Új Szó, 2012. március (65. évfolyam, 51-77. szám)

2012-03-31 / 77. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. AAÁRCiUS 31. Szombati vendég 9 Gergely Attila: „Megújulásra vár bennem valami. Előbb-utóbb kiforrja magát a dolog. Az sem fog zavarni, ha ötvenévesen találom meg az utamat..." Már kevesebbet táncol, inkább zenét szerez Eddig mások táncosa volt. Frenák Pálé, Bozsik Yvette-é, Ladányi And­reáé, Goda Gáboré. A legjobb magyar koreo­gráfusok gondolkodtak benne. Szuggesztív egyéniségével, kifejező mozdulataival éveken át inspirálta őket. SZABÓ G. LÁSZLÓ Gergely Attila a legjelesebb kortárs táncegyüttesek darab­jainak adott izgalmas érzelmi töltetet. A legtöbb időt - hét évet - Frenák Pál Társulatában töltött. A Tricks and Tracksben a pozsonyi közönség is láthat­ta. Pályájának ezt a fejezetét lezártnak tekinti. Zenét szerez, verseket ír és koreografál. De más is leköti őt, nemcsak az al­kotói munka. Négy éve már, hogy nem táncol Frenák Pálnál. Mért lé­pett ki a társulatából, mi vitte más irányba? Pah nagyon erősen képvisel valamit. Az ösztönvilág érdekli őt. A tudatalatti régió megnyi­tása, felbugyogtatása, amivel mindenki megküzd, vagy még szenved is tőle. Ez a terület, ez a megfigyelési pont engem már nem elégít ki. Kevés? Nem azt mondom, hogy ke­vés. Inkább valami mást keres­tem. Valami visszafogottabbat, átgondoltabbat. Miről beszél Pali? Arról, hogy ösztönvilág van, ez mozgatja az embereket, és mi ezzel küzdünk. Szerintem van más is. A gondolkodás. A szellemiség. Valami elmélyül­tebb, meditatívabb, csendesebb. Erre volt és van belső igényem. Pali meg harsog, mondja, mond­ja erősen. A nála töltött évek alatt én már túlharsogtam ma­gam. Elmondtam nála, amit elmondhattam. Megfogalmaz­tam. A maga műfajában Pali tö­kéletes. Törekvő, fiatal, kirobba­nó énem megnyüvánulása volt, amit nála mutattam magamból. Egyetlen hangját nem gondol­tam át annak, amit adtam, nem is volt fontos számomra, hogy megértsem, mit csinálok, csak nyomtam ösztönösen. Le kell vetkőzni? Semmi gond! Le­gyünk érzékiek! Ma már ehhez is másképpen viszonyulok. Az oroszországi Jekatyerin- burgban, ahol először mutat­kozott be koreográfusként, már az volt, aki lenni akart? Ott még láthatóan Pali stílu­sából építkeztem. Elion volt a darab címe. Istennek van több neve, az egyik megfogalmazása Elion, ami keresést jelent. Én is kereső vagyok. Önmagamat keresem. Ezt akartam megfo­galmazni, és ebből született a darab. Frenák Pál koreográfiái közül melyikben táncolt utol­jára? A Trace-ben. Azt nekem komponálta. Félórás szóló volt. Az első fele humor, aztán mé­lyebbre ment, a legvégén pedig bejött a kötél. Hintáztunk a vé­gén én meg én. Aztán elbúcsúztak egy­mástól? Palival? Nagyon nehéz búcsú volt az, mert nyáron fogalmazó­dott meg bennem, hogy szeret­nék más irányba elindulni, más­valamit megtapasztalni. Véget ért a nyár, találkoztam Palival, és elmondtam neki. Ő ezen erő­sen meglepődött. Megpróbált visszatartani. Értem őt. A legjobb táncosá­ról kellett lemondania. Én már akkor döntöttem. Erős és következetes voltam. Lezár­tam ezt a dolgot. Pár eladott előadást még eltáncoltam. Fran­ciaországba repültünk, felültem a gépre, és amikor becsukták az ajtót, majdnem