Új Szó, 2012. július (65. évfolyam, 152-176. szám)
2012-07-17 / 164. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. JÚLIUS 17. ______________________________ Ez az időszak aránylag szegény jeles napokban _________________SzÍNFOLK 13 Szlovákiai magyar népviselet MERY AAARG1T Csank Dezsőné és Motyovszky Teréz munkaruhában Ipolynagyfalui család ünnepi viseletben Most induló sorozatunk következő részében a martosi népviseletet mutatjuk be. Nyári néphagyományok A XXI. században élő fiatalabb generáció a „népviselet” szót hallva azokra a mutatós, színes öltözetekre gondol, amilyeneket a folklórfesztiválok szereplői a színpadon viselnek. Ma már csak kevés helyen, hagyományőrző vidékeken - mint a Zoboralja, Ipolymente vagy a Komárom közeli Martos község fiatalabbjai láthatják anyjukat, nagyanyáikat templomba vagy városba menve, illetve még otthon is munka közben parasztviseletben. Ha a hagyományos paraszti öltözeteket tetőtől talpig szeretnénk szemügyre venni, akkor az áttekintést a hajjal kell kezdenünk, amely egyszerre testrész és öltözékelem is. A magyar parasztnők nem nyírták a hajukat. A hajviselet és fejrevaló határozottan állapot- jelző értékű volt: a még nem házasoké eltért a már házasokétól. A magyar parasztlányok ha- jadonfőtt jártak, egy, esetleg két hátul lelógó hajfonatot viseltek. A férjezett nők mindig feltűzték hajukat, fonott vagy sima kontyba, amelyre a főkötő került. Alá- ja a hajat is helyi szokás szerint, különleges módon készítették el, majd erre tették az egy, két, esetleg több egymás fölé rétegzett fejviseleti elemet. A férfiak fejviselete szegényesebb, mint a nőké, de jelző szerepe szintén kiemelkedő. A fejrevalónak két típusát hordták, a nyáriasabb, fiatalosabb, egy darab gyapjúból nemezeit fekete kalapot, és a téliesebb, öregesebb juhbőr sapkát, más néven kucsmát. Ha maga a fejrevaló nem is volt annyira változatos, mint a nőké, annál inkább változatossá tették a rátűzött kiegészítő elemek, például a madártollak, virágbokréták és más cifraságok, amelyek egyúttal jelzéseket is közvetítettek a viselő személyére vagy a viselés alkalmára vonatkozóan. Legfőképpen pedig az volt a szerepe a kalapnak, hogy mutassa: férfi a viselője. Fiatalok mezítláb járhattak, akár hideg időben és télen is, de kalap nélkül soha. A férfiak régiesebb öltözékfajtája az „egy pár fehér ruha” - vászonból, egyenes, derékszögű szabásvonalakkal készült hosz- szú ujjú ing és gatya - eredetileg alsó- és felső ruha is volt, amelyet télen, nyáron, hétköznap, vasárnap egyformán viseltek még a XIX. század végén is. A parasztgatya mindkét szára egy vagy több kelmeszélből állt, közéjük négyzet alakú fenéktoldást, „üleped’ varrtak be átlósan. Korcba húzott madzag segítségével erősítették a derékra, és alkalmanként, felöltéskor a viselője alakjához igazították a ráncait. Vidékenként szűkebbre vagy bővebbre varrták szárait, és az ünnepi darabokat fehér hímzéssel díszítették, alját pedig kirojtozták. Posztó- vagy szövetmellénnyel kiegészítve viselték. A hozzá illő tipikus felsőruhafélék egyik fajtáját a hosszú fürtű magyar rackajuh szőrös bőréből a szűcsök varrták. A vállon vagy oldalt csukós, ujjatlan mellest, továbbá az elöl gombolódó, hosszú ujjú ködmönt és a magyar jellegzetességnek számítható ujjatlan, palástszerű; 5-24 egész állatbőrből varrt bundát, azaz subát. A gyakran hímzett vagy rátétes díszű subát csak a gazdagok tudták megvenni. Helyette a szegényebbek az olcsóbb, kabátszerű, ujjas gubát viselték, amely messziről úgy hatott, mint a suba, mivel gyapjúkelméjét szövés közben belefogott gyapjúfürtökkel dúsították. Innen a mondás: „Suba subával, guba gubával”, azaz gazdag legény gazdag családból vegyen feleséget, szegény pedig szegény családból. A szűrszabók varrták a híres magyar szűrt: vízhadanra nemezeit, vastag, resteden posztóból. A rafináltan egyszerű szabású gubához hasonlóan csupán derékszögű szabáselemekből, de más felépítéssel. Ujjába nem szoktak belebújni, csak „panyókára vetették”. Hímzett vagy rátétes ünneplő példányait főként a pásztorok viselték, akik gyakran rablók, azaz betyárok voltak, tehát nem igaz úton jutottak cifraszűrhöz. Tiltották is gyakran a hatóságok