt mondtam nekik: Gyerekek, most bent maradunk a moziban, mert kíváncsi vagyok, hogy reagál a közönség azoknál a beállításoknál, amelyeknél Moszkvában tapsolni kezdtek. Figyeljük meg! És tűpontosan ugyanaz történt Karlovy Varyban is, többször egymás után. Az volt a pici különbség, hogy Moszkvában, a vége főcímnél, amikor újra és újra megjelenik Helen Mirren, azonnal kitört a taps. Mindig. Ez egy furcsa film. Berlinben is ugyanúgy fogadták, mint Karlovy Varyban. A nézők szeretik, a kritikusok valamitől nem annyira. De kritikusból egyre kevesebb van, s ahogy hallom, korán halnak. Angliába eljut a film? Már csak Helen Mirren miatt is... Épp ma kérdeztem Sőth Sándortól, hogy milyen országokban játsszák a közeljövőben. Mint megtudtam: egy világforgalmazó cégtől kapják ők is az információkat. Ausztrália már megvette, és Új-Zélandon is vetítik. Nemrég felhívott egy ottani újságíró, hogy telefoninterjút készítsen vele. Láttam, ahogy Helen Mirren a nyakába borult Karlovy Varyban. Mindig ilyenek a találkozásaik? A „rideg angol nő”-t akkor nem róla mintázták. Főleg, hogy apai ágon orosz. Igen, Helen Muren mindig üyen kedves. A színészek valahogy megérzik, hogy ki az, aki igazán szereti őket. Én nem is tudnék máshogy dolgozni velük, s ezt a szeretetet valahogy vissza is kapom tőlük. Ugotjunk vissza Moszkvába: ott is van egy jó barátja. Nyikita Mihalkov. Régi ismeretség, de vele azért nem vagyok annyira közeli kapcsolatban, mint Jirí Menzellel. Az Európai Filmakadémiában sokáig együtt voltunk, az igazgatói tanács tagjaként egymás mellett ültünk. Évente kétszer rendszeresen találkoztunk. Nagyon szeretem Nyikita Mihalkov filmjeit. Az Etűdök gépzongorára, az Öt este, a Csalóka napfény fantasztikus művek. Csehovot nála tökéletesebben senki sem ültette át filmre. Azzal az áradó finom humorral, ami egyedül az övé. Elképesztően érzi Csehovot. Kitűnő színész, kitűnő rendező. De Jirkával sokkal szorosabb kapcsolatban vagyok. Szinte testvéri viszonyban. Any- nyira irigylem azt az elképesztő könnyedséget, humort, öniróniát, ami a filmjeiből árad, és a közönségszeretetét! Mély tisztelője vagyok. Rendezői triumvirátusának harmadik tagja: Ingmar Bergman. Bergman a filmtörténet egyik legnagyobb rendezője. Az előttünk levő nagy generáció nagyon nagy tagja. Ha hegyekben beszélünk, akkor a Himalája. Ha valakitől el akarjuk lesni, vagy próbáljuk megtanulni, hogy mi az értéke a mozivásznon egy emberi arcnak, hogy mi a színészijáték lényege, hogy milyen a színészet a kamera előtt, és hogyan lehet tisztán elmesélni egy történetet, akkor az Bergman. Ott voltam a Fanny és Alexander forgatásán. Ő hívott meg. Tátott szájjal néztem, hogy dolgozik. Fantasztikus élmény volt. Tudniillik egy kitömi készülő botrány közepébe érkeztem. Egy olyan felvétel készült, amelyet nagyon nehéz volt technikailag megoldani. Úgy utazott a kamera három ember, egy kislány, egy nála idősebb kisfiú és egy öreg nagymama előtt, hogy hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik került előre, a kameraasszisztensek pedig képtelenek voltak az élességet követni. És ahogy ezt Bergman levezette, kezelte, megoldotta, miközben mindenki azt hitte, hogy perceken belül kiabálni fog, az egészen példamutató volt. Már a tizedik felvételen is túl voltak, de az asszisztensek állandóan jelezték, hogy még nem jó, még mindig nem jó, Bergman pedig türelemmel várta, hogy a dolgok összeérjenek, én meg csak néztem, milyen megértőén viselkedik. Aztán hosszasan elbeszélgettünk. Karlovy Varyban tőlem kérdezték: hol tanult meg ilyen szépen németül és angolul? Tényleg, hol, kitől? Én inkább azt mondom: próbálok kommunikálni. Szerintem az a lényeg, hogy az ember kapcsolatba tudjon kerülni másokkal. A gondolatcseréhez nem feltétlenül fontos, hogy nyelvtanilag tökéletesen beszéljünk egy nyelvet. Ezért én talán egy kicsit gátlástalanabbá beszélek, mint mások, akik félnek leleplezni a hibáikat. Ez engem nem érdekel. Én beszélgetni akarok, és mondom, amit mondani akarok. A németet, gondolom, otthonról hozta. A nagymamámtól. És az angolt? Azt lassan és nem olyan régen tanultam meg. Mi az iskolában franciául tanultunk az orosz mellett. Az előbbit egyszerűen elengedhetetlennek tartottuk, hiszen az jelentette számunkra