Új Szó, 2012. február (65. évfolyam, 26-50. szám)
2012-02-04 / 29. szám, szombat
2012. február 4., szombat SZALON 6. évfolyam, 5. szám Pánikra és a diktatúrától való rettegésre nincs ok, optimizmusra az ország gyors fellendülését illetően még kevesebb... Magyarország feketén-fehéren Nem sok olyan írás jelent meg az utóbbi időben Magyarországról, ami megpróbálná higgadtan értékelni az Orbán-kor- mány intézkedéseit és azt az utat, amelyet az ország a 2010-es kormányváltás óta végigjárt. Ehhez az a hisztériába fulladó körítés is hozzájárul, ami jobb- és baloldali részről egyaránt övezi a híreket. TOKÁR GÉZA Míg az egyik oldalról mára úgy tűnhet, hogy a kormány gonosz förgetegként cinikusan temeti maga alá a demokrácia és a jogállam alapelveit, a másik fél értelmezésében egy szuverén jogaiért küzdő, külön- utas de értékközpontú állam képe tűnik fel. Márpedig az Or- bán-kormány vívmányait lehetne józanul vizsgálni, ha volna rá igény. Miként jutott Magyarország oda, hogy a kormány és ellenzői is tömegtüntetésekkel próbálják igazolni tetteiket, eközben az Európai Unió szankciókkal fenyegeti az országot, és gazdaságilag is egyre súlyosabb a helyzet? Egy öngerjesztő folyamat kicsúcsosodásáról van szó, amihez a kétharmados többség, az ország politikai kultúrájának jellegzetességei és a különutas lépések egyaránt hozzájárultak. Pánikra és a diktatúrától való rettegésre nincs ok, optimizmusra az ország gyors fellendülését illetően még kevesebb. Kétévnyi alapozás A 2010-es választások után régiós viszonylatban is példátlan lehetőség nyílt meg a Fidesz előtt. Orbán Viktor kormányának kétharmados parlamenti támogatottsága azt jelentette, hogy a párt ellenállás nélkül ültethette át a gyakorlatba az összes elképzelését. A baloldal teljes csődjének köszönhetően hatalomra kerülő Fidesz ugyanakkor egy homályos és általános programmal nyert, nem lehetett tudni, hogy Orbán Viktor kormánya milyen módszerekkel lát hozzá az ország átalakításához és konkrétan mit is szeretne elérni. Két év után az intézkedések íve ugyan látszik, a kivitelezésbe azonban durva hibák csúsztak be. A Fidesz először merőben szimbolikus jelentőségű lépésekkel új alapot teremtett arra, hogy a jobboldalinak és nemzetinek vélt értékekre alapozva az egyes tárcák és szakterületek mélyreható reformja kerüljön sorra. Ennyi idő alatt nagyjából a rendszerszintű reformok kezdetéig sikerült eljutni, miközben a változásokra egyre kapkodóbb ütemben kerül sor. A Fidesz-kormány az első évében strukturális változtatásokat hajtott végre a minisztériumokban, beindította az alkotmányozási folyamatot, több területen megerősítette az állam kompetenciáit és kialakította a háttérintézményeket. Ebbe a sorba jól illeszthető a merőben szimbolikus gesztusnak szánt kettős állampolgár- sági törvény elfogadása is, melynek az időzítését a Szlovákiában különösen elterjedt tévhittel ellentétben nem a helyi belpolitikába való beavatkozás motiválta (az csak a következménye volt a Fidesz feszes törvényalkotási tempójának és a külső egyeztetésre való szándék hiányának). A kormánypárt a következő évben aztán elindította a törvényalkotási cunamit, későn, kapkodva és áttekinthetetlenül. Az alkotmányozási folyamat az egyeztetésre való hajlandóság rohamos csökkenésével 2011 áprilisában fejeződött be, majd megkezdődött a szakági reformtörvények kidolgozása. Eközben járulékos intézkedésként a kormány megnyeste azon független intézmények hatásköreit, melyek lassíthatták volna a törvényalkotási folyamatot. A központilag diktált tempót a minisztériumok nehezen tartották, ennek következtében aztán az évvégére odajutott az ország, hogy az utolsó napokban a demokratikus keretet feszegetve kerültek elfogadásra olyan kulcsfontosságú törvények, melyekről alapesetben hosszú hónapokig kellene egyeztetni. Az ország belső megreformálásával párhuzamosan folytatott gazdasági „szabadságharc” értékelésével hosszú oldalakat lehetne megtölteni, az Új Szó hasábjain ez korábban