klausztrofóbi- ám volt. Úgy éreztem, jobb lett volna itthon maradni, a magam világában. Visszavonulni picit. Közben megint repültem ki a világba. Ez nagyon erős belső konfliktust okozott. Iszonyúan megszenvedtem. Párizsban táncolt, a franci­ák is szerették... ... és nem találtam benne semmi örömöt. Haza vágytam. Tovább akartam lépni. Tatá­nál, Novák Ferencnél is ez volt a Honvédben. Mondtam, hogy megyek, és elmentem. Bozsik Yvette-nél is a Varázsfuvolában. Az ötödik előadás után közöl­tem vele, hogy nem tudok azo­nosulni ezzel a dologgal, ezért köszönöm, mennék. Azóta nem is nagyon kommunikál velem. Gyorsan szakít, nincs apel­láta. Nincs. Nem lehet visszakönyö­rögni. Nem. Ha kimondja, hogy megy, fél lábbal már ott sincs. Meghalnék. Születik egy darab, amelyet a testére-lelkére komponál­nak, egyszer csak bejelenti, hogy már nem érdekli. Nem erre mondjuk, hogy cserben- hagyásos gázolás? Nagyon sokan úgy ítélik meg. De nekem is van egy belső igé­nyem. Mután hazajött Jekatyerin- burgból, önálló együttes létre­hozásán dolgozott. Bizonyítani akartam, miköz­ben arra volt szükségem, hogy ne csináljak semmit. A legjobb koreográfusok­nak mondott nemet. A legborzasztóbb az volt, hogy igazából nem tudtam csendben lenni. Csináltam egy darabot, illetve előbb egy szólót Ének a tű fokán címmel. Azt követte a Gyöngyszemek a tű fokán. De még arra is azt írta a kritika, hogy Frenák fénykorát hoztam vissza. Nem tudtam elfogadni, hogy ennek így kellett lennie. Mvel jött el a fordulópont, amikor már teljes egészében önmagát adta? Akkor mégsem adta fel. Nem százalékoltam le ma­gam. Azt csináltam, ami örömöt jelent. Nemcsak felpezsdít, ha­nem lényegileg is érdekel. Hapák Péter felvétele Még nem jutottam el arra a pontra. A MU Terminál befogadó műhely. Oda készítettem nemrég egy darabot. Az már halványan azt mutatja, mit akarok. Valami visz a film felé. A képek érdekel­nek a mozgásban is. Az esszen­ciális képek. Nem a nagy moz­dulatok és az őrület, hanem az, amikor a lényegét ragadhatom meg a dolgoknak. Azzal több hányba el lehet menni. Nincs harsogás, erős zene, hanem vala­mi egyszerű, finom, szívfacsaró. Ami fáj, de tovább emel. Táncol még egyáltalán? Alkalomadtán. Elkezdtem egy Nem sajnálta, hogy nem táncolhat vele? Úgy néztem őt, hogy közben az egész darabot láttam. Nelson valóban csúcstáncos. A legjob­bak között is a legjobb. Olyan szinten magára húzta a ffenáki köntöst, hogy adu ásza lett a társulatnak. Az utolsó együttes, ahol táncoltam, Goda Gábor csapata volt. Imádtam vele dolgozni. Ó is szeretett velem. Egy évet húztam le nála. Ő volt az első, aki úgy engedett el, hogy megértett. S hova ment tőle? Egy biokertészetbe. Gyomláltam. Ültettem. Paradicsomot és bazsa­likomot szedtem. Öt hónapig csináltam. Ez sem volt idegen tőlem. Bagón, ahol felnőt­tem, olyan borsóül­tetvény volt, hogy nem láttam a végét. Apám nagyon erősen vitte a kerti munkát. Szőlő, káposztáskert, hetven ribizlibokor. Men­ni kellett. Kemény volt, persze, hogy gyűlöltem. És ennyi év elteltével valami húzott visz- sza a földhöz. Nem találtam a helyem, valami konkrétat, megfoghatót kerestem, mi­közben nem u d t a m megkü­lönböz­tetni a gyomot a sóskától. Heten­te három nap négykézláb