Új Szó, 2012. július (65. évfolyam, 152-176. szám)
2012-07-17 / 164. szám, kedd
12 SZÍNFOLK______________________________________________________________________________ ÚJ SZÓ 2012. JÚLIUS 17. www.ujszo.com Hiedelemalakjának fennmaradását elősegítette, hogy egészen századunk elejéig alakja - és mondái - ponyvanyomtatványokon is megjelentek Emberfarkas A természetfeletti és emberi világ közötti, egyide- i jűleg ember- és állatalakú, ide is, oda is tartozó átmeneti lények sok nép mitológiájának mai napig élő archaikus maradványai. ISMERTETŐ A magyar néphit és az európai hiedelemrendszerek szempontjából legfontosabb e mitikus lények közül az emberfarkas, német nevén werwolf (az ógermán emberfarkas jelentésű szóból); ókori görög nevén lykanthropos (farkasember); szláv nevei: vukodlak, vurkolak, kudlak (farkasbundájú); román neve priculici vagy (a szláv elnevezésből származó) vircolac. Az ember-állat metamorfózisba vetett hit igen régi; a farkassá változás már az európai kultúra legrégibb írásos emlékeiből is ismert. A farkasember hiedelmei egész Európában és Észak-Ázsia nagy részén elterjedtek. Az újkori európai werwolf-hiedelmek valószínűleg régi, közös indoeurópai sajátságokat is őriznek, emellett sajátos szláv, germán és görögrómai eredetű vonásokat. A magyar néphitben, csakúgy, mint a Balkán több népénél, valamint a keleti szlávoknál valószínűleg török emberfarkas-hiedelmeknek is vannak nyomai. A középkorban, majd az újkorban az európai werwolf-hiedelmek egy része áttevődött a kutyára is, sőt közép- és délkelet-európai hiedelmek szerint igen sokféle állat - disznó, kecske, ló, kígyó, macska, sólyom, hal - lehet „werwolf’: vagyis bizonyos emberek képesek ezeknek az állatoknak az alakját ölteni. Az emberfarkas alakja a közelmúlt magyar néphitében elsősorban úgy ismert, hogy bizonyos egyének - főleg pásztorok - saját elhatározásukból farkassá tudnak változni. E hiedelmek és mondák főleg a Nyugat-Dunántúlon és az északkeleti területeken éltek, helyileg különböző névváltozatokkal: küldöttfarkas, Göcsejben farkaskoldus, farkasember (Tiszántúl), szakállas farkas, küldött ördög. A „tudománya” megszerzésére, állattá változására, tulajdonságaira vonatkozó leggazdagabb adatok Gönczi Ferenc göcseji gyűjtéséből ismertek; más vidékekről csak szórványosan. Adataink szerint az átalakulás képessége már csecsemőkorban elnyerhető, például a bába vigyázatlansága vagy rosszindulata következtében. Ha az újszülöttet nyírfa abroncson háromszor keresztülbújtatja, abból hétéves korában csordásfarkas lesz, elmegy a háztól, és megkezdi farkas képében való működését: be-bejár a faluba a nyájakat dézsmálni. Ettől kezdve kedve szerint ölt farkas- vagy emberalakot. Mások felnőttkorban szerzik meg a képességet: nyírfa abroncson való háromszori vagy hétszeri átbújással, „istenátkozta tüske” (vadrózsatövis) segítségével. A visszaváltás általában az átváltozással azonos módon folyik. A csecsemőből lett, vagy emberfarkasok gyerekeként született lény farkasfoggal, szőrösen, farokkal születik, félig emberi külsejű is lehet. Farkasalakját bizonyos tulajdonságok megkülönböztetik az igazi farkastól: jobb a szaglása, beszélni tud, háta alul, hasa fölül helyezkedik el; csak olvasószem-töltettel lehet lelőni. A rá vonatkozó hiedelemmondák részben a farkas alakjában nyájat dézsmáló, részben az emberként megjelenő, farkas voltát eláruló jelet viselő emberfarkas „leleplezéséről” szólnak (farkasalakban kapott sérüléseit emberként is viseli; foga közt marad általa megmart feleségének kötényfoszlánya). Egyes mondák szerint meg lehet akadályozni farkassá válását (elégetik a nyírfa abroncsot). Más mondák szerint a „tudós”, „tudós pásztor” vagy a boszorkány hatalma nagyobb, mint a küldött farkasé: vissza tudja változtatni a farkast emberré, a nyájat megtámadó farkast varázseszközzel legyőzi. A magyar néphit farkasembere kétségkívül európai - elsősorban szláv, germán, részben román - eredetű hiedelemalak. A magyar hiedelmek egyeznek az általános európai nézetekkel, mely szerint az emberfarkas mint átmeneti lény az emberi világot körülvevő természet világának „állati” jegyeit is viseli. Az átváltozást lehetővé tevő abroncs valószínűleg a középkori Közép- és Észak-Európá- ban még ismert „farkasbőr” („farkasing”) és farkasbőr öv megfelelője. Kevésbé utalnak a magyar hiedelmek a periodikus farkassá változásra, amely Európa több pontján ismert sajátsága a werwolf-hiedelmeknek. Az átváltozás időpontjai, időszakai (az év vagy hónap sötét szakaszai) többnyire a holdciklusokkal függnek össze. Az emberfarkasok a téli napforduló idején, húsvétkor vagy újhold idején változnak farkassá. Ezzel kapcsolatos a werwolf naprabló, holdrabló - „égitestfaló” - természete: a nap és hold fogyatkozását sok helyen - szórványosan magyar hiedelmek szerint is - az emberfarkas okozza. A délkelet-európai (délszláv, török, román, ukrán) és bizonyos mértékig a közép-európai (szlovák, osztrák) werwolf olyan értelemben is átmeneti lény az emberi és természetfeletti világ között, hogy „élő” és „holt” alakja egyaránt ismeretes: az életében vukodlak, priculici holta után farkas, kutya, ló és egyéb állatok alakjában visszajáró rosszindulatú kísértetté, illetve werwolf- démonná lesz; így Kalotaszegen, ahol maga a prikolics elnevezés is román eredetű. Szintén Délkelet-Európá- ból ismerjük a pozitív indulatú werwolf, a sámánisztikus képességű werwolf-varázsló alakját. Ennek azonban nem a magyar emberfarkas-hiedelmekkel, hanem elsősorban a táltos alakjával vannak kapcsolatai. A magyar néphitben általánosabbak a „közönséges”, rosszindulatú, vérengző emberfarkasra utaló adatok. A 19. századi és korábbi, a boszorkányperekben előforduló adatok szerint a farkassá válás képességét általában a közösségek marginális helyzetű tagjainak tulajdonították. Pásztorok, koldusok, csavargók időnként farkasalakot öltenek, és a nyájakat, esetleg a közösség más javait károsítják, az állatokat megtépik, megölik, ellopják. Tettüket a közösség vagy a földesúr elleni bosszú is motiválhatja. Például egy 17. századi boszorkányperben egy férfit mint lópásztorból lett küldött farkast fogtak perbe. Szendrey Zsigmond 1793-as feljegyzésre hivatkozik, amely szerint gonosz emberek öreg, vérengző farkasok képében járnak be a faluba, az embereket megtámadják, megsebesítik, megölik. 1866-ban Ugocsa megyében hajtóvadászat zajlott egy „szakállas farkasra”, aki be-beron- tott a falvakba és embereket rabolt el. A boszorkányperek adatai általában pásztorokra: csordásra, lópásztorra vonatkoztak. A farkassá válás vádjait nyilvánvalóan másodlagosan ruházták a boszorkány személyére. Ez nemcsak nálunk volt így. Európa több pontján megjelentek a boszorkányság vádjai közt a farkasalakban elkövetett kártételek. Az emberfarkas valamikori szerepe a hiedelemrendszerben a hivatalos boszorkányüldözés idejére csökkenőben lehetett. Ezért a farkassá válás képessége köny- nyen a boszorkányra és - minden negatív hiedelemalakhoz hasonlóan - az ördögre (küldött ördög) ruházódott. A boszorkány állattá változásának újkori hiedelmei valószínűleg sokszor eredetileg werwolf-vonások, nálunk csakúgy, mint Európa más népeméi. Az emberfarkas alakjának elhalványodásával függ össze az a jelenség, hogy egyes 19-20. századi adatok ezt a képességet bárkinek tulajdonítják, aki a közösséggel valamilyen módon szemben áll. Ez lehet a falu ellenszenves földesura, idegen nemzetiségű lakója is. Hiedelemalakjának fennmaradását elősegítette, hogy egészen századunk elejéig alakja - és mondái - ponyvanyomtatványokon is megjelentek; másrészt elhalvá- nyodásához az is hozzájárult, hogy a nyájakat dézsmáló, az emberfarkas állatalakjának tartható, valódi farkasok megjelenése megritkult a Kárpát-medencében. (Magyar néprajz)