megtörtént (Gál Zsolt: Magyarország tragédiája, Szalon, 2011. október 22.). E sorok szerzője röviden csak annyit állapítana meg, hogy Magyarország a gazdaságpolitikai szemléletváltással járó járulékos költségeket ugyan egyszeri forrásokból - mint a nyugdíjalapok kisajátítása - tudta pótolni, de a költség- vetésen keletkezett lyukak eltüntetése hosszú távon semmilyen módon nem megoldott. Az ország ingatag gazdasági helyzete pedig végső soron a kiadások visszafaragásán keresztül a már elfogadott törvényekre is hatással lesz. Akkor pedig különösen, ha megállapodás születik az IMF-kölcsönről, a megkötések nélküli törvénykezés pedig a múlttá válik. Ideológiai bilincsben Mi az oka a Fidesz rohamtempójának, és miért érezhetik magukat annyian megsértve Magyarországon is az intézkedések miatt? A kormánypárt alapvetése tartalmaz egy súlyos, elvi hibát. A Fidesz az állami struktúrák teljes átalakítását a nép kétharmados támogatásának illúziójára építette fel. Márpedig a gyors és kompromisszummentes változásokat indokló „kétharmad” valójában soha nem létezik és nem is létezett: a Fidesz nagyjából 2,7 millió szavazattal nyerte meg a választásokat, ami nagyjóindulattal is csak az ország felnőtt lakossága gyenge egyharmadá- nak felhatalmazását jelenti. Az engedékenység és nagyvonalúság hiánya azért meglepő, mert Orbán Viktor a választások után látszólag tudatában volt a kétharmad veszélyeinek. Ha az újdonsült kormányfő a 2010-es választási győzelem után szerénységet és alázatot ígért, miként kerülhetett sor arra, hogy a Fidesz 2011 végére a közmegegyezésnek már a látszatára sem törekedve fogadta el a törvényeit? Az ok a fentebb már említett kétharmados többség illúziójában rejlik. Naiv elképzelés abban bízni, hogy a baloldali-liberális értelmiség, a fogyasztók vagy akár a piaci szereplők hajlamosak részt vállalni egy olyan egységfrontban, ami természetes érdekeik és álláspontjaik feladását követeli meg tőlük. Viszont ahogy sokasodtak a Fidesz-kormányt érő kritikák, úgy zárkózott látványosan magába a kormányzó elit, egyben úgy szaporodtak látványosan a kormány külföldi és belföldi ellenségei is. Különösen sok veszélyt rejt magában, hogy a bezárkózás egyben az önreflexió hiányával, a hibák elismerésére való képtelenséggel is párosult. így vált dogmává, hogy Magyarország egy erős, saját lábán álló, minden téren független ország, hogy az államfői jogköreivel ritkán és helytelenül élő Schmitt Pál megfelelő jelölt a posztra, vagy hogy Matolcsy György gazdaságpolitikája a megújulás kulcsa. A dogmák viszont előbb-utóbb megdőlnek, a Fidesz pedig egyedüli kormánypártként nem hibáztathat mást a kudarcokért. Legfeljebb a vélt vagy valós külső és belső ellenségeket. A kritika és az önreflexió elutasítása az ország külpolitikai irányultságára és hosszú távú elfogadottságára is károsan hat. Egy ponton, Orbán Viktor strasbourgi beszédéig egyenesen úgy tűnt, hogy a Fidesz vezetője csak 1998 és 2002 között próbált görcsösen eurokon- formnak tűnni. Az Európai Unió Magyarország természetes szövetségese, a tőle érkező kritika pedig természetes visszacsatolási folyamat eredménye. A potenciális szövetségesek között emlegetni „ellensúlyként” Kínát és Oroszországot rossz vicc, ráadásul a konkrétumok szintjén egyik országgal sem születtek olyan megállapodások, melyek ellensúlyoznák az uniós gazdasági előnyök elvesztését. Magyarországnak a legkevésbé arra van szüksége, hogy ilyen állapotban még a Nyugattól is leszakadjon. Orbánnak az Európai Parlament előtt elmondott beszéde után van lehetősége javítani az ország megítélésén, a szavakat azonban tetteknek is kell követniük. Távol a diktatúrától Az eddigi sorokból úgy tűnik, Magyarországot egy arra alkalmatlan politikai elit vezeti. Viszont van még egy dolog, ami tökéletesen alkalmatlan a szerepére: Magyarország kritikusai. A Fidesz realitástól való elszakadásával párhuzamosan hasonló folyamat ment végbe az ellenzéki színtéren is, mára külföldön, de odahaza is