Új Szó, 2012. február (65. évfolyam, 26-50. szám)

2012-02-18 / 41. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. FEBRUÁR 18. ___________________________________________________Szombati vendég 9 Fekete Zoltán: „Hetente hétszer megy a darab. Szombaton dupla előadás, vasárnap csak egy van, a hétfő szabad. Lélekromboló tud lenni ez a tempó...." Berlin magyar vámpírja nemzetközi csapatban Négy hónapos belgiumi szerződés után Stuttgart­ba hívták Fekete Zoltánt, a Frenák Pál Társulat ka­rizmatikus táncosát, most pedig Berlinben játszik több szerepet a Polanski- féle Vámpírok báljában. SZABÓ G. LÁSZLÓ Anyagi megfontolásból, még Budapesten lépett be a Pesti Magyar Színház produkciójá­ba, miközben Frenák Pál da­rabjaiban, az InTimE-ban és a Sevenben táncolt. Akkor figyelt fel rá Cornelius Baltus, a musi­cal koordinátora, s tőle kapta a meghívást Antwerpenbe. Európa több nagyváro­sában fut a produkció. Halál- pontosan ugyanaz a rende­zés, csak mindenütt az ország nyelvén. Mi kell ahhoz, hogy egy magyar táncos bekerül­hessen valamelyik kinti elő­adásba? Engem Budapesten láttak meg a belgák, s mivel Roman Polanski munkatársának tet­szett a munkám, s azt is tudta, hogy minden próbán ott vol­tam, és rendesen dolgoztam, beajánlott a kintieknek. Az ő szava pedig elég volt ahhoz, hogy meghívjanak. Sok pénzt, elsőre, nem lehet belőle fél­rerakni, ezt tisztán láttam, de tudtam: ha idegen közegben is helyt állok, bekapcsolódhatok majd másutt is az előadásba. Onnantól kezdve pedig stabil pénzszerzési forrásról beszél­hetünk a komoly művészi szín­vonal mellett. Benne volt a pakliban, hogy ha adódik egy Uyen lehetősé­ge, kiszáll Frenák csapatából, ahol rövid időn belül veze­tő táncossá vált, és Nelson Reguerával együtt az erős, ugyanakkor érzéki férfiassá­got képviselték a színpadon? Ez volt a pakli utolsó lapja. Nem volt több húzás. Abból a pénzből, amit Palinál keres­tem, lehetetlen volt talpon maradni. Harminckét évesen nem várhatom el senkitől, hogy anyagilag ott álljon mögöt­tem, amíg én a művészetnek élek. Én boldogan dolgoztam volna abban a közegben, ame­lyet Pali biztosított, mert az áll hozzám most is a legközelebb. Az InTimE továbbra is a szív­szerelmem. A Vámpírok bálját szimpla pénzkereseti lehető­ségként kezeltem Pesten. Azzal párhuzamosan futott a másik életem Palinál. Ha nincs ez a musical, civil állást kellett vol­na keresnem. Nem szép dolog a művészetet pénzre váltani, de még így is szerencsésnek tar­tom magam, hiszen továbbra is művészi színvonalon teljesít­hetek. Bár hiányzik az itthoni lét, a másfajta impulzusok, a Pali tehetsége, az ő műhelye, a napról napra élés kellemetlen érzésétől azonban jó volt meg­szabadulni. Nagyon sajnálom, hogy váltanom kellett, de úgy érzem, megtaláltam a helye­met, sőt életem legboldogabb éve van mögöttem. Kérdés, hogy a Vámpírok báljában megéli-e azt a fajta művészi kielégülést, amelyet a Frenák-daraboktól megkapott. Két különböző műfajról beszélünk. A Vámpírok bálja ráadásul nyitott előttem egy új vonalat, ami nagy örömet jelent. Az éneklést. Felemelő érzés újat tanulni, énekórára járni. Profi előadás szereplője vagyok, komoly feladatokkal megbízva. Palinál minden este az lehettem, aki vagyok. Ő is erre, biztatott. „Légy őszinte, add önmagad, belőled jöjjön minden!” Most viszont minden este ugyanazt kell hoznom, na­gyon magas színvonalon. Egy sírból előmászó, félelmetes, rothadó vámpír lehetek. Ez is művészi produktum, csak vala­mi egészen mással szórakoztat­hatom a nézőket, mint Palinál. Már nincsenek lelki problémá­im emiatt. Úgy érzem, mindent megtettem, amit egy magyar táncos hazai színpadon megte­het. Jobb körülmények között boldogan folytattam volna az otthoni pályámat. Megbékéltem