Új Szó, 2012. július (65. évfolyam, 152-176. szám)

2012-07-21 / 168. szám, szombat

Szalon 19

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. JÚLIUS 21.

A „háttér" sávjában Toledo merevedik ki, szerintem vasárnap van, kánikula, az emberek mise után pillédnek, emésztenek

Laokoón és az entrópia - Laokoón lába alatt a talaj

Hosszú évek óta számon tartom, képzeletemben már sokszor elterveztem a vele való találkozást, mint ahogy Simor ízlelgeti majdani velencei útját Hamvas Béla Karneváljában. Csak hát, titkos kedvenc lévén, azt is jól tudtam, hogy Washington D.

C.-ben őrzik (a National Gallery of Artban), és jó, ha tízévente egyszer elhagyja a kontinenst. Mégis mikor lesz nekem, csóró diáknak alkalmam odáig eljutni, találkozni, szemtől szembe állni vele?

CSANDA AAÁTÉ

Aztán nemrég hirtelen, kozmikus véletlenek játékaként megadatott, elém hozatott a kép. Egy hosszú hétvégére Düsseldorfba utaztam, egészen profán, gyermeteg okok, sportturisztikai ambíciók vezéreltek arrafelé, fogalmam sem volt róla, hogy mire készül az ottani Kunstpalast. Pénteken érkeztem, szombat este volt a csinnadratta, kiállításmegnyitó (a város utcái már teleplakátozva a Laokoónnal), vasárnap az első hivatalos látogatói nap. A visz- szajegyem hétfőre szólt. Ezek után mi más is lehetett volna az alapállás, mint az őszinte áhítat és meghatottság. Időben jöttem, elém tárul a látvány, picit mintha jókor csöppentem volna a nápolyi tömegbe, pont amikor a zarándokok előtt megjelenik San Gennarovére.

Közben vigyáznom is kell: reprodukciókon és képernyőn már ezerszer láttam a képet, nem túl nagy-e a felhajtás, nem várok-e babonás módon túl sokat? Könnyen érzelgősségbe fordulhat a dolog, telepakolhatom magam reflektálatlan tartalmaival, beleszőhetem pillanatnyi lelkesedésemet, egyszóval megerőszakolom a képet, az élmény hevében túlstrapálom az értelmezést, úgy, hogy a kivételes alkalom egy torzító korzettként szorul rá a festményre. Persze ez is a mi kultúránk jellegzetessége, egy hatalmi alapállás, hogy az az igazi látó, az a spíler, macher és connoisseur, aki akár a legpuristább látványt, a legilla- nékonyabb élményt is (legyen az egy kis hullám, egy petit perception) gazdag szóarzenállal, hosszasan és részletekbe menően képes boncolgatni.

Híres kép, ismert sztori, az utolsó nagy mű, ráadásul El Greco egyetlen mitológiai témájú alkotása: az ismert trójai lakos, Laokoón, Apollón (vagy Poszeidón) papja és gyermekei a haláluk pillanatában. Valami olyan állapot vetül ki itt előttünk, amilyenhez foghatóval leginkább Gazdag József novelláiban találkozhat az ember (no meg mondjuk Sámuel Beckett Molloyának lassú leépülését követve). Ez itt a szubjektum, a még éppen hogy Énnek nevezhető valami darabokra morzsolódása, felfeslése, majd teljes szétporlása. A zavarosan

nap van, kánikula, az emberek mise után pillédnek, emésztenek). A város, a kulissza: csupán néhány szürkésúmbrás biztos pont, a kapu, ívén még ott a zárókő, középütt az Alcazar. Lejt az egész, a horizont is mintha megremegne, oldalra billenne, sőt dőlni készülne, szinkronban az ájuló tekintettel, egészen furcsán illeszkedik az égbolt és az előtér síkjaihoz, mintha abban a sávban éppen szétnyílt volna a föld (vagy már csak oda sűrűsödött volna be a tájnak, külvilágnak mondható szubsztancia.)

Mennyivel más, emberibb ez, mint az a hellén szoborcsoport, Athenodórosz, Hegeszandrosz és Polydórosz alkotása, a műv- töri tankönyvek unalomig ismert illusztrációja, az ezerötszázas évek nagy újrafelfedezése és valóságos sztárobjektuma. Az egy ráncba szedett, sík talapzatra tervezett, kompozícióba gyömöszölt atlétikus díjbirkózás, a forma diadala. Ez meg a

koón kitátott száját és végbélnyílását. Mintegy ősképként, ellentestként tekeredik rá: az ember is egy féreg (hólyagcsíra, bélcsíra, szedercsíra, tengelyesen felépített, szimmetriaalapon osztódó-fejlődő szupervéglény). A szájnyílás és az anus diktálta alapvető koordináta- rendszer a gerinces élet formá- lis-szerveződésbeli alapsémája, észlelésünk, működésünk alfája és ómegája.