gyom­láltam. Zene, föld, zene, föld. Váltogattam. Aztán megint tör­tént valami. Értelmi fogyatékos gyerekek jöttek a kertészetbe. Ismertem a személyt, aki vezette őket. Mondta, hogy üresedés van az otthonban. Hogy van egy sza­bad hely. És azonnal ugrott. Egy évig dolgoztam ott. Mint mozgástanár? Az is voltam. Meg ápoló. De főztem is. Ha pedig kellett, űrr­égészén másfajta mozgásmű­vészettel foglalkozni. Euritmia a neve. A Waldorf-pedagógia használja ezt a mozgást. Magát a zenét mutatja meg mozdula­tokban. Miközben zeneszerzővé avanzsált. Van, amikor hók zenét, más­kor meg darabokhoz keresek. Olyankor összerakok, egymás­hoz illesztek. Mindkét esetben hangulatot teremtek. Az InTimE-ba is „beleze­nélt”. Oda válogattam is, plusz effekteket szereztem. Nelson Reguera szólója az én zenémre született. Bejártam a próbákra, néztem, hogyan mozog. dettem és pelenkát cseréltem. A leggyakrabban mozgásművé­szeti foglalkozásokat vezettem. Franciaországban, amikor ott táncolt, bejárt egy kór­házba. Ott ágyhoz kötött mozgássé­rültekkel és autista gyerekkel foglalkoztam. Az nagyon meg­maradt bennem. Elindított egyfajta lelki igényt, hogy segítsen az embe­reken? Egyszer megölelt egy Down- kóros kisfiú. De úgy, ahogy annak idején az anyukám ölelt meg engem. Azzal a szeretettel, azzal az odaadással. Az is mé­lyen megérintett. Ikladon, az értelmi fogyatékosok otthoná­ban táncoltam is a bentlakók­nak. Imádták. Ők is táncoltak velem. De azt is szerették, amit főztem nekik. Tizennyolc és hatvan év közötti emberekkel foglalkoztam. Lelkileg renge­teget kaptam tőlük. Feltöltött a szeretetük. Nekünk az volt a legnagyobb élmény, hogy közö­sen létrehoztunk egy darabot. Énekeltünk, táncoltunk. És a Mihály-napi bátorságpróbák. A stációk, amelyek Mihály arkan­gyallal kapcsolatosak. Minden este megbeszélték, ki kit bántott meg, tisztázták a helyzeteket, és lefekvés előtt megbocsátottak egymásnak. Volt, aki sírt, ami­kor eljöttem. És miért jött el tőlük? Annyi minden hívott visz- sza, Budapestre, hogy már nem tudtam maradni. Jött a vegetá­riánus étterem. Ismertem a ve­zetőjét, szólt, hogy ha van ked­vem, menjek felszolgálni. Volt. Mentem. Hány éves most? Harmincnégy. Ahhoz képest jó sokszor vál­tott már. Apám is ezt mondja. Miközben mindenütt elég mélyre engedi a horgonyt. Aztán egy idő után felhúzom. Gyűjtök. Begyűjtők. Mindig oda megyek, ahova a szívem húz. Pali is hívott már. Mond­ta, hogy menjek vissza hozzá. Beszéltük, hogy majd az új da­rabjába. Kiderült: a főpróba­hét egybeesik az esküvőmmel. Nem vállaltam el. De nemcsak az esküvő miatt. Elmondta, mi lenne a szerepem. Egy olyan emberre gondolt, aki a felső tíz­ezer tagja, és mindenkit lenéz, leigáz. Nekem ez már nem kell. A négy éve kinőtt nadrágot már nem tudom felvenni. Négy éve, amióta eljött a Frenák társulattól, különös utakon jár az életben, miköz­ben értékes darabokban tán­colhatna. Már az étteremből is eljöttem. Nincs fix állásom. Zenei felké­réseket kapok. Közben verseket írok és festegetek. Megújulás­ra vár bennem valami. Élőbb- utóbb kifonja magát a dolog. Az sem fog zavarni, ha ötvenévesen találom meg az utamat. Addig gyűjtök, keresgélek. Az egész élet egy nagy keresés.

Next

/
Oldalképek
Tartalom