ezt a hivalkodó ruhadarabot. A XIX. században jelentkező másik tendencia volt a paraszt- viseletek alakulásában, hogy követte a nemesség sajátos magyarként számon tartott, legtöbbször sötétkékre vagy feketére festett vékony posztóból, görbe szabásvonalakkal szabóműhelyben testhez simulóra varrt, zsinórdíszes dolmányból és csizmanadrágból álló együttesét, inggel és mellénnyel kiegészítve. Legfelsőként a bővebb kabátféle, a mente egészítette ki. Prémmel szegték és többnyire bélelték is. Vállra vetve „panyókásan” viselték, nem bújtak az ujjába. Gyakori volt, hogy ugyanaz a közösség nyáron gatyát, télen „magyamadrágot”, „vőlegénynadrágod’ viselt. Az ünnepi férfiviselethez járulhatott nyakravaló is. Lehetett sálszerű: gyapjúból kötött Vagy finom gyári selyem, illetve négyzet alakú, háromszögre hajtott, elöl csomóra vagy csokorra kötött selyemkendő. A kötény díszes kivitelben sok vidéken a férfiak esetében is bekerülhetett a kimenő- és táncöltözékbe, nemcsak a régiesebb gatya elé, hanem nadrág elé is. Templomi viseletben ritkább volt, inkább csak a vászongatyához viselték ünnepen. Derékba tűzött kendő is pótolhatta. A lábbeli hiánya, vagyis a mezítíábasság nem volt ritka a parasztviseletben. Lábbeliként főleg munkaalkalmakra gyakran hordtak szíjjal fűzött bőrbocskort, ünnepen, és a téli időszakban fekete csizmát. A nőknél a testi ruházat két fő típusa különböztethető meg. A régiesebb egybeszabott vászoning, valamint a rövidderekú ing, ingváll és pendely együttes viselése. Mindkettő közvetienül a testre kerülő, de alsó- és felsőruha is egyben. A kétrészes alapszerkezetű női viseleteknek az egyik változata az „ingváll”. Ez a rövidderekú, egyenes szabásvonalú vászonból vagy gyolcsból varrt ing szerkezete szerint lehet nyakba varrott ujjú, vagy vállba varrott ujjú. Az ingváll fölé mellény, más néven pruszlik vagy vállkendő is kerülhetett. A felsőtestre kerülő másik ruhadarabváltozat a történelmileg újabb ujjas. Általában színes gyári kelméből varrják, görbe szabásvonalú, igazodik a polgári divathoz, többnyire hosszú ujjú és az alatta viselt szűkujjú ing fölé rétegződik. A kétféle öltözködési változat, az ingvállas és az ujjasos, gyakran egy településen belül is egymás mellett élt, és a XIX-XX. század fordulóján vidékenként különböző tartalmat hordozhatott. Leggyakrabban mint nyári-téli ünneplőt váltogatták. Mindkét változat esetében érvényesült az az általános szokás, hogy a mellet palástolni, laposítani igyekeztek. A kétrészes alapszerkezetű vi- seletekben az alsótestre egy különálló elem, a vászonból szűk- 're vagy bővebbre varrt szoknya, a „pendely” került, amely a régies ruházatban egyúttal felsőruha is lehetett. Fölötte színes, gyári kelméjű, egy-két, ünnepen több -palóc vidékeken akár tíz, tizenkét - alsószoknyát is viseltek. Az alsószoknyára került az alkalomnak és kornak megfelelő ráncolt, nagyon bő felsőszoknya. Az ünnepi darabok leggyakrabban nehéz selyemből, bársonyból készültek. Táncba egyszerűbb kartonból vagy egyéb mosóanyagból varrták a szoknyákat. Munkához mindig az elhordott, félünnepi szoknyákat öltötték magukra. A szoknyához kötény, „eru- ha”, „előruha” tartozott. Az ünnepi, templomi darabok értékesebb anyagú és díszű kötények voltak, táncalkalmakra és kisebb ünnepek alkalmával egyszerűbb, rendszerint mosóanyagból készültet viseltek. Munkához a durvább fehér vagy kék vászonból, esedeg kartonból varrt kötényeket hordták. Klasszikus kiegészítő tánchoz és templomozáshoz a kézben tartott díszzsebkendő. Sok helyen a nyakban viselt gyöngy és számos szalag egészítette ki az ünnepi viseletét. A nőknél is általános volt a mezítíábasság. Nyáron papucsot, ünnepen piros vagy fekete bőrcipőt viseltek harisnyával kiegészítve. Régiesebb és téli ünnepi lábbeli a piros vagy fekete szárú bőrcsizma volt, amelyet nagyon kíméltek, ezért csak a templomajtóban vették a lábukra. Az úton még sárban, gyakran hideg időben is mezítláb mentek. ÖSSZEFOGLALÓ Arról, hogy milyen magyar néphagyományok maradtak ránk, többször, több helyen olvashattunk, hallhattunk, időnként a televízió is foglalkozik ezzel a témával. Kevesebbet tudhatunk azonban arról, hogy például a magyarországi kisebbségek