A kígyó szeme az egyetlen tekintet a képen, amely a néző felé fordul. Szinte az egyetlen statikus elem, az egyetlen képsíkra párhuzamos fix pont: egy emberi, kerekded, koromfekete pupilla, valami olyan vadság, nyerseség van benne, mint talán csak Goya egy-egy akvatintáján (a felszínre tört, partra mosott Más). Tényleg nem a pár centire fekvő áldozatát veszi górcső alá (bár mintha súgna még valamit a fülébe), hanem kifelé néz, engem méreget.

Mellettem J., akinek a vilá(National Gallery of Art, Washington, Samuel H. Kress Collection)

bomlás, a fókusztól, talajtól, horizonttól megfosztott, vesztét érezve utolsókat cirkáló tekintet végső kivetülése. Milyen érdekes, hogy Laokoónnak éppen látása (előrelátása) miatt kell elpusztulnia. Ebben a játszmában most ő az, aki útban áll. (Tényleg, hová lett jóstehetsége és látnold ereje?)

A kígyó, miközben zsinegként csavarodik áldozatára, és Laokoón halántékába süllyesztené méregfogait, színben is igazodik az emberi húshoz (a papnak csak az arca testszínű, mintha már csak ott, a fejében pislákolna az élet). Ugyanakkor keretbe foglalja az alakját, ösz- szekapcsolja, rövidre zárja Laogon a legjobban szeretek képekről beszélni (képek kapcsán járatni a szájam), hálás partnernek bizonyul. Mutatok neki néhány beszédes pontot, például a bal oldalt nyújtózó fiú megfeszült karját, amint a kígyóval, ezzel az izomtömlővel együtt íjként mutat a centrum felé (a lóra? segítségére siető, ugyanakkor vesztét is okozó apjára?). Közben jön egy-két idegenvezetővel felfegyverzett turistacsoport, lopva bele-be- lehallgatok a hivatalos kommentárokba - ilyen szakszavak hangzanak el, hogy pentimenti és inkarndtum, no meg a keretsztori, ez a gimnazista tananyag: Erisz aranyalmája, szép

Heléné, Odüsszeusz. Mintha azzal bármi is meg lenne magyarázva.

Belezsibbadok a gondolatba, hogy hogyan volt képes ez a krétai alak, Domenikosz Theoto- kopulosz, ez a felkapaszkodott külföldi, ez a vidéki ikonfestő 1610 körül valami ilyet produkálni, amihez képest az impresszionisták kispályás dekoratőrök, ami olyan eleven dialógusban áll, egy szinten mozog Cézanne-nal, Picassóval, Beck- mann-nal, de még Baconnel is, akinek mintha kisujjában lettek volna Erst Mach tételei és Heisenberg kvantumfizikája, mintha már tudta volna, hogy a szem sosem áll meg, nincs olyan, hogy centrális perspektíva, sőt nem lehet a tekintetet függetleníteni, fekete dobozba zárni, mintha olvasta volna már Spinozát is, aki csak halála után született meg.

Alighanem én is utólag látok „belé” mindenféle problémás tartalmakat és minőségeket - a mi tekintetünk már a fauvistá- kon meg kubistákon edződött, számunkra már előre van gyúrva ez a látvány, meg van dolgozva az észlelés talaja. Lényegében erről (talán főleg erről) szól a kiállítás, ez a monumentális El Greco kontra modernizmus szembesítés (ez a tárlat koncepciója, El Greco und die Moderne). Hogy oda-vissza működik a dolog, nemcsak ő hatott (de hülye szó ez a „hatott”) az avantgárdra, hanem hogy a mi észlelésünk is visszacsap, rátelepszik az El Greco-ságra, máshogy, másnak, jobb szó híján kortársabbnak látjuk azáltal, hogy a huszonegyedik századból nézünk rá „vissza”. Vagyis ez az életmű (is) végső soron időörvények, ruptú- rák és termékeny anakronizmusok játékában tud ordítóan modemlenni.

Egészen „beszívott” ez a látvány (eszembe jut egy barátom, akinek minden expresszív vagy csak szokadan látvány kapcsán a beszívottság a fő lexikális referenciapont). Tényleg, van benne valami kábító vagy már kábított, ahogy elénk vetül az egész, ahogy sántít a központi perspektíva és bomladozik a kompozíció (milyen sekélyes, rutinszerű szó ez a kompozíció, állítólag már Goethe is viszolygott tőle). Mintha én is csak egy szürkülő hályogon keresztül látnám az egészet. Mindaddig, míg van mit érzékelni.

A legbrutálisabb, legembertelenebb pont, a képsík legmelegebb foltja, a ló (neki sincs biztos helye a terepen, sőt formailag ő maga is élő és élettelen lényeg között egyensúlyoz) mindeközben haláli nyugalommal áll - vagy már cammog - Trója kapuja felé. Hogy beteljesedjen a Telos, beálljon az istenek akarata, felépülhessen Róma, jöhessen a népvándorlás, Alarik, Szent Ágoston, Nagykároly, Bizánc, százéves háború, hugenották, vallásháborúk, felvilágosodások és gyarmatosító mozgalmak, birodalmak és világomlások. Amihez most egy bezáródó világ, egy leépülési folyamat, egy (két, három) ember haldoklása kellett.

ingatag, megrepedezett talaj is kicsúszni látszik a testek alól - már nem is a reális térben állnak vagy hemperegnek: olyan ez, mint egy gyors lefolyású implózió, valaminek hirtelen önmagába való omlása. Honnan ez a feketeség, ami láthatóan a testeket is megfertőzte és a bőrükbe is behatolt? Ki tudja, talán maga a Hyle, az ősanyag, amit az orvos filozófus spiritiszta Robert Fludd Male- vics előtt háromszáz évvel fehér „alapon” fekete négyzetként metszetett rézbe.

Sokáig figyeltem az izzást, a szálkás, falfehér testek vergődését (talán ugyanabból a matériából vannak, mint a neonszerű fényt hozó gomolyfelhők, amelyek bal oldalt apró érfolyásokban egyesülnek az „előtér” sötétjével, jobbra pedig egybe is mosódnak a rejtélyesen lebegő, tisztázatlan szerepű, eget-föl- det összecsippentő alakokkal). Látni vélem rajtuk, hogy agóniájukban is verítékeznek. Szennamika második alaptörvénye, az entrópia könyörtelen szabályai bezúzzák, erodálják a (most még) szervesen, hierarchikusan felépített individuumot. A leépülés és az ellene folytatott folyamatos harc mindnyájunk közös nevezője: ha tetszik, ha nem, könnyebb az energiát leadani vagy elveszteni (a testet, a formát, a tartást, a kiterjedést megtartani), mint felépíteni.

Ez itt, befagyasztva, képbe foglalva a totális tulajdonkép- peniség állapota, amikor még egyszer és utoljára felfeslenek, felszínre törnek a ráció, a reflek- táltság alatti észleléssávok, eredendő féreglétünk első és utolsó alapélményei - mint ahogyan a Windows „alatt” is számos láthatatlan alprogram dolgozik, melyeket csak akkor „látunk”, ha baj van, ha lefagy a rendszer. Ez itt a félelem zónája. Sok nagy elhunyt tudósember szerint a félelem a legalapvetőbb létmodus, az emberi észlelés nulladikszintje.

vednek, mint pata a napon, ugrik be valahonnan.

Belefeledkezem a koromfekete kontúrokba: mint valami nyákszerű burok, kiválnak a térből, rákapaszkodnak a törzsek és végtagok széleire, s néhol körbemosva azokat, alaktalan sávokká szélesülnek. Zárójelbe teszik a kapálózó testeket (mindjárt vége itt testnek, azzal együtt világnak, tér-idő relációnak), kisatírozzák őket az amúgy is darabokra bomló perspektíva erőteréből. Benne van az egészben, ahogy kezd eltűnni a különbség, elmosódni a határ forma és nem forma közt: még néhány pillanat, és beáll az egyensúlyi állapot, a termodiA két kígyó (Porkhész és Kha- riboia) pedig a lehető legfinomabban megrajzolt isteni machináció, nem valami rutinnal teli, sablonos allegória, égből alászálló angyal, titán, dextera dei, gagyi ok okozat összekapcsolás - hanem maga a natura naturans, ahogy az anyaföld (Gaia) repedéseiből előkúszik ez a két primitív hüllő. Felszínesen nézve, a Vergilius-féle olvasatot nem ismerve, csak egy banális baleset. Kígyómérgezés három halottal.

Ha valami jelzőt kéne rá- akasztgatnom erre a látványra, talán azzal kezdeném hogy fülledt. A „háttér” sávjában Toledo merevedik ki (szerintem vasárEl Greco: Laokoon. 1610-14, olaj, vászon, 137,5x172,5 cm