a francia új hullám filmjeit. Ez volt akkor a mozi nyelve. Nagyon érdekes különben, hogy az én generációmhoz tartozó filmrendezők majdnem mindegyike beszél egy bizonyos szinten franciául. Jirkával, Jirí Menzellel évtizedek óta nagyon jóban vagyunk, és különböző nyelveken próbáljuk megérteni egymást. Én nem tudok csehül, ő nem beszél magyarul. Egészen véletlenül a múlt évben kiderült, hogy mi mindketten értünk franciául, s azóta ezen a nyelven társalgunk. Truffaut-nak, Godard-nak, Claude Lelouche- nak és a többieknek köszönhetően felvettük a franciát. A Négyszáz csapás, a Kifulladásig, a Jules és Jim, az Unokatestvérek láthatatlan szálakkal kötnek össze bennünket. Évekig angolul és németül kínlódtunk Jirkával, a két nyelv sajátos keverékével, egyszer csak kiderül, hogy mindketten tudunk franciául. Hát nem csodálatos? Antonioni, az olasz mozi jeles rendezője nyüatkozta egyszer: „Ha nem dolgozom, csak nézelődöm. A nézésnek is megvan a maga technikája, pontosabban annak is van több technikája. Engem mindig az érdekel: mi rejlik a felszín alatt?” Ön hogy van ezzel? Mi az, ami, bárhol jár is a vüág- ban, mindenütt megragadja a tekintetét, vagy amit akár csak egy röpke sétája során is megfigyel az emberekben? Nem is tudom... ... én ugyanis olyan szemlélődő típusnak látom, aki sosemjár lehajtott fejjel. Az utóbb időben, ha látok valami érdekeset, arra gondolok, hogyan mondom el annak a pár embernek, akit szeretek? A családommal hogy fogom megbeszélni? Mindig van két- három téma, ami foglalkoztat. Ha szemtanúja vagyok egy izgalmas történésnek, ha olvasok vagy hallok valamit, ami megérint, akkor az biztosan belekerül valamelyik téma gondolatkörébe. A végén mindig az a téma nyer, amelyhez a legtöbb üyen különleges látványból, olvasmányélményből eredő vagy más embertől hallott érdekesség kapcsolódik. S az arcok, amelyek szembe jönnek, vagy megfogják? Mindig figyelem az embereket. Vigyáznom kell, ne nagyon nézzem meg őket, mert sokan félreértik. Néha már kellemetlen. Állok a metróban, látok egy különleges arcot, elkezdem nézni, egyszer csak figyelmeztetem magam, hogy ezt nem szabad, nem ülik, mert meg is bánthatom az illetőt, hiszen nem tudja, mit nézek rajta. Bécsben rendezőszakos hallgatóknak adott mester- kurzust nemrég. Most más feladatot vállalt. Az ottani egyetem színházzal foglalkozó részlege rendezett versenyt a német nyelvterület színházzal és színészettel foglalkozó egyetemei és főiskolái számára. Tizenhét német, svájci és osztrák felsőfokú intézmény diákjai jöttek össze, hogy mindenki bemutasson egy színházi előadást. Ezeket kellett megnézni és értékelni. Nagyon élveztem. Volt egy-egy kutyaütő munka, de néhány egészen remek előadás is. Most Kairóba mehetett volna, az ottani fesztivál hívta meg zsűritagnak. Nem megyek. Nézem a televíziót, látom, hogy háborús állapotok vannak, mi a csodának vegyek akkor részt egy ottani fesztiválon? Mikor fejeződtek be Az ajtó utómunkálatai? Tavaly decemberben. Több mint fél év telt el azóta. De nem fáradtam el. Engem nem merít ki soha a forgatás. Felkészülök rá. Szeretem. És a két film közti állapotot? Amikor témát keres, olvas, szervez, készülődik? Azt is élvezem. De élni is szeretek, amíg lehet. Akkor is élek, amikor forgatok, és akkor is próbálok élni, amikor nem forgatok. Élvezem, hogy müyen szép is tud lenni a természet, müyen finom egy ebéd, vagy hogy müyen csodálatos város Karlovy Vary. Talán nem véletlenül Ferenc József lakosztályát kaptam a Pupp Száüóban. Ez is keüemes érzés. Budapest, Bécs, Karlovy Vary. Megvan a közös nevező. Jirka szavaival élve: az Osztrák-Magyar Monarchia polgárai vagyunk. Bécsben gyakran megfordulok, Karlovy Varyban időnként. Tavaly zsűrielnök voltam, most Az ajtóval jöttem. Szeretetre méltó ez a fesztivál. Elképesztően elegáns, nagyvonalú és szép. Nincs az az őrület, mint Cannes-ban vagy Berlinben, hogy nem kap levegőt az ember. Itt mindenki kedves, a közönség sorában rengeteg a fiatal, és együtt nevetnek, tapsolnak. Fantasztikus a hangulat. Eldöntötte már, mi lesz a következő munkája? Még nem. Máriássy Félix, az én nagyra tartott mesterem azt mondta: „Úrfik, nem kell mindenáron filmet csinálni!” Ezt akkor még nem igazán értettük. Ma már én is ugyanezt gondolom.