a megalkuvással. Az volt az én világom, amit Palinál csináltam. Ötven év múlva is azt fogom mondani, hogy Frenák az én igazi és egyetlen mesterem. De amiben most van részem, azt is művészi szinten tudom kezelni. Az InTimE életem legszebb da­rabja marad, nincs több, nincs szebb, nincs jobb, nincs feljebb. A szakmai boldogságot tehát el­értem. Nincs semmiféle hiány­érzetem. Belgiumból már egyenes út vezette Németországba? Belgium csak egy hosszabb turnénak tűnt. Akkor még nem tudtam, hogy Palit végleg ott­hagytam. Nem gondoltam, hogy ebből összejön valami. Úgy terveztem, félreteszem a Belgi­umban keresett pénzt, és jövök vissza hozzá. Lesz miből élni, és nyugodtan dolgozom tovább a Frenák-koreográfiákban. 2010 júliusától októberéig tartott Antwerpen, aztán hazajöttem, és tavaly februárban szerződ­tem Németországba. Felsza­badult egy pozíció, és azonnal igent mondtam. Hat hónap után pedig az egész darabot felpakol­ták, és áttették Stuttgartból Ber­linbe. Most ott élek. És második éve ugyanazt az egy figurát játssza? Az elég unalmas lenne. Már az összes táncos és énekes sze­repet tudom, bármelyikbe be tu­dok ugrani. Az ének lett a nagy kihívás. Táncosként bármilyen helyzetet megoldok, az nem jelent gondot. Most már szóló­im vannak, németül. Ha fahan­gom lenne, ez a lehetőség fel sem merült volna. Nem lettem ugyan így sem musicalénekes, de vannak jelenetek, amelyek­ben már egyedül énekelek. Ber­linben ugyanis hiányzott egy főszereplő. Koukol, a fővámpír torz testű, gonosz szolgája. Egy házon belüli válogatás után én kaptam meg a szerepet. Egy hónapig fogászhoz jártam, mert olyan ronda fogsora van ennek a szörnyszülöttnek. Rá­adásul nagyon furcsa nyelven beszél, alapvetően ettől olyan ijesztő. Érthetetlenül hörög. Neki megvan a maga történe­te a darabban, mindig egyedül jelenik meg a színen, hogy hol gyertyát, hol friss vért szerezzen a fővámpímak. Ezen kívül még tíz táncos és tíz énekes szerepet is betanultam, sőt a táncos szó­lista szerepében is közönség elé léphettem már, így bárhol a vi­lágon, ahol színre kerül a darab, bármelyik szerepbe beléphetek. Voltaképpen biztosítéka vagyok az előadásnak. Stuttgartban ezért nem is voltam szabadsá­gon. Járt, de nem tudtam ki­venni. Kifizették. Stuttgartban egyébként őrületes rajongói köre volt az előadásnak. Szinte minden este ugyanazokat az arcokat láttuk az első sorokban. A művészbejárónál csak félórás autogramosztás után lehetett kijutni. Berlin nagyváros. Ott nincs ez a hatalmas rajongás, de nem is olyan családias a légkör, mint Stuttgartban, ahol még azt is tudták rólunk, hogy hol la­kunk, mikor érünk be a színház­ba, és ki mikor megy haza. E két város közül melyik áll közelebb a szívéhez? Stuttgart ideális hely volt. Eu­rópa egyik legzöldebb városa. Berlin nagyon szép város hatal­mas nyüzsgéssel, óriási tömeg­gel, amit nem szeretek. Pezsgő, multikulturális metropolis. Stuttgartban kiültem az erkély­re, és ott volt az erdő, a hegy­oldal három és fél kilométerre a színháztól. Berlinben koránt­sem ilyen idilli a kép, egymillió hajléktalan van a városban. Visszatérve az előadásra: most már három nyelven fújja a dalokat. Nem volt zavaró az átállás? Magyarról flamandra nem, flamandról németre igen. A nyelvbéli hasonlóságok miatt. Be is iratkoztam egy nyelvis­kolába Berlinben. Őt hónapja reggel nyolctól délután egyig suliban vagyok. Angolul min­denki beszél a társulatban, de ha már ennyi időt töltök német közegben, úgy gondoltam, fek­tetek bele annyi energiát, hogy letegyem a felsőfokú nyelvvizs­gát. Nagyon nagy kitartás kell hozzá, hiszen az esti előadás előtt még bemelegítésre is já­rok. Ez kell a tánchoz, anélkül nem érezném jól magam a szín­padon. Hányszor megy a darab