müyen néphagyományokat ápolnak. Például a németek. A nyári néphagyományok júniussal kezdődnek. Ez az időszak aránylag szegény jeles napokban. Ennek több oka is van. A földművesek úgy hitték, eddigre már a termés sorsa eldőlt, értelmét veszítette az ártó szellemek távoltartását célzó bármiféle cselekedet. Ezenkívül a mező- gazdaságban a nyári hónapokban adódik a legtöbb munka, ami elvonta a gazdák figyelmét a földöntúli hatalmakról. ■ Johannistag - június 24. Ennek az időszaknak a kezdetén azonban van még egy nap és egy éjszaka, ami a néphit szerint alkalmas a szelleműzésre: Szent Iván (János) napja és éjszakája. Már az ősi pogány hitvilágban is jelentős szerepet töltött be a nyári napforduló, ami valójában június 21-re esik, de a kereszténység felvétele óta a népszokások Szent Iván éjjeléhez kötődnek. A legfontosabb eseménye e napnak a szentiváni tűz (Jo- hannisfeuer, Sonnenwendfeu- er) volt, ami Magyarországon a 15. századtól terjedt el. Június második felében virágzik a legtöbb gyógynövény, mezei virág: a búzavirág, a pipacs, a kamilla, a margaréta, ezért június 24. Kräutertag - „gyógynövénynap” is. A 24-ét megelőző éjszaka leszedett virágoknak varázserőt tulajdonítottak: -a hiedelem szerint boldogságot, gazdagságot, egészséget hoztak a házhoz, és óvtak az ártó szellemektől, rontásoktól. A virágokból koszorút fontak, vagy a virágfejeket felfűzve girlandot készítettek, amelyet Johannis- kranznak neveztek, és az asszonyok vagy lányok hajnalban teljes némaság közepette a bejárati ajtó fölé akasztottak. Ott függött addig, míg el nem száradt, vagy a szél le nem fújta. ■ A hasonló jellegű egyházi ünnepre augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén, Boldogságos Szűz Mária mennybevételének napján került sor. A mezei virágokból kötött csokrokat - Weihbüschel - ezen a napon megszentelték a templomban. Ezeknek a csokroknak is mágikus, áldást hozó, betegséget elűző erőt tulajdonítottak, ezért sokféleképp használták fel őket. Az ágyban a szalmazsák alá tették, vagy az istállóban akasztották fel, hogy megóvja az embereket é a jószágot a boszorkányoktól, betegségektől. Ha az ablak vagy ajtó fölé akasztották, a villámtól, tűztől kellett óvnia a házat. A füstje is villámcsapástól és ártó szellemektől védett. A betegekkel e csokor növényeiből készített gyógyteát itattak. ■ Aratás, Péter-Pál napja, június 29.„Peter und Paul machen dem Kom die Wurzeln faul” - Péter és Pál megrontja a búza gyökerét: vagyis megkezdődhet az aratás. Régen az aratás a legszebb, de a legnehezebb mező- gazdasági munka volt. Ebben az időszakban nem voltak mulatságok, hiszen az embereknek minden erejükre szükségük volt. Csak az aratás végét ünnepelték. Az aratómunkások búzakalászból koszorút vagy koronát kötöttek, amit egy feldíszített kocsin vagy ünnepi menetben a földesúr udvarába vittek, és ott átnyújtották neki. Az uraság az aratókat lakomával várta, aztán az aratóbál következett. Parasztcsaládok is készítettek az aratás utolsó napján kalászból koszorút, amit a házban, az istállóban vagy a padláson őriztek a következő aratásig. A nyárhoz kötődtek olyan jeles napok is, amelyek az időjárással vagy a betakarítással függtek össze. ■ Medárd napjának - Me- dardtag, (június 8.) - időjárása az elkövetkezendő 40 napét jövendölte meg. ■ Ha Barnabás napján - Bar- nabattag, (június 11.) - esett az eső, az kedveződen előjel volt a szüretre nézve. ■ Szent Vid - Sankt Vit, (június 11.) - a legyeket hozta magával, ugyanis a népi megfigyelések szerint ezen a napon fordul elő a legtöbb légy és szúnyog. ■ Magdolna napja - Maga- dalenatag, (július 22.) - gyakran esős, ezért ezt mondták: Magdalena weint gem - Magdolna szívesen sír. • Ha mégsem esett, Szent Annát (július 26.) hívták segítségül. ■ Augusztus 10. Szent Lőrinc (der heilige Laurentius) napja, aki azok védőszentje, akiknek a munkájához tűz szükséges. Évszázados megfigyelések alapján e nap az időjárásban határnapnak, fordulópontnak számított. Mivel ez idő tájt a nappalok már rövidülnek, az emberek innentől kezdve nem ettek uzsonnát a földeken. ■ Bertalan napja - der Bartholomäustag, (augusztus 24.) - már az ősz kezdetének napja. (Esztergom és Vidéke)