futószalagon abszurd vádakkal illetik a kormányt. A Fidesz annak a bizonyos elemi gonosz förgetegnek a megtestesítője lett, részben indokolatlanul. Erre a jelenségre világított rá a strasbourgi vita is, amelynél jobb ideológiai muníciót a kormány keresve sem találhatott volna magának. Magyarország ugyan rossz irányba halad, de a kritikák téves folyamatokra mutatnak rá és helytelen kontextusban értelmezik őket. Európai szinten értelmezhetetlen az alkotmány szimbolikus, értékrendi eltérésekből fakadó kritikája, egyenesen nevetséges a rendszeresen visszatérő fasisztaveszély emlegetése és az ország diktatúraként való feltüntetése. Mára ezek az abszurd vádak a közbeszéd részeiként terjednek Magyarországon és Nyugaton is, és nem mentség, hogy a kormány- oldalról sem sorolnak fel értelmesebb ellenérveket. A kifogásolt intézkedések egy része az ország és a régió politikai kultúrájára jellemző klientelizmusból fakad. Az érdemek és megfelelő képességek nélküli vagy elfogult személyek fontos pozíciókba kerülése bejáratott jelenségnek számít a magyar politikában, sőt, a külföldi demokráciákban is. így a társadalom fasizálódásaként sem lehet felfogni, ha a jobboldal hajtja végre azokat a kádercseréket a közintézményekben, melyeket előtte számtalan kormány megtett már és a jövőben is meg fog tenni. Az ellentábor szintén helytelenül értelmezi a diktatúra kiépítéseként több olyan intézkedést, melyek az új alkotmány elfogadásának következtében biztosítják a lehetőséget a személycserére. Szintén olyan eszközökről beszélünk, melyekkel a későbbi kormányok is élhetnek és élni is fognak, nincs explicit pártszínezetük. Hasonlóképpen semleges az új választójogi törvény, melynek a rövid távú szándéka egyértelmű (megerősíteni a nagy pártokat, melyekből jelenleg egy van), de a demokrácia alappilléreit nem veszélyezteti. Ami fájó, hogy ezeket az intézkedéseket (is) folyamatos egyeztetés, a fékek és egyensúlyok rendszerére való tekintet nélkül fogadta el a kormány. Hosszabb parlamenti átfutási idővel, államfői vétókkal, az Alkotmánybíróság aktívabbá tételével a társadalmi konszenzusnak legalább a látszatát fent lehetett volna tartani - de erre nem volt szándék. Itt kell megjegyezni, hogy a valóban problémás rendszer- szintű változtatások ügyében az uniós eljárások már folynak az ország ellen: a jegybank és az adatvédelmi hatóság függetlensége ügyében, valamint a bírói korhatár maximalizálását tekintve. Az európai védelmi mechanizmusok a kulcsfontosságú kérdésekben működnek. Talajvesztés Az Orbán-kormány legnagyobb problémája, hogy a megegyezés mellőzésével rengeteg csoportot elidegenített magától. Magyarország külföldön magára van utalva, az év végére a pofozógép szerepére kényszerült, és fura módon abban reménykedhet csak, amit saját politikai elitje figyelmen kívül hagyott az elmúlt két évben - hogy az Európai Unió és az IMF méltányos lesz, nem pedig erőből politizál majd vele szemben. Hasonló kiegyezést kell nyélbe ütni a hazai piaci szereplőkkel, hogy a stabilabb és kiszámíthatóbb gazdasági környezet megteremtésével valóban versenyképessé váljon az ország. Logikus lépések lennének, csakhogy kompromisz- szumokkal járnak. És mivel a kormány ideológiája nem számol a meghátrálás lehetőségével, találgatni sem lehet, mikor kerül rájuk sor. Ezzel párhuzamosan belföldön is mélyülnek az árkok, értelmes és stabil kormányképes alternatíva továbbra sem mutatkozik Magyarországon. Hiteles elit hiányában pedig a választóknak nincs sok lehetőségük: kivonják magukat a politikai döntéshozatalból, vagy egy alkalmatlan váltópártra szavaznak. A választék pedig nem szívderítő: a haldokló MSZP, a magát lejárató Gyurcsányra építő Demokratikus Koalíció, a szalonképtelen Jobbik, valamint az identitásválsággal küzdő LMP. így néz Magyarország a2012-es éveié. „Különösen sok veszélyt rejt magában, hogy a bezárkózás egyben az önreflexió hiányával, a hibák elismerésére való képtelenséggel is párosult" (Kép: Miroslava Cibulková)