he­tente? Hétszer. Szombaton dupla előadás, vasárnap csak egy van, a hétfő szabad. Lélekromboló tud lenni ez a tempó. Van bará­tom, aki négykézláb mászott ki az előadásból. Én még élvezem, de csak azért, mert több pozíci­óm is van benne. Minden este más szerepet játszom. A táncos szóló a legnehezebb az összes közül. Az előtt mindig rosszul alszom. Abban a legkönnyebb hibázni. Ott nincs egy pillanat, amikor nem kellene olyan na­gyon koncentrálni, Az borzasz­tó erős fizikai teljesítményt kö­vetel. Gyors és nehéz emelések követik egymást, irtóra össze kell szednem magamat. Ezért fontos, hogy meglegyen a napi tréning. Nem kötelező senlti számára, de biztosítják hozzá a balettmestert. Ha nem dolgo­zol magadon, könnyen ellus­tulhatsz, és egy nehezebb szóló máris gondot okoz. Stuttgart­ban egyszer nem volt bemelegít­ve a combom, és megsérültem. Azóta mindennap másfél órával az előadás előtt Pali zseniális bemelegítő tréningjével hozom formába magam. A musicaltánc és a frenáki tánc két különböző dolog. Nem árt a testének a minden­napi maximalizmusával? Remélem, nem. Csak a szóló veszélyes, a többi tánc fizikailag nem olyan megerőltető. Bármi­lyen intenzív is, a százszorosát is bármikor elbírnám. S a zene? Nem unja még? Csak annyira, hogy amikor szilveszter táján otthon jártam, szerettem volna találkozni a barátaimmal, akik behívtak a darab próbáira a Pesti Magyar Színházba. Nem tudtam ráven­ni magam, hogy bemenjek. Azt mondtam: alig egy hetet töltök itthon, s még akkor is ezt a zenét hallgassam? Inkább kint vártam őket egy kávézóban. Olyan táncossal, olyan part­nerrel, mint Nelson Reguera, akivel a Frenák-társulatban dolgozott, találkozott Belgium­ban vagy Németországban? Technikailag magas szinten lévő, képzett táncosok kint is vannak, de • olyan partnerem, mint Nelson, aligha lesz már. Ezzel tisztában vagyok. Nekem továbbra is ő a táncos példaké­pem. Nelson megmutatta, mi a fontos. Tőle és Palitól tanultam meg mindent. A legtáncosabb, a legalázatosabb táncos, akit ismerek. Mindig hiányozni fog a vele való munka. Csak azért nem élem meg drámaian Nel­son hiányát, mert kint másfajta műfaj részese vagyok. A Vám­pírok bálja nem azt várja el tőlem, mint bármelyik Frenák- koreográfia. Palinál ráadásul interakcióink voltak. Míg a produkció megszületett, kölcsö­nösen hatottunk egymásra. Nemcsak önmagunkért, egy­másért is léteztünk. Az InTimE ennek a fajta szoros egymás felé fordulásnak a legszebb darabja. A Vámpírok báljában be kellett állnom több pozícióba. Húsz nap alatt megtanultam a sze­repeket, s azóta úgy dolgozom, mint egy tánckapitány. Nelson­nal az évek során fokozatosan ismertük meg egymást, hogy ki mire hogyan reagál. Az teljesen más történet. Kint mindenkivel a színpadon vagy a próbákon találkoztam. Ott még igazi ba­rátságok sem születtek. Hozzá­teszem: tizenkilenc országból verbuválódott a csapat, ami viszont jót tesz a nyelvtudá­somnak. Tehát mindenki ked­ves, tiszteljük egymást, de csak munkaközösségről beszélhe­tünk, még kapcsolatokról sem. Egyetlen szabadnapját, a hétfőt általában milyen prog­ramokkal színesíti? Nyelviskola akkor is van, te­hát csak a délutánom szabad. Azt a kedvesemmel töltöm, aki kiköltözött hozzám. Az az egy nap mindig a miénk. Ami na­gyon érdekel, az a történelem. Főleg a második világháború. Az az őrületes káosz, ami akkor uralkodott Európában és a vi­lágban. Németországban ennek most igazán utánanézhetek. Hitler búvóhelye, a haláltábo­rok, a Reichstag... mindent lát­ni akarok, minden információ­nak utánajárok. A Berlin alatti csatornarendszerben van egy atombunker. Tízezer ember be­fogadására alkalmas. Most egy ilyen történelmi túrán szeretnék részt venni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom